A szomszédos ország számos programot kínál nemcsak felnőtteknek, hanem gyerekeknek is egyaránt. Engem mindig meglep, hogy a határt átlépve, mintha egy más világba csöppenénk: nyugodtak az emberek, hihetetlenül rendezett a környetet, tényleg még a fű is zöldebb. Mindig is szerettem arrafelé kirándulgatni, akár csak várost nézni vagy a természetben lenni. 

A gyerekekkel eddig csak vidáparkban jártunk ott, de azt annyira szeretjük, hogy ha nem is minden évben, de megpróbálunk elmenni, amikor csak tudunk. Idén kisfiam szülinapi ajándéknak is ezt kérte, hogy látogassuk meg ismét a Familyparkot, én pedig teljesítettem ezt a kívánságát. Persze a kislányommal mi is nagyon élveztük, hisz a szórakozáson kívül tényleg minőségi időt tudunk ott eltölteni, csakis egymásra koncentrálva.

A nyári szünetre időzítettük az utat, viszont sajnos akkor volt a legnagyobb meleg a hőkupola miatt, ezért kicsit változtattunk a tervünkön és egy napra beiktattunk egy hűvösebb programot és csak másnap vidámparkoztunk, amikor picit enyhébb volt a hőség. Ha már a környéken jártunk, azt gondoltuk, hogy ekkor lenne legalkalmasabb felmenni a schneebergbahnnal a Schneebergre. A gyerekek kimondottan szeretik a különleges járműveket, így a foltos szalamandra vonatnak is hívott fogaskerekű egyből felkeltettea a figyelmüket, amikor meséltem Nekik róla. Ez gyakorlatilag egy hegyi vasút, ami rövid időn belül nagy szintkülönbséget tesz még és a kilátás közben lélegzetelállító.

Az alsó állomás Puchberg teleplésen található, innen lehet eljutni kb. 40 perc alatt a fenti Hochschneeberg állomásra. A kiinduló helyen már nyilván megcsodáltuk a szerelvényeket, de az emeleten megnéztük azt a nem túl nagy kiállítást is, ami a régmúlt idők felevenítésére szolgál. Az 1897 óta működő vonalon kezdeztben gőzmozdonyok közlekedtek, azonban 1999-ben modernizálták, ekkor festették sárga-feketére a hegyvidéken honos alpesi szalamandrát jelképezve. Ez szerintem hatalmas reklámfogás volt, pedig csak egy kis festés, azonban mégis egy olyan márkát építettek köré, ami felkelti az emberek figyelmét. Mi is így jártunk, megvettük nyilván az ajándékboltban a szokásos hűtőmágnest és plüsst, aminek a gyerekek nem túlgondolva a Szalámi nevet adták. :) A vonatok belülről azonban nem túl extrák, kimondottan fapadosak, de nem is ez itt a lényeg. Fontos tudnivalók, jegyárak, nyitvatartás itt található: https://www.schneebergbahn.at/hu

A vasút építése 1895-ben kezdődött, majd két évre rá elindult az első szerelvény. I Ferenc József császár is utazott ezzel 1902-ben, amikor felment a hegy tetejére, ahol a meggyilkolt feleségének, Erzsébet császárnénak (Sisi) emlékére egy kápolnát állítottak és ekkor misét is tartottak ott. A kis szentélyt kilátónak is nevezik, mellőle tényleg szép kilátás tárul elénk.

Az út alatt van pár megálló, ahol csak akkor áll meg a vonat, ha van fel- és leszálló. A Baumgartner megállónál viszont tartottunk ettől függetlenül is pár perc pihenőt, amikor le lehetett szállni és a hüttében lehetett venni egyet a híres buktából, aminek szilva- és baracklekváros változata is van. Őszintén semmi extrát nem éreztem benne, finom volt, mint itthon is, ahogy nagymamáim készítették. Még az eladó is magyar volt. Vettünk mi is 1-1 darabot, majd visszaszálltunk és útközben megettük, tízórainak pont jó volt.

Az 1800 méter tengerszint feletti magasságban található felső állomáson nekünk most az tetszett a legjobban, hogy a lenti majdnem 40 fokhoz képest itt csak 25 fok volt. Persze körbenéztünk, elsétáltunk az Erzsébet kápolnához és játszottunk egy kicsit az ottani játszón. Stílszerűen szinte minden fából volt, egynek elment, de semmi árnyék nem volt és a gyerekek is hamar ráuntak. Több túraútvonal indul innen, láttunk embereket, akik mentek is mindenfelé. 

Mivel mi csak kimondottan a fogaskerekűt szerettük volna kipróbálni, ezért hamar visszatértünk a városba és inkább a pár perc sétára található helyi strandon töltöttük a délutánunkat. Itt két medence volt, abból egy csak nagyon pici gyerekeknek. Nem voltak sokan, nem volt tolongás, bőven elegendő volt egy úszómedence is nekünk, ugrálni is lehetett, úszkáltunk, bohóckodtunk és közben annyira jó látvány volt a sok hegy mindenfelé körbe. És persze vicces volt azt is látni a nagy melegben, a vízben lebegve, hogy néhol, messze, nagyon magason havasok a hegycsúcsok. A belépő csak pár euró volt, annyit meg pláne megért, egy egyszerű büfé is volt ott, szokásos strandkajával és jégkrémekkel: https://www.puchberg.at/infrastruktur/freibad/

Másnap megpróbálkoztunk végre a vidámparkkal is. A Familypark a határtól kb. 10 km-re található Ausztria Burgenland nevű tartományában. Mi jártunk már korábban úgy is ott, hogy 1 napos csoportos buszos útra fizettem be, de olyan is volt, hogy Sopronban megszálltunk és onnan autóztunk át kb. fél óra alatt. Idén is ez utóbbit választottuk, azt szerettem volna, ha nyitástól-zárásig ott tudunk lenni, hogy minden percét kiélvezzük és nem akartam az energiámat arra pazarolni, hogy előtt és utána órákat vezessek. A parkról, jegyárakról, nyitvatartásról itt van minden infó:  https://www.familypark.at/hu/

Én azért is szeretem ezt a helyet, mert minden korosztálynak van bőven elegendő és megfelelő játék. A belépőjegyet kifizetve mindenre fel lehet ülni, amit a magassági korlátozás enged persze. Viszont nem kell zsetonokkal szórakozni, így tényleg kötetlenebb. Az egész napot el tudjuk ott tölteni mindig, vannak kedvenc játékok, amire többször is felülünk. Persze ha sokan vannak, akkor sorban állás van a felkapottabb játékoknál. Kicsit attól tartottam, hogy a hőségben mennyire lesz élvezhető, de abszolút az volt. Nagyon sok árnyékos rész van, rengeteg fa található az egész parkban. A helyiségek légkondicionáltak és kimondottan sok helyen van mosdó és ivókút is. A vizes játékok meg kimondottan frissítően tudnak hatni. Én nagyon ajánlom ezt a helyet mindenkinek, mert ár-érték arányban szerintem kiemelkedően jó és Magyarországtól sincs messze. 

Ausztriát nagyon szeretem. A városok, a természet és a szórakozási lehetőségek szerintem nagyon minőségiek arrafelé, többször jártam az országban és remélem, hogy lesz még rá bőven lehetőségem. Gyerekekkel is abszolút lehet több napos programot is tervezni, bármelyik tartományában. Nekünk is még tervben van akár a Zotter csokigyár látogatása vagy a kristálytiszta fürdőtavak valamelyikének felfedezése és még sorolhatnám. Ha egy pár napra szereténk kiszakadni az itthoni mindennapokból és mindenképp ajánlom, mert biztos, hogy feltöltődve fogunk visszatérni.

Van az az érzés, amikor évekig tervezetel valamit, aztán szinte fel sem fogod, amikor valóra válik. lyen volt nekünk a hajókázás, amikor egy hétig egy úszó hotellel szeltük a habokat. Idén nyáron végre mi is megtapasztalhattuk mindezt és azt kell mondanom, hogy abszolút hozta a hozzá fűzött reményeket. A kiszemelt hajó az MSC Lirica lett, az útvonalunk pedig ez volt:

A foglalásróĺ, tervezésről, valamint a fontos és hasznos információkról külön itt írtam: https://valamerre.blog.hu/2026/09/12/msc_lirica_389

A velencei kikötőbe mi repülővel mentünk, a Treviso reptérre érkeztünk. Nem szerettem volna kiszámolni az érkezést, ezért már előtte 2 nappal elutaztunk. Én már többször jártam a városban, a gyerekek (7 és 9 évesek) viszont még egyszer sem. Szerettem volna, ha ezt a világhírű helyszínt is láthatják, mert tényleg nem mindennapi. Az utazás rendben volt, egy délelőtti géppel mentünk, így kora délután már el tudtuk foglalni a szállásunkat. A reptérről a busz transzfer kb. 40 perc, több társaságnál lehet előre jegyet venni (pl. Flixbus, ATVO). Mi nem tudtuk, hogy pontosan melyiket fogjuk elérni, nem akartam így előre vásárolni.  A pici reptéren volt egy pult, ahol sorban lehetett állni (sajnos többen ezt választottuk), nagyon segítőkészek voltak, azt is elmegyarázták, hogy a reptérről kilépve az a busz honnan fog indulni. Szerencsénk volt, pont indult egy, miután odaértünk, pedig elvileg már el kellett volna annak mennie és csak 1 óra múlva ment volna a következő. Szerintem annyira nem sűrűn járnak. Mi végül az ATVO-nál vettük a jegyet, egy útra felnőtteknek 10 euro, gyerekeknek 10 éves kor alatt ingyenes.

Velencében a hotelek persze drágák, mi nem is a szigeten, hanem a szárazföldi részen (Mestre) találtunk egyet, nagyon közel a vasútállomáshoz, idáig jöttünk csak a busszal. Én ajánlom ezt a környéket másnak is, mert innen sűrűn járnak be a vonatok a csatornás részre és az út csak kb. 15 perc és 1,5 euro. A vonatmániás kisfiam főleg imádta mindezt, szereti csak úgy nézegetni a menetrendeket, az indulási időket az állomásokat, hogy merre lehetne onnan elutazni (anyja fia). A Trenitalia jegyautomatából nagyon egyszerű a vásárlás, arra azonban figyelni kell, hogy a vonatra szállás előtt érvényesíteni kell a jegyeket a peronok előtti kis zöld szerkezetnél.

Az egyszerű szállás hozta az olasz színvonalat, ezek azért az itthoniakhoz képest szerintem kevésbé jó minőségűek. Volt már, hogy a szigeten szálltam meg, ott is hasonlót kaptam, csak lényegesen drágábban. Kicsit szusszantunk, lepakoltunk, majd indultunk is felfedezni a várost. A Santa Lucia vonatállomást én azért is imádom, mert ahogy kilépünk belőle, egyből elénk tárul a Canal Grande látványa. Ez mindig hihetetlen élmény számomra, itt szoktam először azt érezni, hogy a világ egy csodájának lehetek a részese.

Elkezdtük felfedezni a várost, sétálgattunk a sikátorok, csatornák mentén, rengeteg kis hídon átkelve haladtunk először a Rialto-híd, majd a Szent Márk tér felé. Azt szeretem ebben a káoszosnak, szinte labirintusnak tűnő városban, hogy ezek a főbb helyek szinte minden sarkon ki vannak táblázva, így csak követni kell az irányt, amerre a nyilak mutatnak. Én azt mondtam a gyerekeknek, hogy Velencében még eltévedni is olyan jó, a céltalan bolyongás is szuper, mert annyi szépet, különlegeset lehet közben látni. Persze az is leírhatatlan érzés, ha átvesszük egy kicsit is ennek a helynek a hangulatát: sehol egy autó, max csak a sok turista zavaró néhány helyen, ahol nehezebb ezért közlekedni, mert a legtöbben az út közepén állnak meg és nem törődnek másokkal. Elhaladtunk rengeteg szuvenírbolt előtt, megcsodáltuk a kézzel készített muranoi üveg termékeket is, majd beültünk egy késői ebédre egy picike étterembe. Az olasz kaja hozta a megszokottat. Legutóbb, mikor Velencében jártam, akkor nagyon rossz pizzát fogtunk ki, de most a kisfiamé finom volt. Tavalyi olasz nyaralásunk (Rimini) után alig várta, hogy ismét az eredeti ízeket próbálhassa.

Ebéd után jóllakottan, megpihenve ismét útra keltünk és meg sem álltunk a Rialtó-hídig. Itt szokás szerint zavaró volt a tömeg, de kivártuk a sorunkat, hogy mi is elkészíthessük azt a pár fényképet emlékbe. A hídról nyilván nagyon szép a kilátás a fő csatornára, órákig el tudnám nézegetni a közlekedést és a város lüktetését. Itt a közelben azért lecsúszott egy-egy fagyi is, a gelato Olaszországban járva kihagyhatatlan, főleg a nagy nyári melegben.

Következő állomásunk a Szent Már tér és környéke volt. Természetesen a galambok kergetése nem maradt el és az sem, hogy megnézzük a híres Sóhajok hídját. A városról és a látnivalókról sokat meséltem már előtte a gyerekenek, korábbi blogomban írtam is ezekről:

Velencei karnevál: https://valamerre.blog.hu/2016/12/18/velencei_karneval_600

Velence és Verona: https://valamerre.blog.hu/2019/09/22/olaszorszag_689

A célunk az volt, hogy eljussunk idáig, majd gondolázzunk egyet. Ezt még én sem próbáltam, mindig is drágának gondoltam. Úgy voltam viszont vele, hogy az eddigi 3 alkalommal ezzel spróroltam, de most a gyerekkel mégsem szerettem volna kihagyni, már hónapokkal ezelőtt itthon mondogatták, hogy milyen jó lenne kipróbálni, hiszi az egyik mesében Minnie egér és Daisy is utaztak ezzel. Erős érv, nehéz ezzel vitatkozni :) Az viszont nagyban tudja befolyásolni az árakat, hogy hol gondolázunk. Előtte azt olvastam, hogy az idei ára 30 percre 90 euró. Ha a Sóhajok hídja alatt szeretnénk átmenni, akkor ott ez az ár csak 5 perc utazásra elegendő, itt a fél óra már 130 euro, egy teljes óra pedig 200 euró. Mi egy picit arrébb mentünk és egy kis csatornás részen ültünk be végül egybe (25 perc, 90 euro). Az útvonalat előre elmondta a gondolás, ebben volt egy kis idő, amikor nem csak a szűk részeken közlekedtünk, hanem egy kicsit az úgymond nyílt tengeren is. Utólag én azt mondanám, hogy nem ezt választanám, hanem csakis olyat, ahol végig benti részen vagyunk, mert nekem nem annyira tetszett, mikor a nagyobb hullámok között voltunk azzal az ingatagnak tűnő hajóval. Persze nem volt semmi gond, hihetetlen élmény volt így is, örülök, hogy kipróbáltuk. A gondolázás után már csak visszasétáltunk a vasútállomásra és elmentünk a szállásunkra. Estére teljesen elfáradtunk, ami nem csoda, hisz hajnalban keltünk.

Másnap egy teljes napunk volt, ezt a napot strandolásra szántuk. A hajó menetrendjét nézegetve azt gondoltam, hogy attól függetlenül, hogy egy hétig, nyáron a tengeren leszünk, azért a kikötéseknél nem sok időnk lesz pancsolni. Mindenképp szerettünk volna itt is időt szánni erre. Velencének van egy része, a Lido di Venezia, ami egy 12 km hosszan elnyúló sziget, végig Kék Zászlós strandokkal. Mestréből kiindulva azért ide eljutni kicsivel több, mint egy óra. Elgondolkodtam azon, hogy inkább csak elvonatozzunk a közeli Jesoloba, de aztán arra jutottam, ha már Velencében vagyunk, akkor csak ki kellene próbálni az ottani standot. Ehhez be kellett vonatoznunk a szigetre, majd onnan vízibusszal (vaporetto) jutottunk el erre a másik szigetre, majd onnan még kb. 15 percet sétáltunk, amíg végre elértük a partot. Közlekedési jegyárak, tudnivalók, menetrendek itt vannak jól összefoglalva: https://www.vaporettopass.com/hu/

Lido di Venezia nekem kimondottan előkelő helynek tűnt, rengeteg villa található mindenfelé és itt rendezik meg minden évben a híres Velencei filmfesztivált, amikor hollywoodi hírességek sokasága lepi el a szigetet. A part nagy részén magánstrandok vannak bérelhető napágyakkal és kis házikókkal. Elvileg van szabadstrand is, de mi hosszasan sétálva sem találtunk ilyet, pedig előre megnéztem térképen. Végül az egyik magánstrandon kötöttünk ki. Kabint nem béreltünk, de beültünk az ottani étterembe ebédelni meg persze később fagyizni. Nem volt egyértelmű, hogy ilyenkor is használhatjuk-e a stand részt. Úgy voltunk vele, hogy lepakolunk, fürdünk és esetleg majd szólnak, de senki nem jött oda hozzánk, a mosdókat is tudtuk használni, direkt megkérdeztem előtte az étteremben. Nap végén, amikor a zuhanyzót is használtuk a mosdóknál, akkor azért mondták, hogy mégsem így működik, ilyenkor is ki kell fizetni a 100 eurot fejenként. Mi már jöttünk el, így nem kellett. Szóval aki legközelebb megy, az tudja, hogy nem elegendő, hogy fogyasztasz az étteremben, azon kívül is van még belépő, ami azért elég drága szerintem, ezért érdemes inkább felkeresni a szabadstrandot. Legközelebb mi is inkább oda mennénk mindezért. Lido di Veneziáról itt lehet más hasznos infót olvasni: https://olaszorszagonline.hu/hu/lido-di-venezia-1593.htm

A part itt egyébként a gyerekeseknek abszolút ajánlott, lassan mélyülő. A víz viszont nekem annyira nem volt szép, tipikus homokos, kissé zavaros. Sokat fürödtünk, bohóckodtunk a hullámokkal, számos homokvárat és egyéb építményt építettünk. Kislányom nagyon szereti ilyenkor a kagylókat szedegetni, válogatni, azzal díszítjük a kis alkotásainkat. Szerencse, hogy itt tényleg tudtunk gyűjteni, mert a következő héten a többi helyszínen nem volt erre lehetőség.

Miután kistrandoltunk magunkat, visszamentünk a szállásunkra ugyanúgy hosszasan (vaporetto+vonat). Még ezen a szigeten azért vacsiztunk, kellett az 1 órás út előtt egy kis feltankolás. Este persze nem kellett ringatni minket, hamar kidőltünk, de izgalommal vártuk a másnapot, amikor felszállhattunk az MSC Liricára.

Elérkezett a várva várt nap, amikor elkezdhettük a nagy kalandot. Reggeliztünk, kicsekkoltunk, majd átbuszoztunk a kikötőhöz. 10:00-tól kezdődött számunkra a becsekkolás és 13:00 volt, mikor ténylegesen a hajónkon lehettünk. Hamar felfedeztük a lényegesebb részeket: kabinunkat, a svédasztalos éttermet, ebédeltünk is, majd 16:30-kor elkezdtük szelni a hullámokat. A délután és este a hajó felfedezésével telt, kipróbáltuk a medencéket, össze-vissza mászkáltunk, jókat ettünk-ittunk. A napot végül a színház koronozta meg, ahol hihetetlen jó előadást láttunk. Annyira tetszett nekünk, hogy kétszer is megnéztük, mert minden nap ugyanazt előadják 20:00 és 22:00 órakor is. Ezekről is írtam külön a hajós tudnivaló blogban.

Másnap csak kora délután kötöttünk ki, ezért délelőtt a hajó további felfedezése várt ránk és a medencékben való pocsolás, amiket minden nap használtunk. Ezt a napot azért vártam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehet egy ekkora hajóval beevezni a Kotori-öbölbe. Szilveszterkor jártam már Montenegróban (gyerekek nélkül), de akkor busszal közlekedtünk, itt írtam arról: https://valamerre.blog.hu/2026/02/16/montenegro_812

A hajó hosszasan ment végig a fjord-szerű öbölben, mire elértünk a végére, Kotor városába. Az utazás ezen része is hozta azt, amit előre elképzeltem, hogy hihetetlen lesz a hegyek között menni előre. Más hajók is jártak erre, de a városkapunál található kikötőnél mi horgonyoztunk le, így gyakorlatilag csak leszálltunk és besétáltunk az óvárosba. 5 óránk volt ezen a helyen, ami azért nem sok, ez tényleg csak arra elegendő, hogy megnézzük, tetszik-e nekünk és ha igen, akkor visszajöjjünk és a környéken is körbenézzünk. Szerettem volna felmenni a Szent János erődhöz, ami a város felett magasodik, viszont az 1350 lépcső megmászása kifogott rajtunk, így csak kb. a harmadáig jutottunk, ahol van egy kis kápolna. Senki kedvét ne szegje viszont, ha nem tudja teljesíteni a teljeset, tényleg nagyon fárasztó, főleg a nyári nagy melegben. Az alsó állomásról is már gyönyörű kilátás tárul elénk, a hajónk innen nagyon picinek tűnt, pedig kimondottan hatalmas volt. Belépő a lépcsőzéshez felnőtteknek 15 euro volt, gyerekeknek ingyenes.

Leérve, nem meglepő módon úgy döntöttönk, hogy pihenésképp eszünk egy fagyit, majd elindultunk, hogy tegyünk egy kört is a belvárosban. Itt persze hatalmas élet volt, mi is sétálgattunk kicsit, vettünk pár szuvenírt, majd visszaszálltunk a hajóra vacsizni. Az indulás 20:30-kor volt, 20:00-ra már egyébként is vissza kellett csekkolni, így pláne megint az esti színház volt a fő programunk, ami ezen a napon is fenomenális volt az énekekkel, táncokkal, artistákkal.

A következő teljes napunk a tengeren volt, nem kötöttünk ki sehol. Ekkor nagyobb távot tettünk meg Görögország déli szigetei felé haladva. Nyilvánvalóan nem bántuk, kimondottan jó volt, hogy tényleg csak a hajó szolgáltatásaira tudtunk koncentrálni és nem volt bennünk nyomás, hogy ha kikötünk valahol, akkor mindenképp nézzük meg azt, mert ki tudja, hogy valaha eljutunk-e még oda. Egész nap csak szórakoztunk és mondanám azt is, hogy pihentünk, de azt azért annyira nem lehet, ha egyedülálló az ember két gyerekkel. Mások persze órák hosszat csak napoztak, olvastak, ténylegesen relaxáltak.

A tengeri nap után másnap délelőtt Mykonos szigetén álltunk meg és innen csak hajnali 1-kor indultunk tovább, így nem kellett rohanni, volt idő mindenre, amit elterveztünk. Szerencsénk volt, mert a hajó nem tenderezett, azaz ténylegesen a kikötőben állt meg, nem a vízen valahol, nem kis hajókkal vittek minket a partra. Ez azért volt hasznos, mert nem veszítettünk időt és napközben még vissza is tudtunk menni lezuhanyozni, átöltözni. A délelőtti és kora délutáni órákat az új kikötőhöz (Tourlos) közeli strandon töltöttük (Agios Stefanos). Ide a hajótól gyalog jutottunk el kb. 10-15 perc alatt, ami nem nagy táv, viszont a nagy részén az autóút szélén kellett menni, figyelni kell nagyon. A strand víze hihetetlenül gyönyörű kék, a homok száraz és finom, viszont nagyon nagy volt a szél. Ez gyakori erre, főleg nyáron, ezért is szeretik a szörfösök. Órákat pancsoltunk, homokoztunk és közben láttuk a kikötőben állomásozó hajónkat. Ebédelni is tudtunk itt egy tavernában, nagyon ízlett nekünk a helyi gyros. Kértem hármat, de a pincér mondta, hogy elég lesz nekünk kettő, lebeszélt minket a harmadikról és igaza volt, tényleg hatalmas és ízletes volt. 

Strandolás és ebéd után visszamentünk a hajóra, lezuhanyoztunk, átöltöztünk majd elindultunk a másik kikötő (Régi kikötő) közelében található Mykosba (más nevén: Chora), ami a sziget fővárosa. A két kikötő között közlekedik vízibusz, lehet ott egy bódénál jegyeket venni. Mi az előző nap a kabinunkba bekészített jegyeket használtuk, amiket kitöltve ott kellett átadni és az összeget ráterhelték a hajókártyánkra, ez volt a legegyszerűbb. A szigeten van közúti busz közlekedés is (https://mykonosbus.com/), de mi a hajót egyszerűbbnek és gyorsabbnak találtuk. 

A Kükládok szigetcsoporthoz tartozó, kb. 10 ezer lakosú sziget kiemelkedően népszerű a tursiták körében, Budapestről is megy ide közvetlen fapados. Állítólag az éjszakai élete adja meg még jobban a hangulatát, de mi ezt most nem próbáltuk ki, habár hajnalig lett volna lehetőségünk ott tartózkodni. Megnéztük azonban a nagyon látványos kék-fehér épületeket, a híres szélmalmokat és a Little Venice részt is, ami tényleg a velencei kacskaringós, sikátor szerű utcákra hasonlít, csak más színekben. A "kötelező" látnivalókon kívül nem volt semmi célunk, csak sétálgattunk, nézelődtünk. Nagyon fotogén a hely, itt szerintem az is ezernyi képet készít, aki máshol szinte semennyit. Ez a város egyébként szerintem kicsit drága, a tursiták miatt felül van minden árazva. Meglepő volt azért látni a görög stílusú, kicsit omladozó vakolatú házak között néhol a Dior, Versace és Gucci üzleteket.

A város jellegzetes látnivalói, a használaton kívül álló szélmalmok egy kis dombon találhatóak, de könnyen fel lehet ide sétálni, nem megerőltető. A kilátás viszont innen nagyon pazar, nem éri meg kihagyni. Kigyönyörködtük mi is magunkat, aztán visszasétáltunk még egy kicsit a Little Venice részhez vásárolgatni, fagyizni, gyrosozni. Ezután ismét felszálltunk a kis hajóra, ami elvitt minket a Liricához és az este többi részét ott töltöttük.

Sajnos a kabinunkba visszaérve rossz hír fogadott minket: a másnap reggeli Syros szigeti kikötést törölték az időjárás miatt, elvileg annyira nagyok voltak a hullámok, hogy nem lett volna biztonságos. Szomorúak voltunk, mert szerettünk volna ott is megállni, ki is néztem előre egy jó kis homokos strandot. Megértettük persze, hogy a biztonság mindenek előtt van, de nem is nagyon volt választási lehetőségünk. A reggeli kikötés helyett ezért inkább elindultunk vissza, észak felé és délután egy másik görög településnél kötöttünk ki: Katakolon. Este gyorsan utána olvastam, hogy mit is lehet itt megnézni, de gyakorlatilag ezt a megállót csak arra szokták használni a tengerjárók, hogy a kb. 35 km-re lévő, ókori Olympiát megnézhessék az utasok, ami az olimpiai játékok szülőhelye. Nyilván ott áltak a helyiek hiéna szerűen és ajánlották, hogy ők elvisznek minket ehhez a helyszínhez. Én ezt a gyerekekkel nem akartam erőltetni, inkább strandolni szerettünk volna. Az interneten kutakodva itt leginkább a kikötő melletti kis kavicsos partot ajánlották, de írták, hogy a sétálóutca végén van a helyi homokos strand is (Paralia Katakolo), mi ezt választottuk. Odaérve hatalmas csalódás lett úrrá rajtunk, hihetetlenül koszos, törmelékes volt a part. Még homokozni sem lehetett, mert annyira kemény volt a talaj, a víz alja meg szinte ragacsos, iszapos volt. Térdig azért belementünk, de úgy voltunk vele, hogy menjünk el innen, szinte bárhová, mert ez nagyon kiábrándító. Visszasétálva inkább megnéztük a kis kavicsos részt, de az tényleg pici volt a rengeteg emberhez képest, szinte lépni sem lehetett, ezért inkább mindhárman úgy voltunk, hogy menjünk vissza a hajóra medencézni, jakuzzizni.

Egy ismételt tengeri napot követően ebéd után újra Olaszországba érkeztünk, Anconába. A város a nevét a görög ankon szóból kapta, ami könyököt jelent és abszolút illik rá, mert az Adria hosszas partja itt megtörik, kiugrik. Már tavaly, amikor Riminiben nyaraltunk és el lehetett látni idáig, akkor nagyon szembetűnő volt ez, de nem gondoltam volna, hogy idén el is jutunk ide. Alapvetően persze sok látnivaló nincs itt, egy nagyobb kikötővárosnak mondanám. Egy hosszabb sétáló utcai, majd egy parkos részen végigsétáltunk kb. 40 perc alatt, így jutottunk el a lépcsős részhez, amiről már oly sok képet láttam előtte az interneten. Útközben persze nézelődtünk, fagyiztunk, de tényleg szinte semmi különlegesebb nem volt. 

A parton a magasban található egy hatalmas, fehér emlékmű, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk. A lépcsőkön lesétálva (Scalinata del Passatto) lejutottunk a sziklás, kavicsos strandra, ami délután árnyékos volt. Nekem nem nagyon tetszett, ránézésre is kényelmetlennek tűnt a betonon napozgatni, de volt zuhanyzó és mosdó, csak nem túl tiszták. Szerencsére van lift is, felfelé mi azt használtuk. A városhoz közel található rendes, homokos strand is (Palombina), de mi most nem akartunk oda ebben a pár órában eltaxizni, inkább a városnézést választottuk.

Ezen kívül egy látnivalót szemeltünk még ki magunknak, a katedrálist (San Ciriaco). Nem szerettünk volna ismét annyit gyalogolni, ezért felültünk egy helyi buszra, amire egy trafikban vettünk jegyet (1,35 euro). Ezzel az út nagy részét meg tudtuk tenni, majd egy kicsit hegynek felfelé kellett még sétálni. Errefelé már az épületek is jobban tetszettek, a hatalmas templom is. Nem volt semmi extra, kimondottan letisztult, egyszerű volt. Bent kicsit üldögéltünk, beszélgettünk a vallásokról, végül gyújtottunk egy gyertyát a szeretteink emklékére. Ezzel végeztünk a turistáskodással, visszamentünk inkább a hajóra, ahol azért szomorúan konstatáltuk, hogy ez rajta az utolsó esténk.

Másnap terv szerint megérkeztünk ismét Velencébe és elbúcsúztunk a Liricától. A városban volt még fél napunk, mert csak este indult Budapestre az éjszakai Flixbus járatunk, ami kimondottan a gyerekek kívánsága volt, mert ezt a fajta utazást is ki szerették volna próbálni. Mindkét vasútállomáson található csomagmegőrző, mi is igénybe vettünk egyet, mert nem akartunk a nehéz táskákkal baktatni mindenfélé. Ettünk még egy utolsó, finom olasz ebédet, ezután még egy picit vásároltunk, sétáltunk, de csak a Rialto-hídig jutottunk, mert nem bírtuk a nagy meleget. Sajnos hónapokkal előtte lefoglalva az utat nem lehetett tudni, hogy milyen idő is lesz, pont ekkor volt ott is az itthonihoz hasonló, szinte elviselhetetlen hőkupola, ezért inkább több órát a vasútállomáson várakoztunk légkondis helyeken. A gyerekeknek, főleg a kisfiamnak ez is tetszett, csak ültünk ott, néztünk a rengeteg vonatot, sokat beszélgettünk, bohóckodtunk, aztán végre felszálltunk a buszunkra és hamar elnyomott minket az álom. 

Ezzel véget ért ez a hihetetlen kaland, amivel ismét kipipáltunk egyet a bakancslistánkon. Nem minden úgy alakult, ahogy elterveztük, mert pl. jobb lett volna Syroson kikötni, de én még így is azt mondom, hogy óriási élményben volt részünk, sosem fogjuk elfelejteni. Szeretnénk persze más hajókat és útvonalakat is kipróbálni, ha lesz rá lehetőségünk, mert nekünk abszolút bejött ez a fajta utazás a hajó adta szórakozási, kikapcsolódási lehetőségekkel. Álmodozunk tehát tovább és bízunk a legjobbakban.

Minden nap új helyszínen ébredni, akár egy másik országban úgy, hogy közben nem kell semmi mást tenni, csak lazítani és kikapcsolódni, lehetséges? Abszolút lehetséges.

Többször láttam az elmúlt években mindenféle posztot arról, hogy milyen egy hatalmas szállodahajóval utazva világot látni. Régóta álmodoztam arról, hogy egyszer mi is kipróbáljuk és saját magunk megtapasztaljuk, hogy a pro vagy a kontra sztereotípia áll közelebb a valósághoz (számunkra). Sokféle kritikát lehet hallani, mindenkinek más a véleménye, és ez rendben van. Azonban azzal a többség egyetért, hogy abszolút különleges, nem mindennapi kaland.

Én most csakis a saját tapasztalatainkat tudom összefoglalni és tényleg szeretném azt megjegyezni, hogy ez volt az eddigi egyetlen ilyen utunk, nincs összehasonlításunk. Csakis erről a hajóról és útvonalról írok, de remélem ez is segíthet másoknak. Én is szoktam blogokat olvasni, mert nagyon sok hasznos infókat tudhatunk meg azokból. Tulajdonképpen ezért írok én is, pozitív és negatív megvilágításban egyaránt, ezzel másoknak öteleteket vagy tanácsokat adva.

Az interneten mindenféle kering, sok negatív kritikát hallottam a hajózás előtte: tuti tengeribeteg leszel; nem fogsz semmit sem látni a helyszínekből, rohanás az egész; egy hétig bezárva leszel egy kis kabinban; és még sorolhatnám. Alapvetően pedig a többség egy úszó erődhöz hasonlítja ezeket a tényleg nem kicsi, monumentális hajókat. Szerencsére a vélemények többsége inkább pozitív és kimondottan motíváló, ami nekem is annó felkeltette a figyelmemet és elkezdtem utána járni az egésznek és szerettem volna, ha nekünk is lehet mindezekről egy megélésünk, tapasztalásunk. És igen, valóban azt gondoltam előre, hogy ez egy hatalmas kaland lesz.

Foglalás:

Pár éve nézegetem már a különböző oldalakat, ahol hajós utakat lehet foglalni és összehasonlítani. Ezek sokat tudnak segiteni abban, hogy melyiket válasszuk, be lehet állítani az időpontot, amikor utazni tudnánk, és azt is, hogy melyik kikötőből indulnánk és hová érkeznénk. És persze az árat is kalkulálni lehetett, borravalóval, biztosítással, kezdvezményekkel a kabin típusához viszonyítva. 

Amiket szerintem érdemes a tervezésnél figyelembe venni:

• mikor és honnan indul, hogyan tudunk eljutni a kikötőbe
• szezonban vagy azon kívül utaznánk
• hány napos az út
• milyen útvonalon megy, az egyes állomásokon mennyi időt tölt
• milyen kabin típusok vannak
• milyen szolgáltatások, szórakozási lehetőségek vannak a hajón
• maga a hajó milyen, tetszik-e
• mennyibe kerül, mit tartalmaz az ár

Nekünk ez az út lett végül az idei nyaralásunk. Július második felében, szinte fix időben tudtam a gyerekekkel elutazni hármasban, ezért a legfontosabb az volt, hogy ebben az időintervallumban találjak egy nem túl drága utat, aminek a kikötőjét viszonylag könnyen meg tudjuk közelíteni. Nézegettem ehhez persze a különböző transzfer leheteőségeket, elgondolkodtam egy hosszabb vezetésen is. Végül Velencére esett a választásom és a Liricára. Szerintem ez az a távolság, ami még Magyarországról is vállalható autóval. Én viszont nem akartam egyedül ennyit vezetni és ahogy számoltam az autópálya díjakat és a kikötői parkolást, végül arra jutottam, hogy közel azonos áron van repülővel. Odafelé így mi inkább repültünk, hazafelé pedig egy éjszakai Flixbust választottunk. A buszozás mellett szólt az is, hogy én kimondottan imádom, a gyerekek viszont még nem próbálták, de már egy ideje mondogatták nekem, hogy ez is bakancslistás számukra.

A foglalás előtt bekértem pár utazási iroda ajánlatát és végül az egyiknél foglaltam: https://cruisetopic.hu Kedvesek voltak, segítőkészek, válaszoltak külön messengeren és emailben is a kérdéseimre, ráadásul kedvezményt is kaptam, mert beléptem egy facebook csoportba. Abszolút ajánlom Őket.

Az útvonalunk és menetrendünk ez volt:

Magáról a helyszínekről és az utazásról itt írtam külön: https://valamerre.blog.hu/2026/09/12/hajokazas_407

MSC Lirica:

Az MSC Cruises flotta 2003-ban gyártott hajója, amit 2015-ben teljesen felújítottak. Viszonylag kicsinek és réginek számít a többihez képest (ahogy olvastam), de abszolút felszerelt. Az utasok száma kb. 2650 fő lehet, míg a személyzet tagjai kb. 730-an vannak. Azért ez nem kevés. Vannak rajta éttermek, bárok, medencék, spa, edzőterem, üzletek, játszóházak, kaszinó, színház. A nyári időszakban a Földközi-tengeren, a téli szezonban pedig Dél-Amerika (Brazília) térségében közlekedik.

Kikötő, becsekkolás: Velence-Marghera

Arra kell figyelni, hogy a nevével ellentétben nem a szárazföldi Marghera részre kell menni becsekkolni, hanem a  szigeti részen található Terminal Passeggerihez. Itt tejesen egyértelműen ki volt minden táblázva, hogy pontosan hová is kell menni, hajótársaságtól függően. Lényegében ezt úgy kell elképzelni, mint a repülőtéri utasfelvételt és táska leadást. Először a nagy bőröndöket kellett leadni. Ehhez az indulás előtti napokban emailben megkapott címkéket rá kellett tenni minden olyan táskára, amiket leadtunk. Ezen rajta volt a név, kabin száma, hajó, dátum. Ezeket a csomagokat a nap folyamán a hajón kaptuk meg. A kézitáskák nálunk maradtak, ebben voltak a fontos iratok, telefon, pénztárca, stb. És persze váltó ruha, fürdőruha. 

A táska leadás után volt pár sorban állós rész, ez is mindvégig egyértelmű volt, nagyon jól meg volt szervezve minden. Majd végül csoportokban felszálltunk kis hajókra, amik elvittek minket Margherába a nagy hajóhoz.

Az indulás 16:00-ra volt tervezve, de mivel több ezer embert és bőründöket kell felvinni a kis hajókkal a nagy hajóra, ezért előre fel volt osztva az is, hogy ki, mikor kezdje el ezt az egész tortúrát. Nekünk 10:00-ra kellett menni és kb. 13:00 volt, mire ténylegesen a hajón lehettünk. Pár órával később pedig a csomagunk is megérkezett. A hajó pedig ha nem is 16:00-kor, de csak fél óra csúszással, 16:30-kor elindult.

Kabin:

Ami az árakat nagyon befolyásolja, az a kabín típusa. Mi a legolcsóbbat válaszottuk: egy belső kabinosat, pótágyazhatót. Nem azt mondom, hogy nem szívesen próbáltunk volna ki egy erkélyeset vagy egy lakosztályt, de a költségvetést abszolút ezzel tudtuk kordába tartani. A gyerekekre (7 és 9 évesek) nem is kellett teljes árat fizetni. Gyakorlatilag a kettőjük hajójegye került annyiba, mint nekem egy felnőttnek és nekik nem is számoltak fel kötelező borravalót. Szerencsére Ők is azt mondták, hogy csak aludni megyünk majd a szobába, úgyis többnyire a közös helyiségekben leszünk. De ettől függetlenül is imádtuk a szobánkat.

A belső kabin számunkra egyébként abszolút elegendő méretű volt, egy kisebb hotel szobának megfelelőt kell elképzelni. Nem mindegyik pótágyazható, mi nyilván egy olyat kaptunk, amiben van erre lehetőség. 2 pótágy is volt, de csak az egyiket hajtották le, legalább a másik nem foglalta a helyet. Kis létra volt hozzá és egy minimális leesésgátló. Elvileg felnőttek is aludhatnak ilyenen, max 150 kg terhelési lehetőséget jelöltek rajta. Én is volt, hogy napközben azon pihentem, kimondottan kényelmes volta a matraca, ahogy a franciaágyé is, nagyon jókat aludtunk.

A fürdőszoba egynek megfelelt, semmi extra, de tiszta volt, napi szinten takarították ezt is. Volt a zuhanykabinban egy picike kötél is kihúzva, amire a fürdőruhákat tudtam tenni száradni. 

A szekrényekben kényelmesen tudtunk pakolni, a nagy bőrönd az ágy alá is befért, nem volt egy hétig útba. A szobában ezen kívül volt egy kis minibár, íróasztal, tükör mögötti titkos polc és széf. És a TV sem hiányozhatott. Én mindig viszek pár mesét a gyerekeknek pendriveon, amit pihenőidőben tudnak nézni, itt is meg tudtam oldani ezt az USB csatlakozással.

Szobakártya, applikció:

Gyakorlatilag a szobakáryta jelenti a mindenséget a hajón, ez a legfontosabb. Sehol nem lehet bankkártyával vagy készpénzzel fizetni, mindent erre terhelnek rá. Én előre nem töltöttem fel rá semmennyi keretet, a bankkártyámmal sem csatoltam össze. Első nap a hajón az 5. emeleti recepcióhoz odamentem, adtam nekik készpénzt és 1 perc múlva már láttam is az MSC applikációban mindezt. Van automata is a hajón, azokat is lehet használni. Egyébként nem volt semennyi minimális feltötési összeg. Nyilván arra kell figyelni, hogy a kicsekkolás előtt minden költésünk rendezve legyen. Nekünk kicsivel több is volt rajta végül, azt visszaadták készpénzben.

Az MSC applikációt tényleg érdemes letölteni, ott lehet minden terhelést látni: amiket a hajón vásárolunk az üzletekben; ha nem vettünk italcsomagot, akkor a fogyasztásunkat; a kirándukásokat, stb. A gyerekek kártyáját is hozzá lehetett csatolni az én kártyámhoz, ebben is segítettek a recepción, így láttam például az Ő görögországi kikötői illekékeiket is, amik a foglalásban nem voltak benne, a hajón fizetendők.

A szobakártyához szükséges fénykép, ezt még az indulás előtt el lehetett intézni itthon az utazási irodánk honlapján keresztül, a foglalási számunkkal belépve. Nem kell semmi extra fotó, mi csak a laptop kameráján keresztül készítettünk 1-1 képet. Amikor fel-le szálltunk a hajóról és lecsippantották a kártyánkat, akkor mindig kijelezte a képeket is, a gyerekekre is minden egyes alkalommal rápillantottak, hogy tényleg Ők azok. És azt is minden egyes alkalommal nézték, hogy Velem vannak egy foglalásban.

Foglalás fizetése:

Az út foglalásakor a teljes ár 40 %-át kellett utalnom, majd meg volt adva két határidő még a 2. és 3. részlet kifizetésének. Ennél persze lehet korábban is ezt rendezni. Én például a választások utánai napokban, amikor erősödött a forint, de még a fizetési határidők előtt voltam bőven, akkor átutaltam mindent és készpénzt is váltottam.

Iratok, dokumentumok:

Elég volt a kártya típusú személyi, útlevelet nem kértek. Erre előre rákérdeztem, mert nem tudtam, hogy mi számít esetleg nemzetközi vizeknek és Montenegró sem EU tag ugye.

Ezen kívül elvált anyukaként utaztam a gyerekekkel, a teljes felügyeleti joguk nálam van. Ennek ellenére mi mindig aláírjuk apukával egymásnak a kiskorúak külföldi utazásához való hozzájárulását, ami itt érhető el: https://konzinfo.mfa.gov.hu/minden-utazo-figyelmebe/gyermekek-kulfoldre-utazasa

Valahol az utazás előtt azt is olvastam, hogy kérhetik a másik szülő személyijének a másolatát is. Ez is biztos, ami biztos nálam volt. Ezeket a papírokat egyébként sehol sem kérték, sem a hajón, sem a reptéren. De én tényleg nem kockáztatnék ezzel kapcsolatban.

A foglaláskor meg kellett adni egy baleseti kapcsolattartó telefonszámát, aki értelem szerint nem utazik velünk, itt is apukát adtam meg a gyerekek miatt.

Biztonság, karszalag:

Az út során végig a gyerekek kezén kellett, hogy legyen. Ezt csippantották le a játszóházba belépéskor, amihez egyébként ki is kellett töltenem egy-egy papírt a telefonszámommal, stb. 

A hajón a biztonság teljesen rendben volt. Nyilván a medencéknél sajnos a szokásos úszómesterek voltak, akiknél látszott, hogy többnyire csak néznek, de nem látnak. Első nap volt oktatás is a mentőmellényekről és arról, hogy melyik hangjelzés mit jelenthet (pl. ember a vízben). Ezt kivetítették több helyen, elvileg a szobákban is lehetett néznia  tv-n, de mi egy lobbyban ültünk le. 

A hajó magas, de van mindenhol korlát is. Azért persze jobb, ha senki sem hajol ki. Szerintem egyébként nem szerencsés, hogy a korlátoknál vízszintes elemek vannak, amire kis gyerekek fel tudnak mászni. Az én gyerekeimnek szerencsére meg sem fordulna ilyen a fejükben, de más gyerekek kapcsán már nem vagyok ebben biztos. Volt, hogy táncos bemutató volt a white party előtt, ahol a férfi eléggé pörgette a nőt meg dobálta, erre odaszaladt hozzájuk egy kisgyerek, akit így majdnem felrúgtak. Amikor a rendezők jelezték az anyukának, hogy ez nem oké, akkor Ő csak nevetgélt, viccesnek találta. No komment, az ilyen szülőkből és gyerekekből nézem ki sajnos azt, hogy felmásznak akár a korlátra és azon üldögélnek. Tényleg mindenki vigyázzon inkább magára és másokra is!

Hullámzás:

Ettől egy kicsit tartottam, hogy mennyire lehet majd érezni a hajó mozgását. Végig volt egy kicsit imbolygó érzés, de nem volt zavaró, meg lehetett szokni. Egy-egy délelőtt volt kicsi rosszullét nálunk, lehetett akár tengeribetegség is, nem tudom. Vittünk magunkkal Deadalon kid oldalot, amit nem csak gyerekek, hanem felnőttek is használhatnak. Bevettük, pihentünk 1-2 órát és már jobb is lett. Ekkor éreztem egyedül, hogy jó lenne egy erkélyes kabin, a friss levegő miatt. 

Ezen kívül a tervezett menetrend szerint megálltunk volna Syros szigetén is, de ez sajnos elmaradt a rossz időjárási körülmények miatt, elvileg nagyon hullámzott a tenger. Erről előző este kaptunk a kabinunkban egy értesítést és arról is, hogy helyette egy másik helyszínen fogunk aznap délután megállni: Katakolon. A tájékoztatóban leírták, hogy akinek foglalt kirándulása lett volna, azok visszakapják az árát és természetesen felajánlották az új helyszínen is a fakultatív prgramot. Nekünk sajnos ez a másik helyszín nem tetszett és nagyon rákészültünk Syrosra, így ez csalódás volt. De megértettük, hogy a biztonság mindenek felett áll, nem kérdés. És egyébként sem tudtunk semmit sem tenni.

Hajón belüli közlekedés:

Végeláthatatlan folyosók vannak, de abszolút értelmezhető minden, hogy mi merre van. Nagyon sok tábla segít, hogy épp hol vagyunk, páros vagy páratlan oldalúak a kabinok elhelyezése is. Több lépcső, lift van. Bár szerintem liftből sosem elég, arra többször sokat kellett várni. Ha kikötöttünk valahol, akkor a kijárat is egyértelműen jelölve volt, hogy merre van, hol kell sorakozni. És ugyanígy történt visszafelé is.

Medencék, spa:

A 11. emeleten volt két felszíni medence, mindkettő ugyanakkora: 185-195 cm mélyek, egy kis leválaszott részük is volt, az viszont csak 40 cm mély volt. Ez pont nem jó a kisgyerekeknek, szerintem ez nem a legszerencsésebb. Az enyémek tudnak úszni, így tudtuk azért minden nap használni ezeket. Csúzdák nem voltak itt és ugrálni sem lehetett.

A medencék között van 2 db 8 személyes jakuzzi. Ezeket 15 perces turnusokban lehet használni, szólnak is az úszómesterek, ha sorban állás van. De nem kell ettől sem tartani, mi max egy ilyen 15 percet álltunk sorba. Azért elég jó ezekben bugyogtatni magunkat, miközben nézed a távolban a tengert.

A gyerekeknek ezen kívül van egy pocsolós, spriccolós rész, ezt is tudták élvezni. Sok kisgyerek itt sikongatott, szaladgált, abszolút tetszett nekik.

Ehhez a részhez kaptunk külön strand törölközőket (narancssárga), amiket lehetett cseréltetni is akár. Ha a szobában tettem le ezeket, akkor a szobalány mindig készített be helyettük szárazakat, tisztákat. Elvileg, amikor leszálltunk, a tengerpartra is lehetett ezeket vinni, tényleg láttam néhány embernél. Én inkább strand kendőket vittem magunkkal, azok kisebb helyet foglalnak.

A spa és a konditermi részen nem voltunk, ezekről nem tudok nyilatkozni.

Napágyak:

Szokásos gerillaharc ment ezekért, reggeli törölközős foglalók sokasága volt itt is jelen. Nekünk nem is mindig jutott a medencék körül hely a 11. emeleten, de túlétük. A 12. emeleten is voltak szépen sorban, de ezeket főleg azok használták, akik tényleg csak napozni, pihenni szerettek volna. Volt egy kis elkerített 13. emeleti rész. Ide nem tudom, hogy kik mehettek fel, mert fenn külön emberke nézte, hogy jogosult vagy-e ott jelen lenni. Minket egyszer beengedtek körbenézni. Itt van az a néhány kék matracos napozóágy meg pár kis kuckós, pihenős ágy.

Játszóház:

Azt hiszem három is van a fedélzeten, korosztályok szerint. A gyerekeknek megfelelőt egyszer megnéztük, de annyira nem kötötte le őket. Volt benne lego, csocsó, konzolos játék. A többire nem emlékszem. Ezen kívül voltak szervezett programok, ezeket is lehetett mindig a napi programok között látni az applikációban a helyszínek megjelölésével.

Boltok, üzletek:

A fedélzeten el lehet ütni az időt vásárlással is. Az alapvető gyógyszertári és egyéb kellékeken túl persze vannak szokásos szuvenírek és mindenféle exkluzív termékek. Az árakon nem lepődtünk meg, drágább, mint máshol, nyilván nem éri meg ott vásárolni. Ettől függetlenül nekünk is volt, amit ott kellett beszerezni, mert otthon maradt, de kimondottan MSC szuvenírt is vásároltunk emléknek, abból is volt választék.

Ezen kívül nem csak a boltokban lehetett vásárolni, bent és a fenti részen is volt néha ilyen kirakodó vásár jellegű, elvileg napi akciókkal.

Tenderezés, kirándulások:

A tenderezés gyakorlatilag azt jelenti, amikor egy állomáson nem tud a kikötőben lehorgonyozni a hajó és a parttól messzebb áll meg valahol. Ilyenkor kis hajókkal viszik az utasokat a szárazföldre és vissza. Szerencsére nekünk ilyen nem volt egyszer sem (a felszállást leszámítva), így a kirándulások során nem veszítettünk ezzel időt. Mykonoson kimondottan örültem ennek, mert onnan csak hajnalban indultunk tovább, gyakorlatilag a teljes nap a szigeten volt. Mi először leszálltunk, strandoltunk pár órát a közelben, majd visszamentünk lezuhanyozni, átöltözni. Ez azért is volt jó, mert ugye anyukakánt én cipeltem a standolós kellékeket a homokozó készlettől elkezdve a mindenen is át, és nem szerettem volna utána ezekkel felpakolva várost nézni. De itt láttunk egy Costa hajót, aki már nem volt ilyen szerencsés, ott 2-3 tender hajó fordult folyamatosan.

A hajóról leszállás teljesen egyértelmű. Az applikációban is benne van minden időpont, hogy mikortól van erre lehetőség és legkésőbb mikorra kell újra a hajón lennünk (indulás előtt min fél órával). Mi mindig az 5. emeleten szálltunk ki, a 4. emeleten is volt lehetőség arra, de ahogy a kiírásokat néztem, ott inkább a szervezett kirándulók és a kerekesszékesek voltak megjelölve. 

Van lehetőség fakultatív kirándulásokat foglalni, de bármelyik helyszínt önállóan is fel lehet fedezni. Mi mindenhol önjárók voltunk. Mykonos kapcsán előző este bekészítettek a kabinunkba olyan kishajó lehetőséget, ami bevitt minket a városba. A Lirica az új kikötőben állt, a régi kikötő közelébe (Little Venice, Városháza) ezzel át tudtunk menni. Ezt csak ki kellett tölteni, leadni a kishajónál, aztán másnap már ott is volt a terhelés az applikációban.

A hajóra visszaszállásnál minden egyes alkalommal a szobakártyát szintén mutatni kellett és ilyenkor a táskáinkat is átvizsgálták, átvilágították, hogy miket viszünk fel. Szerintem ez nagyon jó, biztonság érzést adott.

Italok:

Lehetőség van különböző típusú italcsomagokat vásárolni, van külön gyerekek számára is. Ahogy én számolgattam, nekünk nem érte volna meg, ezért mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Ettől függetlenül a fogyasztásunkat szintén a szobakártyára terhelték, amit rendezni tudtunk. Ugyanúgy tudtunk mi is mindenfélét választani. Szoktak ezekre lenni mindenféle akciók, akár már az út foglalásánál, ezzel is lehet kalkulálni. Aki persze szeretne a nap folyamán iszogatni, koktélozni, annak már szerintem megéri, érdemes ezt is megvásárolni.

A központi, svédasztalos éttermekben a reggelinél voltak alapból gyümölcslevek, de a nap többi részén ezek le voltak takarva. Kávé is volt mindig lefőzve, ez a tipikus ízű, semmi kulináris ízvilág, alap kávé számomra. De nem volt híg, nem americano jellegű. Az ültetett vacsoránál már fizetni kellett az italokért, a vízért is.

A medencéknél van fent egy fagyizó és egy vitamin bár is a báron kívül. Volt bőven választék, és ezek kimondottan finomak voltak, jó esett két medencézés között enni egy fagyit vagy inni egy jeges kávét.

Kipróbáltuk a koktélokat is, gyerekeknek is tudtak készíteni természetesen alkoholmenteset, moktélt. Ezekben viszont már túlzó volt a jég számunkra, el is vette az ízek nagy részét, volt, hogy inkább ott hagytuk.

Nálam viszont abszolút fekete pont volt az ivóvíz kérdése. Előtte azt olvastam, hogy a fürdőszobai csapvíz iható, a hajó saját víztisztító rendszerének köszönhetően. Ezen kívül automaták is vannak, ahol elérhető. És persze van a prémium víz (szűrt víz, amit ásványi anyagokkal dúsítanak), ami már persze a plusz fizetős kategória, ezzel is ösztönözve minket az italcsomagok megvásárlására. A recepción én megkérdeztem, hogy iható-e a csapvíz, de azt mondták, hogy nem. Amikor persze visszakérdeztem, hogy akkor fogat se mossunk azzal, akkor azt mondták, hogy az azért belefér. Nyilván ebből számomra egyértelmű volt, hogy akkor semmi baj nincs azzal sem, csak ez is a plusz lehúzásról szól. Ahogy az is, hogy az alapból elérhető víz automatákra ki volt írva, hogy ne töltsük azokból a kulacsainkat. Mi ezt nem tartottuk be, mivel az én elveim azok, hogy a hotelekben (bármilyen legyen is az) kötelező jogszabályi előírás az egészséges ivóvíz biztosítása. Anyaként azért belém tették a parát, ezért inkább a fürdőszobai csapvizet tényleg csak fogmosásra használtuk, de a prémiumra akkor sem fizettem külön. Ha egyetlen dolgot változtathatnék ezeken a hajós utakon, akkor biztosan ez lenne, a minőségibb, prémium ivóvizet is alapból biztosítanám vagy legalább nem írnám ki a sima automatára, hogy abból ne töltsük fel a palackokat csak a poharakat.

Étkezések:

Az egyik legfontosabb rész a nyaralók számára. Nem kell attól tartani, hogy bárki is éhen maradna, rengeteg étel volt. Vannak meghatározott időpontok, hogy mikor van lehetőség reggelizni, stb., de ezek gyakorlatilag egybe érnek és ezen kívül is folymatosan van pl. pizza, ami kimondottan finom. Az ételek választéka nem okozott csalódást. Persze voltak alap dolgok minden nap, meg pár ismétlődő. De aki itt éhen maradt, az tényleg magára vessen.

A negatívum persze a sok ember, van, hogy várni kell egy-egy résznél, hogy Te is hozzáférj. És a reggelinél általában vadászni kellett a helyet. Itt kimondottan idegesített az embereknek az a csoportja, akik hosszasan, akár csak egy kávéval és könyvvel üldögélve voltak itt, mert tényleg foglalták ezzel a helyet azoktól, akik a tányérokkal szerettek volna leülni. Olvasni, relaxálni egy csésze teával, kávéval máshol is lehetett volna, rengetek erre alkalmas hely volt a hajón.

Az ételek 6 nyelven ki voltak írni, hogy mik azok. De alapból azért fel lehetett ismerni őket. Hatalmas piros pont volt viszont számomra a mindig tiszta evőeszközök, tányérok. És persze a személyzet is abszolút helyt állt, folyamatosan szedték le és törölgették az asztalokat. Ennél a résznél gondoltam bele mindig leginkább abba, hogy mennyi ember is dolgozik egy ilyen hajón, több száz, és mennyire jól szervezett minden. De ugyanez volt a gondolatom a takarítóknál is, akik szintén egész nap tettek-vettek és közben végig kedvesek voltak.

Éttermek:

Számunkra bőven elegendőek voltak az önkiszolgáló részek. Van talán speciális étterem is, ahol külön kell foglalni és fizetni, ezeket nem próbáltuk.

A vacsoránál voltunk többször az ültetett éttermes részen, ahol pincérek sürögtek-forogtak körölöttünk. Ez benne volt az alap árban, csak az italokért kellett külön fizetni. Papír alapú étlepot nem kaptunk, QR kód volt az asztaloknál, ami a minden nap változó kínálatot mutatta. Volt gyerek menü is, ízlett nekik (szerintem nem volt nagy szám), de választhattak volna mást is. Ennek az előnye tényleg az volt, hogy voltak különlegességek és a felszolgálás miatt nem kellett a svédasztalnál várni és mindig fix helyen ültünk. A hajóút foglalásakor meg kellett adni, hogy az 1. vagy a 2. turnusban szeretnénk vacsorázni. Mi az elsőt választottuk (19:00-21:00).

Szórakozási lehetőségek:

A medencéken, konditermen és spa részlegen túl sem lehet unatkozni a hajón. Vagyis lehet, ha ez a célunk. Én is néztem sokszor a sok napozó, könyvet olvasó embert, főleg a tengeri napokon, de én a gyerekek miatt persze állandó pörgésben voltam.

Az applikációban lehett látni mindenféle szervezett programot, reggelente pl. közös jógázást, de az esti bulik is fel voltak tüntetve. Mi a white party-t vártuk nagyon, amikor mindenki fehér ruhába öltözik, ezt meg is néztük. A bulik általában este 11-kor, éjfélkor kezdődtek, ami miatt mi ezeket inkább kihagytuk, mert addigra elfáradtunk. És leginkább azért feküdtünk le általában az esti színház után (23.00), mert a másnapi kikötések miatt időben fel szerettünk volna kelni.

Szórakozi, kikapcsolódni lehetett persze a bárokban, közösségi részeken. Napközben ezek nyugis helyek voltak, lehetett csak úgy itt üldögélni, de estéként megtelt élettel, az élő zene is sok pluszt adott a hangulathoz.

Egyéb programok is voltak: a kaszinóban vagy akár a bingónál lehetett szerencsét próbálni. De ha más ingerre vágytunk, akkor akár profi fotós részek is voltak és lehetett portfóliókat készíttetni, amit hihetetlenül sokan vettek igénybe.

Színház:

A mi kedvenc időtöltésünk ez volt, ezt vártuk minden este a legjobban. A gyerekek imádnak alapból színházba járni, itt is alig várták már az első nap, hogy megnézzük az előadást. Már Velencében, a hajóra szállás napján, a kabin csekkolása után szinte ez volt a következő cél, hogy felfedezzük, hol is van. Napközben is bármikor be lehet ülni annak, aki csendre vágyik. Aztán esténként mindig 20:00-kor és 22:00-kor volt egy előadás, ami kb. 45 perces volt. Mindkét alkalommal ugyanazt adták elő, így az esti vacsora turnusok miatt volt, aki az elsőre, volt, aki a másodikra tudott beülni. És persze nem akart mindenki egyszerre ott lenni.

Nem kell előre sehol sem ülőhelyet foglalni, bárki, bárhova leülhet. És nem is annyira kötött, lehet közben ki-be járkálni úgy, hogy persze lehetsőég szerint ne zavarjuk az előadást és megtiszteljük az előadókat is. Attól sem kell tartani, hogy ha nem beszélünk angolul, mert ezek zenés-táncos előadások, amik közben vannak mutatványosok is: légtornászok, zsonglőrök. Abszolút élvezhető és nagyon igényes az egész. Sőt, az egyik légtornász lány magyar volt, a gyerekeim neki pláne mindig örültek. Egy este volt, amikor csak egy ember énekelt, gondolom a többieknek az volt a szabadnapjuk. Ez nem volt annyira jó, nekünk legalábbis nem tetszett, ezt nem is néztük végig, untuk.

Az esti vacsorát mindig úgy időzítettük, hogy 19:00-ra már az étteremben voltunk és igyekeztünk 20:00-ra végezni, nehogy lemaradjunk az első előadásról sem. És persze utána beültünk 22:00-kor ismét. Mindig volt ülőhely, de a legtöbbször telt ház volt. Egyszer a lépcsőn ültünk, az is belefér itt.

Esti séta:

A két színházi előadás között minidg felmentünk és megcsodáltuk a kivilágított, szabadtéri részt. Nagyon hangulatos volt és a napközbeni zsivalyhoz képest persze csendesebb. Jó volt csak úgy sétálgatni, üldögélni és nézni a végtelen, sötét tengert.  

Öltözködés:

Ez is sokszor felmerül kérdésként, hogy milyen ruhát csomagoljunk, kell-e elegáns. A white partyra egyértelműen ajánlott a fehér öltözet és az ültetett vacsoránál mondjuk valami elegánsabb, mint, amit napközben viselünk. Ahogy itthon is, ha étteremben megyünk.  A színház viszont sokkal lazább, ezt nem kell szerintem túlgondolni. Mi nyáron voltunk, abszolút meleg időben, viszont esténként a szabadban kellett egy lenge pulcsi, akkor kissé szelesebb volt az idő. De sokszor az étteremben is fáztunk, ott is volt nálunk egy plusz felső, mert nagyon túltolták a légkondit.

Persze vicces volt látni, hogy az emberek mennyire a végletekbe tudnak esni ebben a  témában is. Nagyon sokan kisestélyiben voltak a sima svédasztalos résznél is. Nem azt mondom, tényleg jó, amikor felöltözik az ember kicsit csinosabban az esti bárba vagy vacsihoz, bulihoz, de tényleg voltak extém esetek is.

Kicsekkolás:

Az út végén ugyanúgy Margherában kötöttünk ki, viszont innen buszokkal vittek minket a Terminal Passeggeri részre. A leszállás is csoportosítva volt. Előző nap kaptunk egy listát, hogy ki, melyik csoportban lesz és ennek megfelelően kellett felcímkézni a bőröndöket is, ehhez is előző napon kaptunk a kabinba bekészítve ragasztós cetliket (kabin szám, csoport száma, nevünk, elérhetőségünk). Nagyon szomorú látvány volt este végignézni a folyosón és látni a sok összekészített bőröndöt, mert ez is jezete, hogy hamarosan véget ér a út. Természetesen itt is az volt a szabály, hogy azokat tegyük ki este, amiket nem mi szeretnénk levinni és amire már nincs szükségünk.

A hajóról először azok szálltak le, akiknek foglalt transzferük volt, utána jöttek gyakorlatilag emeletenként több részben a többiek, minimális idő eltolódással és különböző gyülekezési helyszínekkel (bár, lobby, színház, stb). Lent egyből megkaptuk a bőröndöket, a kapott csoport számok szerint egyértelműen meg lehetett találni mindent. Aztán integettünk egy utolsót a hajónak búcsúzóul.

Sajnos egyszer minden utazás véget ér, a hajókázás is. Az viszont biztos hogy hihetetlenül sokat tud adni egy ilyen út. Nem csak azt, hogy egy másfajta utazási fajtát, közlekedési eszközt próbálunk ki, hanem hogy milyen az, amikor az ember egy úszó hotelben tölt több napot, annak mindenféle szórakozási, kikapcsolódási lehetőségével. Az meg csak hab a tortán, hogy több helyszínt érint, így van lehetőségünk megtapasztalni azt abban a pár órában is, hogy szeretnénk-e máskor akár hosszabban visszajönni.

Nekünk az MSC Lirica abszolút megfelelt, én csak ajánlati tudom. Nagyon sokan azt gondolják, hogy elérhetetlenül drágák ezek a hajós utak. Az tény, hogy nem olcsó, viszont ár-érték arányban szerintem jó, főleg, ha azt nézzük, hogy mi mindent ad nekünk akár csak a kikötési helyszínek tekintetében. Érdemes persze keresgélni a számunka megfelelőt, szoktak lenni akciók és azt is el tudja mindenki dönteni, hogy számára milyen kompromisszum férhet bele, akár a belső kabin választásával.

Nekünk ez volt az első ilyen hajózásunk, de bízom abban, hogy nem az utolsó. Ha lehetőségünk lesz rá, akkor mindenképp fogunk még így is utazni, mert a gyerekeknek is nagyon tetszett. Szeretnénk kipróbálni persze több hajót, akár más társaságét is és akkor tényleg lenne összehasonlítási alapunk. Vannak persze álom úticélok, pl. nagyon szívesen mennénk akár északi országba, mondjuk megnézni a norvég fjordok vidékét. De én akár ide is ugyanígy elmennék mégegyszer, mert tényleg nagyon klassz volt.

Montenegró? Az meg hol van? Teszik fel még mindig sokan a kérdést annak ellenére, hogy pár éve a turizmus jelentős növekedésnek indult errefelé. A Balkán-félsziget kicsiny országa nem annyira ismert, azonban Albániával és Bosznia-Hercegovinával karöltve szépen tör előre. Crna Gora, azaz a Fekete hegyek országaként is nevezett állam sokáig Jugoszlávia része volt, függetlenségét 2006 nyarán nyerte el és kezdte meg önálló építkezését. Aki már unja Horvátországot, annak szerintem érdemes lehet számításba venni, mert igaz, hogy messzebb van, de a majd 300 km hosszú tengerparti részén kívül rengeteg látnivalót kínál, amit egyszer legalább érdemes megnézni.

Régóta érdekelt engem ez az ország, mert a Balkánt kimondottan szeretem a maga puritán stílusával. Erre szokták azt mondani, hogy erről nem hallani kell és nem fényképeket nézni róla, hanem át kell érezni és be kell szippantani. Így tettünk mi is: egy csoportos út során jártuk be pár jelentős helyszínét és abszolút átjött a fejlődni akaró ország hangulata a gyönyörű tájaival. A szervezett buszos út kimondottan jó volt arra, hogy ne vezessünk ennyit, hoztak-vittek mindenhova és még egy szuper szilveszteri bulit is szerveztek nekünk a szállodában, ahol csak mi voltunk.

Egy decemberi délután a Népligetből indulva útra keltünk és meg sem álltunk Budváig, ahová a másnap reggeli órákban érkeztünk. Persze útközben voltak a szokásos mosdószünetek és határátkelések, ez hozzá tartozik a buszozás hangulatához, ahogy a csapat megismerése és a közös filmezés is. Szeretek külön is utazni, de nekem abszolút bejön az is, mikor idegenekkel vagyunk pár napig "összezárva", ahol persze meglepetés az, hogy milyen korú és stílusú emberek gyűlnek össze. Mindig vannak egyéniségek, akikre évek múltán is emlékszem. És persze mindig ezekből lesznek a legjobb sztorik.

Budvában leszállva jó volt végre kinyújtani a lábainkat és hosszasan sétálni. Az már az első benyomásként átjött, hogy az ország egyik kedvelt üdülőhelye lehet, olyan tipikus riviérás. Nyilvánvalóan most nem kellett a parton kerülgetni a tömeget, nekem ez kimondottan tetszett. De azért fura is volt szinte üresen látnia a sok éttermet, kávézót, ahol el tudtam képzelni, hogy szezonban mekkora tolongás lehet. Mi most csak magunkba szívtuk a friss levegőt és nem győztük megcsodálni azt a kontrasztot, amit a táj mutatott a hegyeivel, amik szinte a tengerig nyúltak. 

Először a csoporttal néztünk szét, aztán mindenki kapott némi szabadidőt. Természetesen a parton álló balerina szobor megtekintése nem maradhatott ki, ami mára Budva jelképe lett, tipikus fotópont. Több legenda köthető hozzá, de ezek közül kettőt tartanak a legvalószínűbbnek. Az egyik szerint egy fiatal lány fulladt itt egyszer régen a tengerbe, a másik viszont ennél romantikusabb, nekem az jobban tetszik, még ha talán nem is igaz. A monda ugyanis azt tartja, hogy egy fiatal pár fiú tagja tengerészként élte a mindennapjait, azonban egyszer egy hosszabb útról nem tért vissza, a lány azonban minden egyes nap a haláláig itt várta haza a szerelmét. A szobrot egyszer egy vihar tönkretette, el is sodorta, de megtalálták és visszaállították a helyére, mert a helyiek is nagyon szeretik. 

Megvolt a "kötelező" látnivaló, ezért elindultunk az óváros szűk sikátorain bolyongani. Nekem ez a rész abszolút bejött, szeretem ezeket a labirintusszerű, macskaköves utcácskákat. Volt itt minden, ami kell, főleg szuvenírboltok és éttermek, kávézók. Egybe beültünk mi is picit pihenni, sütizni, kávézni. Alig vártam, hogy igyak végre egy jó török kávét, ami a balkánon ugye alap gasztronómiai elem. Szerencsére lehetett itt is kapni, bár meglepett, hogy nem a szokásos réz kiöntőben tálalták fel egy kis csésze kíséretében, hanem hagyományosban. A zaccos íze viszont finom volt, ahogy a sütiké. A kis szusszanás után még sétálgattunk, vásároltunk, hoztuk a tipikus turista szerepét. Ami nagyon feltűnő volt a parton és a sikátorokban mászkálva, hogy rengeteg a kóbor macska. Ez mondjuk vízparti helyeken nem meglepő. És az sem, hogy a balerina szobron kívül ez a jelkép jelent meg a legtöbb csecsebecsén.

Az éjszakai utazás és a napközbeni városnézés után már kissé fáradtan, de elindultunk végre a szállásra, Ulcinjba. Kis buszozás után meg is érkeztünk az óvárosi részhez, ahol szintén volt egy kis csoportos séta. Itt is nagyon lehetett érezni, hogy holt szezon van, emberek is alig voltak az utcán. Jó volt azért a parton és a citadellán is sétálgatni. Utóbbin azért erősen látszott, hogy több része, épülete felújítás alatt van, sokszor a lábunk elé kellett nézni a felbontott, macskaköves utcákon, nehogy elessünk. Innen aztán már tényleg közel volt a szállás, ami a város déli részén volt. Azért gyalog nem lett volna kényelmes a táv, de nem tudom, hogy van-e valamilyen tömegközlekedési eszköz nyáron, ennek érdemes lehet utána nézni. Viszont a 12 km hosszú homokos part egészen az albán határig nyúlik, állítólag nyáron tele van élettel, és kimondottan szeretik, mert lassan mélyülő.

A hotel azért számunkra csalódás volt, jobban felkészülhettek volna a 2 busznyi utas fogadására. Az érthető, hogy szezonon kívül vagyunk és csak miattunk nyitottak ki, viszont ezt tudták előre, a fűtésről jobban gondoskodhattak volna. Konkrétan a mi szobánkban jeges volt a légkodi és csak hősugárzóval próbáltak némi meleget elérni. De az ágyazás sem volt még kész a legtöbb szobában, a félpanziós ellátás pedig elég unalmas volt. De legalább volt, mert a közelben tényleg nem volt semmi nyitva, még egy étterem sem. Én ezt a környéket inkább olyanoknak ajánlanám nyáron, akik napközben a parton szeretnének csak hesszelni, de autóval mennek és így könnyen be tudnak menni a városba vagy a környékre. Csillagtúra szerű kiránduláshoz sem Ulcinjt ajánlanám bázisnak, sokkal inkább Budvát vagy ahhoz közeli környéket.

3 éjszakát töltöttünk itt. Az első este vacsi utána csapatépítő jelleggel feldíszítettük közösen az éttermet, ahol a másnapi szilveszteri buli volt. De a legtöbben inkább fáradtak voltunk a kimerítő majd másfél napos utazás és városnézések után, ezért hamar kidőltünk.

Másnap kipihenten, reggeli után elindultunk az aznapi helyszínek megtekintésére. Először Stari Bart, azaz a Régi Bart vettük célba, ami a kikötővárosként működő, modern Bartól kb. 5 kilométerre található. Az erőd formájú, mára lakatlan romváros megmaradt falai között nekem nagyon jól esett csak úgy céltalanul sétálni. Sok látnivaló nem volt, nem ez volt itt a lényeg, hanem, hogy a képzelet szárnyán itt is meg tudott elevenedni előttünk a régmúlt idő, hogy miként élhettek itt az emberek. Ehhez nagyon jól passzolt a tipikus kiránduló idő, szépen sütött a nap, abszolút nem volt hideg. A parkolóhoz vezető úton több étterem, kávézó és szuvenírárus található, de sajnos csak pár volt nyitva. És persze nem is volt túl sok szabadidő, ezért nem volt idő beülni sehova, ez mondjuk nagyon rossz volt. Ha egyéni utazó lettem volna, akkor biztos több időt töltök itt. Főleg azért is szerettem volna itt időzni, mert nagyon hangulatos volt, engem abszolút Mostarra (Bosznia-Hercegovina) és a bazári forgatagra emlékezettett a helyszín, ahol igaz pár éve nyáron voltam, de imádtam az egész atmoszféráját. Egy szó, mint száz: ha valaki erre jár, főleg nyáron, akkor ki ne hagyja, abszolút megér egy kis kirándulást.

Ezután ismét buszra szálltunk és elmentünk megnézni Sveti Stefánt a távolból. Ez az aprócska kis sziget közigazgatásilag Budvához tartozik, de a hely különlegességét az adja, hogy kezdetben egy picurka halászfalu volt, aztán az évek során átalakult erőddé, majd mára egy teljesen zárt, luxus hotellé vált, ami teljes egészben magánkézben van. Számos világsztár megfordult itt, felkapott hely lett és nagyon sokan Montenegró legszebb helyének tartják. Az biztos, hogy tipikus fotópont ez is, mi is a busszal leparkoltunk egy magaslati ponton, ahonnan valóban szép kilátás nyílt rá. Ezután a csapat elindult le a partra, hogy még közelebbről megnézze, páran azonban inkább úgy döntöttünk, hogy olyan sok pluszt talán nem ad közelebbről sem, viszont volt ott egy hihetetlenül elegáns hotel, aminek az éttermébe beültünk inkább ebédelni. Innen is lehetett látni a szigetet, viszont végre ehettünk valami helyit is, mert eddig nem nagyon volt erre idő. És nagyon-nagyon finom volt minden. Abszolút ajánlom a helyet: Hotel & Restaurant Adrovic https://www.hoteladrovic.com/

Miután véget ért ez a kis idő, a csoport újra találkozott és mielőtt visszatértünk volna az esti bulira a szállásra, megálltunk még Petrovacban. Ez is egy tipikus kis, hangulatos tengerparti üdülőváros, ami nekem jobban tetszett, mint Ulcinj. Kis séta, süti, kávé belefért, de itt már azt éreztem, hogy lehet inkább egy helyszín kimaradhatott volna és kényelmesebben, több szabadidővel el lehetett volna tölteni a napot. Ez egyébként mindig nehéz lehet szervezési szempontból, hogy milyen programok legyenek, mennyi idővel úgy, hogy az előre nem tudható korosztálynak megfeleljen. És mindig lesz olyan, hogy valakinek valami nem tetszik, ez rendben van. Petrovac egyébként tényleg cuki volt, ha nem a nyüzsgő Budvában szeretnénk nyáron megszállni, akkor én elsősorban itt keresnék szállást, mert közel vannak a hotelek, az éttermek és a part is egymáshoz, autózni sem kell köztük.

Eléggé fáradtan érkeztünk meg végül Ulcinjba, ment is mindenki egy kicsit pihenni és készülődni az esti bulira. A vacsi most sem volt akkor nagy szám, persze nem maradtunk éhen és korlátlan volt az italok fogyasztása is. Rakijából volt erősebb és gyengébb és persze éjfélkor volt pezsgőzés és tüzijáték is. Az utazási iroda egyébként tényleg kitett magáért, jó volt, hogy a szálláson csak mi voltunk, hoztak dj-t is és meglepetésként helyi táncosok is voltak, akik némi ízelítőt adtak a montenegrói táncok kultúrájából. Nekünk pedig csak annyi volt a dresszkód, hogy valami vicces szemüveget, kalapot vigyünk magunkkal és a legjobb hármat - amit mi szavazhattunk meg - még némi kedvezményes utazással is megajándékozták. A zene pedig kívánság szerint ment, éjfélig főleg retró buli volt, ami megalapozta a hangulatot. Persze volt itt is, aki komolyan vette a szilveszteri-újévi babonákat és hozott otthonról lencsekonzervet. Ettünk belőle, remélem, hogy tényleg szerencsét fog hozni. :)

Másnap később indult persze a reggel, de nem tétlenkedtünk, mert aznapra is volt bőven program a Kotori-öbölben. Ezt a napot nagyon vártam, kíváncsi voltam erre a világörökségi helyszínre. Leginkább ez érdekelt a legjobban egész Montenegróban. Első állomásunk Perast volt, ami előtt a tengerben két templomsziget található. Ezek egyike nem látogatható, de a másik igen, így mi is pár perc alatt áthajóztunk ide, a Szirti Madonna-szigetre. Sok időt nem kell erre szánni, kb. 5 perc alatt körbejárható. Inkább az a pici hajókázás az élmény meg a gyönyörű kilátás. Amikor visszaértünk a partra, akkor itt is tettünk egy rohanós picurka sétát. Azért nagyon rosszul esett látni a kis kiülős teraszokat, ahol az emberek kényelmesen ettek-ittak, nekünk pedig erre nem volt időnk. Plusz fél óra, esetleg egy óra szabadidő itt is nagyon jól jött volna, emiatt szomorkodtunk egy kicsit, de indultunk tovább.

Nyilvánvalóan Kotor volt a nap fő helyszíne, ezért is voltunk kevesebbet Perastban. Ez érthető, azonban amikor megtudtuk, hogy itt sem leszünk elég időt, ismét elszomorodtunk, nekem csalódás volt ez így. Leszállva a buszról persze mindenki mehetett egyénileg is felfedezni az óvárost, de lehetett közösen is menni. A cél a hegy tetején található Szent-János erőd megközelítése volt, amihez 1350 db lépcsőn lehet feljutni. Azt viszont elmondták előre, hogy ha felmegyünk, akkor mire visszaérnénk, már le is telne a városlátogatási idő. Páran úgy döntöttünk, hogy akkor csak az első állomásig megyünk, ami nagyjából a harmadánál található, ezt találtuk kompromisszumos megoldásnak. A kilátás innen már elég jó volt, a hegyek közé ékelődött, hosszan benyúló öblöt a norvég fjodokhoz szokták hasonlítani. Állt bent egy tengerjáró szállodahajó is, ez is rajta van a bakancslistánkon, lehet, hogy egyszer egy olyannal fogunk visszatérni ide és akkor felmegyünk teljesen az erődig. Az óváros is nagyon hangulatos, itt hatalmas élet volt még így az év első napján is. Sorra váltották egymást a szuvenírboltok, éttermek, kávézók. Nyilván mi is vásároltunk, nézelődtünk, sétálgattunk a zegzugos utcákon. Majd sikerült nagy nehezen egy étteremben is helyet találni, mert telt ház volt szinte az összesben. Ahol végül leültünk az egyik téren, az abszolút bejött nekünk, hihetetlen finom volt minden és közben olyan jó volt az utca zajában elmerülni és csak élvezni a helyet. Az étterem egy hotelhez tartozott, saját honlapot nem találtam, csak a szálláshelyét, de ez lenne az, abszolút ajánlom: https://cattarohotel.com/

Sajnos lassan véget ért a rendelkezésre álló idő, de azért a buszhoz vezető úton, a várfalon kívül még a karácsonyi vásárban ittunk egy forralt bort, amíg várakoztunk a többiekre. Ezután pedig visszautaztunk Ulcinjba. Ekkor is csak arra gondoltam, hogy ha a szállás közelebb lett volna, nem egy órára, akkor máris aznap 2 órát nyerhettünk volna, amit a tényleges kirándulásokra tudtunk volna felhasználni. Azt nem firtatom, hogy biztos okkal volt így szervezve, inkább csak azt javaslom, hogy ha valaki önállóan megy, akkor tényleg Budvához és Kotorhoz közelebb próbáljon meg szállást foglalni.

Másnap már a hazautazás napja volt. Tervben volt aznap közös mártózás a tengerben, viszont annyira rossz volt az idő még januárhoz képest is, hogy ez elmaradt. Sajnos a hazafelé tervezett 2 másik helyszínt is elmosta az eső. A Cijevna folyó vadregényes zuhatagát néztük volna meg, amit a helyiek csak „Montenegró Niagarájának” hívnak. Viszont a sok csapadék miatt nem lehetett volna megközelíteni azt, ezért nem is tettünk arra kitérőt, hanem haladtunk a főváros, Porgorica irányába. Itt is csak a székesegyházat néztük meg, ami valóban szép, részletgazdag volt belülről. Azért a városban tettünk egy buszos városnézést, azonban így utólag nekem ez is elég volt, nem annyira jött be ez a település. Lehet persze, hogy vannak itt is érdekes helyszínek, de most nem hozta meg a kedvem, hogy esetleg egyszer kimondottan visszatérjek ide, maximum átutazóban.

Magyarországig az út sima, átlagos volt. Szokásos filmnézés, csevegés, majd kényelmetlen alvás következett úgy, hogy a több óra után még a lábunk is bedagadt. De ez se rettentsen el senkit, abszolút megérte szerintem. Nyilvánvalóan megvannak a pro és kontra érvek ez a fajta utazás mellett. Nekem továbbra is hatalmas élmény így is világot járni és jó dolog erre a kis időre is megismerni egy csapatot, akik szintén kíváncsiak mindenre.

Montenegró pedig abszolút megér egy vagy több utazást is. Attól függetlenül, hogy egyre inkább felkapott az ország a turisták számára, még mindig megfizethetőbb, mint a megszokott nyaralóhelyek. Ulcinjban volt olyan is, hogy megálltunk egy nagyobb boltnál, hogy bevásárolhassunk akár mindenféle helyi dolgot. Az olívaolajat és a helyi borokat nagyon ajánlják, így mi is vettünk némi kóstolót. Az árakon túl pedig tényleg a táj és az épített látnivalók nagyon hívogatóak, nekem abszolút elnyerte a tetszésemet. Remélem egyszer nyáron is eljutok ide és még több időt tölthetek az egyes helyszíneken. Crna Gora, nekem tetszettél! :)

A katalán főváros népszerűsége évtizedek óta töretlen a turisták számára és azt kell mondanom, hogy teljes joggal. Van itt minden, ami egy jó nyaraláshoz vagy szimpla városnézéshez kell:  hosszas tengerpart, építészeti és művészeti remekek, kiváló gasztronómia és laza, mediterrán életérzés. Nekem már volt szerencsém egyszer a városhoz, még a gyerekek előtt. Akkor Barcelona mellett Lloret de Mart és Tossa de Mart fedeztük fel a Costa Bravan, itt írtam róla: https://valamerre.blog.hu/2016/06/20/spanyolorszag_698

Most viszont a gyerekekkel (5 és 7 évesek) vettem célba a várost és az 5 éjszakás ott tartózkodásunk alatt elég jól felfedeztük azt, ami minket érdekelt. Nyilván nem a múzeumokat jártuk, de azért megismertettem Velük nagy vonalakban a fontos látnivalókat és tudnivalókat, mindig megbeszéltük, hogy hol vagyunk, mit látunk, mit kell tudni róla. Gaudit, a Sagrada Famíliát és a Güell parkot azóta is emlegetik. Mégsem ezek voltak a legfontosabbak az egész út során, hanem hogy teljesült a kisfiam egyik álma: kipróbálhatta az ottani metrókat. Neki nagyon régóta szenvedélye minden, ami a kötöttpályás közlekedést jelenti, sokat tervez-épít ebben a témában és szereti élőben is megtapasztalni a különleges járműveket (pl. Mikulás expressz Lappföldön). Egyszer kérdezte tőlük, hogy hol van olyan város, ahol Budapestnél több metróvonal van és mi példakánt Barcelonát mondtuk neki először. A többit már meg sem hallotta, hanem évekig kérte, hogy egyszer nézzük meg. Eljött hát az idő: elutaztunk nyaralni egy mediterrán, tengerparti városba, hogy sokat legyünk a föld alatt. De nem kell aggódni, azért a csobbanás sem maradt el.

Egy kora géppel mentünk, amihez persze hajnalban kellett kelni és indulni, de abszolút nem zavarta őket, annyira izgatottak voltak, hogy első szóra felébredtek. Az út sima volt, nem először repültek, szeretik nézni a felhőket és az embereket, végig csacsogták az utat. Belvárosi, nyilván metró közeli szállást választottam, hogy tényleg a jó közlekedésé legyen a főszerep és mindent el tudjunk könnyedén érni. A Paral-lel metróállomás környékét én jó szívvel ajánlom, átszállás nélkül el lehet jutni a tengerpartra és a Sagrada Famíliához is, de séta távolságra van mondjuk a La Boqueria piac és a La Rambla sétálóutca is.

Leszállás után egyből mentünk a metróhoz. Az El Prat reptérről többféleképpen be lehet jutni a belvárosi 1-es zónába, ahol szinte az összes látnivaló van: busszal, vonattal, metróval, taxival. Mi az L9 metrót választottuk, mert ezt szerette volna leginkább a kisfiam kipróbálni, pontosabban a biztonsági ajtókat szerette volna látni, amik az állomásokon vannak és csak akkor nyílnak ki a peronon, ha az adott szerelvény ajtaja is kinyílt. Hát, kinek mi a szenvedélye :) De a szálláshoz való eljutás során még az L3 metrót is használtuk. Egyébként mi a több nap alatt azt tapasztaltuk, hogy nagyon fülledt volt lent mindig a levegő, rosszul van megoldva a szellőzés, sokszor tényleg jól esett az augusztusi kánikulában felmenni inkább a felszínre.

Az L9 metróra van olyan tömegközlekedési jegy, ami az 1-es zónában is jó, de nem mindegyik. Jó rá a T-Dia napijegy, Hola BCN! több napos bérletek, a T-Usual és T-jove bérletek, de nem jó a T-casual (T-10), a T-familiar, és a T-grup, továbbá nem érvényes rá a barcelonai vonaljegy sem. Hogy melyik jegy pontosan mi, az nagyon jól össze van foglalva itt: https://netkoffer.hu/barcelona-tomegkozlekedes Nekünk a T-familiar jegy bevált végig az ott tartózkodásunk alatt, erre 8 utazást lehet tölteni. Néha igaz gond volt az automatánál, amikor újra venni akartam, de kaptunk segítséget az ott dolgozóktól, kedvesek voltak. Van elvileg applikáció is. TMB App.

A szállás elfoglalása és egy kis szusszanás után elindultunk egyből a tengerpartra, mert mindhárman alig vártuk már, hogy a nagy melegben végre csobbanhassunk egyet. A gyerekek a tengert látták már korábban, de fürdeni a nagyobb is csak 1 éves korában volt ilyen céllal, de arra már nem emlékszik, szóval ez volt az első igazi ilyen nekik. Nagyon élvezték, nyilván kóstolgatták a vizet, mint a kiskutyák, hogy mennyire sós és órákat ugráltak a hullámok között. Azt azért tudni kell, hogy elég hamar mélyül, sokáig nem tudtak besétálni. Árnyék semennyi nincs, mi vittünk strand sátrat, de őszintén szólva feleslegesen, mert nem is nagyon használtuk, csak a táskákat tettük bele. Következő alkalommal már nem is cipeltem inkább. Az 5 kilométer hosszú part egyébként szép, a víz már a távolból csillogott, de az is tény, hogy szezon lévén elég sokan voltak.

Miután eléggé elfáradtunk, visszabuszoztunk a szállásra. Zuhanyoztunk, kipakoltunk, majd a recepciós ajánlására elsétáltunk a közeli Carrer de Blai sétálóutcához, ahol nem a lehúzós, méregdrága éttermek voltak, hanem abszolút megfizethetők tapas bárok.  A La Tiza kinti részén ültünk le és ide a napokban többször is visszatértünk, nekünk bejött. Persze a gyerekek nem nagyon szakadtak el a tészta ételektől, de én mindig valami helyi különlegességet választottam, tapasokat, paellát, mindenféle finomságot, így ők is mindig megkóstolták azokat. Az utazások során nekem nagyon fontos, hogy megismerjük az adott kultúra gasztronómiáját is és ezzel szerencsére a gyerekek is egyetértenek. Értik, hogy más nemzet, más kultúra, más szokások vannak. Persze nyilván mi is bele szoktunk futni olyanba, hogy nem annyira jön be a választásunk, de ez benne van a pakliban és abszolút nem bánom, mert a kóstolás és kísérletezés nagyon fontos része a megismerésnek. És persze különbözőek vagyunk, nem kell, hogy mindenki ugyanazokat szeresse.

Másnap délelőtti programnak újabb tömegközlekedési eszközök kipróbálását terveztük. A szállásunktól pár perc sétára volt a Funicular de Montjuic nevű sikló, azzal felmentünk a Teleféric de Montjuic felvonó alsó állomásához. A siklóra jó a sima tömegközlekedési jegy, a libegőre pedig tudtunk ott helyben venni, de lehet előre is: https://bcnshop.barcelonaturisme.com/shopv3/en/product/19916/cable-car-barcelona.html. A felső állomásnál található a Castell de Montjuic vár, de szerintem ha ezt nem is nézzük meg, akkor is érdemes felmenni. Magában a zárt kabinos felvonóban is már hatalmas élmény utazni, elég szép kilátás van a városra és a tengerre, ami a fenti állomásról is elmondható. Onnan a hatalmas kikötőre és tengerjáró hajókra is szép kilátás nyílik.

Amikor itt kigyönyörködtük magunkat, akkor elindultunk lefelé a 150-es busszal a másik felvonóhoz, ami a kikötő felett ível át. Ez is zárt kabinos, viszont az előzővel ellentétben ebben nem ülő-, hanem állóhelyek vannak, egyszerre 20 embert tud szállítani. A pálya 1,3 km hosszú és 3 oszlop tartja. Hihetetlenül izgalmas megközelíteni az oszlopokat és azok nyílásain átközlekedni, miközben azért kicsit leng a kabin. Azt persze mondani sem kell, hogy a kilátás innen is mennyire pazar. A jegyet mi itt is helyben vettük meg, de lehet online is: https://www.telefericodebarcelona.com/en/telefericodebarcelonaen

A parthoz leérve jól esett kicsit beülni egy helyre megpihenni, inni, fagyizni, majd vissza buszoztunk a szállásunkhoz pihenni. Útközben persze megálltunk ebédelni: szokásos tészta és tapas volt a választás.  Ezután a hotelben jól esett egy kis szieszta, majd délután azért lementünk a partra fürdeni. A vacsi ismét a La Tizában volt, ezt kérték a gyerekek és nem is elleneztem, mert szerintem is jó a hely hangulata és az ételek is. Ráadásul elég fáradtak is voltunk a nap végére, ez meg közel volt.

Másnapra vidámparkozást terveztünk. Nemcsak azért, mert nyilván ez is a gyerekes vakáció része, de az itt található elég híres is.  A Tibidabo hegy tetején található, szintén Tibidabo nevű vidámpark több, mint 100 éves és persze innen is hihetetlen a kilátás a városra és a tengerre.  Itt található a Sagrat Cor templom is, amiről már a távolból nézve is megállapítható, hogy eléggé monumentális. Tömegközlekedéssel szerencsére nagyon jól megközelíthető, viszont ide csak átszállással tudtunk eljutni, majd felfelé a Cuca de Llum felvonót is használtuk, de nyilván ez is külön élmény volt. A vidámpark belépőjegy árai tartalmazzák a felvonó árát is. Persze ha csak a felvonót akarjuk használni, akkor arra lehet olcsóbb jegyet is kapni. A  vidámparki jegyárak a magassághoz vannak kötve, itt meg lehet őket vásárolni: https://bcnshop.barcelonaturisme.com/shopv3/en/product/29253/amusement-park-tibidabo.html

Felérve gondoltuk, hogy megyünk egyből szórakozni, de kiderült - és utólag nyilvánvaló is volt - hogy be kellett még állni egy sorba, hogy a megvásárolt jegyeinket felmutatva kaphassunk karszalagokat, amiket láttak rajtunk a játékoknál, hogy ki, mire ülhet fel. Nyári szezon volt, tényleg sokan voltak itt is, sok helyen hosszasan kellett sorban állni. Azért így is abszolút megérte, mert nagyon klassz játékok voltak, többször is fel tudtunk ülni a kedvencekre. Enni, inni, mosdózni tudtunk ott, minden jól ki van alakítva. Aznap a park 11:00-22:00 között volt nyitva, az utolsó előtti felvonóval mentünk le és így is volt este 11, mire a szállásunkra értünk. Ezt a helyet azóta is emlegetjük, hihetetlenül jó és különleges, kicsiknek és nagyoknak is egyaránt ajánlom.

Másnap a reggeli után nem meglepő módon tömegközlekedés volt a program, de itt már az útvonalat úgy találtuk ki, hogy érintsük a fő látnivalókat. Először elbuszoztunk a Sagrada Famíliához, amit szerintem senkinek sem kell bemutatni, a világ egyik leghíresebb temploma. 2016-ban belülről is végigjártam, de most a gyerekeket nem akartam ezzel fárasztani, a tornyokba pl. ők nem is mehettek volna fel. Viszont körbejártuk, megbeszéltük Gaudi munkásságát és azt, hogy miért épül már 142 éve. Az építkezést 1882-ben kezdték és az eredeti terv szerint Gaudi halálának 100. évfordulójára,  2026-ra tervezik befejezni, azonban még pár külső munka miatt a végső időpontot 2034-re teszik. Biztos vagyok benne, hogy világszenzációnak fog számítani és még ennél is több turistát fog vonzani. A templom előtt és mögött is van egyébként park, játszótérrel, árnyékkal és ivókutakkal. Nekünk ezek jól jöttek, meg tudtunk egy kicsit pihenni és hintázás közben is csodálhattuk a monumentális épületet. És persze megbeszéltük, hogy ha elkészül a nagy mű, akkor visszatérünk és kívül-belül megnézzük. Akkor már ők is jobban fogják értékelni ezeket a látnivalókat.

Két híres Gaudi épületet fűztünk fel ezután még az útvonalunkra: a Casa Milát és a Casa Batllót. Ezeket is csak kívülről tekintettük meg, de ha harmadszor is eljutok a városba, akkor biztos nem szeretném már kihagyni belülről őket, nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Azért az utcáról is jól látható, hogy mennyire különlegesek, nem hiába a világörökség részei. Ezek az egyenes vonalaktól mentes házak hihetetlenül egyediek és látványosak, természetesen tipikus fotópontok.

Egy késői ebéd és a szállodai szieszta után délután a Güell park volt betervezve. Ide megvettem előre a jegyeket online, mert mindenképp be szerettünk volna menni: https://www.barcelona-tickets.com/park-guell A park nekem az egyik kedvenc helyem Barcelonában és tudtam, hogy a gyerekek is élvezni fogják az ottani sétát és szaladgálást. Eredetileg nem parknak készült, hanem lakónegyednek, azonban csak két épület készült el, mert nem volt nagy érdeklődés iránta, az emberek nem értették a furcsa stílusát. Természetesen itt sincsenek nagyon egyenes vonalak és főként a természet ihlette formavilág nyilvánul meg. A központi részen találhatóak a nagyon aprólékos, színes mozaiktechnikával díszített padok, a lépcső közepén lévő 2,4 méteres szalamandra és a gyerekeket mézeskalács házikóra emlékeztető két épület, melyek egyikébe végül Gaudi költözött be. Érdekesség viszont, hogy ezt pont nem Ő, hanem egy másik katalán építész, Francesc Berenguer tervezte. Maga a park a nevét pedig Eusebi Güellről kapta, aki Gaudi egyik legjobb barátja volt, ő bízta meg a park tervezésével.

Másnap reggel elsétáltunk a La Rambla sétálóutcához, de itt kimondottan a La Boqueria piac volt a cél. Én kimondottan szeretek ilyen különleges vásárcsarnokokban sétálgatni, nézelődni. Nyilván nagybevásárlást nem terveztünk, csak némi édesség kóstolót vettünk tízóraira. De megnéztük azért a nagyon látványos kínálatot. Volt itt minden: tengeri herkentyűk, fűszerek, zöldségek, gyümölcsök, stb. Ami negatívum, hogy nem tudtunk leülni sehova, hogy megehessük, amiket vettünk. Jobb híján így a bejárat előtt, a járdán telepedtünk le, ami annyira nem volt komfortos. 

Délután még lementünk a tengerpartra, sokat fürödtünk, homokoztunk, pancsoltunk. Augusztusban voltunk, a levegő nagyon meleg volt, a tengervíz pedig pont jó hőmérsékletű. Órákig elvoltunk ott, kihasználtuk még az időt, mert tudtuk, hogy másnap már megyünk haza. Este még azért elmentünk vacsizni a szokásos La Tiza tapas barba, amiben ismét nem csalódtunk. Tartalmas nap volt ez is, eléggé elfáradtunk.

A hazautazás napján csak délután indult a gépünk, ezért reggeli után összepakoltunk és kicsekkoltunk, de a cuccainkat otthagytuk a szálláson. Volt még fél napunk, amit már csak arra használtunk ki, hogy kicsit még tömegközlekedtünk a városban, metróztunk, villamosoztunk. Elmentünk ismét a Sagrada Famíliához is megcsodálni azt, mert nem győztünk vele betelni és persze az ottani játszó múltkor is tetszett a gyerekeknek. Ezután a kisfiam azt kérte, hogy most a reptérre vonattal menjünk, hogy kipróbálhassa azt is. Persze 1 évesen már utazott spanyol vonaton, csak nem emlékszik rá, pedig hatalmas élmény volt 300 km/órával suhanni a modern szerelvénnyel. 

A hazaút rendben volt, nem volt semmi extra. Az El Prat reptér nekem az egyik kedvencem, hihetetlenül nagy forgalmú és tök vicces nézni, ahogy a gépek sorakoznak a kifutópálya előtt a felszállásra várva.

Ezzel véget ért a nyaralásunk, ami ismét nagyon jól sikerült. A sok és különleges tömegközlekedés nagyon tetszett a gyerekeknek, de azért a vidámpark, tengerpart és Gaudi munkássága is nyomott hagytak bennük és persze bennem is. Barcelona az egyik kedvenc európai városom, szívesen mennék majd még máskor is, de a környékére is. Remélem, hogy lesz még rá lehetőségünk, akár akkor, amikor a Sagrada Família tényleg elkészül. 

A görög főváros már régóta rajta volt a bakancslistámon, amivel szerintem nem vagyok egyedül. Hisz, ki ne szeretné látni az élő történelmet, ahogy szinte egy szempillantás alatt megelevenedik előttünk? Én mindenképpen vágytam arra, hogy mindezt élőben is láthassam. Görögországnak eddig még csak az északi részén jártam, azok szimpla nyaralós utazások voltak, fakultatív programokkal. Ez most viszont 100% városnézés volt, gasztronómiai élvezetekkel, amit kimondottan imádok. 

A városról rengeteget tanultunk az iskolákban, a görög mitológiai alakok meseszerű elbeszélései mindmáig foglalkoztatják, elvarázsolják a kicsiket és nagyokat is. Ezen kívül az internet is televan a tudnivalókról, a törtélemről szóló leírásokkal, így azokat én nem részletezem. Inkább csak a praktikus infókat próbálom. 

A kultúra bölcsőjenek becézett város a nevét a mitológiai Pallasz Athénéről kapta, aki a bölcsesség, a jog és a művészetek istennője volt. Itt alakult ki az első fejlett európai civilizáció, amely annyi mindent adott az elterjeszkedés után a világnak, mint az olimpiai játékok, a színház intézménye, és nem utolsó sorban az alaptudomanyok, mint a matematikai, az irodalom és az orvostan. Később a rómaiak is ezeket vették át, majd fejlesztették, formálták tovább. 

Egy istennőről elnevezett város felfedezése nekünk pláne szuper barátnős hétvégi program volt, nem bántuk meg, hogy ezt a helyszínt választottuk. Viki baránőmmel a nyakunkba vettük a nyüzsgő metropoliszt és 2 nap alatt megnéztük azt, ami kényelmesen belefért. Persze több nap jobb lett volna, de én sajnos csak 2 éjszakára tudtam elszökni, de azt gondolom, hogy azt maximalisan kihasználtuk és élményekkel tele jöttünk haza. Október elején voltunk, az időjárás tökéletes volt, egy rossz szavunk sem lehet. Végig szoknyában, rövidnadrágban voltunk, sőt a tengerparti sétánál még bántam is, hogy nem volt nálunk fürdőruha, anniyra jó volt az idő és a víz is. Rengeteget lehet arról hallani, olvasni, hogy nyáron elviselhetetlen itt a hőség, 40-45 fok körüli is szokott lenne, amikor már a belépést is korlátozzák például az Akropoliszra. Persze megértem, hogy aki a nyaralással köti össze Athén felfedezését, az így tudja megoldani. Viszont, ha csak a városnézés a cél, akkor én a tavaszi vagy őszi utat ajánlom.

Egy kora reggeli repülővel érkeztünk a városba, minden gond nélkül. A transzferre mi a metrót választottuk, amire külön kellett jegyet venni, mert arra nem érvényesek a városon belüli jegyek. Lehet persze taxizni, de van busz is, viszont az lassabb, kb. 75 perc a Syntagma tér (5,5 euro), a metro viszont csak 40 perc (9 euro), ahogy a vonat is. Nekünk nem volt kérdés, a metrót választottuk. Jegyet automatából lehetett ott venni, ezzel sem volt gond. Visszaútra is ezt a módszert választottuk, akkor egy késő délutáni géppel jöttünk haza, így lett végül 1 teljes és két fél napunk a város felfedezésére. A fapadosokat is tudtuk kombinálni, így még jobban ki tudtuk tolni a nettó városnézős időt.

A szállásunk (Omiros Hotel) abszolút a belvárosban volt, a Syntagma és a Monastiraki metróállomás között, ezzel is időt spórolva és inkább a városnézésre fókuszálva. A hotel nem volt nagy szám, egynek elment, a reggeli sem volt túl bőséges, de a célnak megfelelt. Az elhelyezkedés miatt viszont én abszolút ajánlom.

A reptérről a Syntagma térig metróztünk, aztán onnan indultunk neki a sétálóutcáknak. Ez a terület a Plaka negyed, ahol számos kis szűk utca is található, tele éttermekkel, szuvenír boltokkal, kávézókkal, de belebotlottunk egy bolhapiac szerű helybe is. Nagyon éltük ezt a részt, sokat nézelődtünk, abszolút bekapcsolt a csajos, turistás életérzés. Volt olyan utca is, ahol modern üzletek sorakoztak, de a többi részen már abszolút lehetett érezni a történelmi hangulatot. Plane úgy, hogy a hazák mögött megbújva, itt-ott már elénk tárult a magasban emelkedve az Akropolisz látképe. Itt elmentünk a város egyik legrégebbi temploma mellett is, a picike Panaghia Kapnikaréa mellet, ami a 11. században épült egy ókori templom helyén. Ma ennek a környéke is inkább talalkozási pont, rengetegen voltak erre.

Tízórainak csak valami édes péksütiket vettünk, így a kis sétánk után végre jól esett leülni ebédelni egyet. Szuvlakit és muszakát választottunk, mindkettő nagyon finom volt (https://stoneathens.com). Muszakát én egyébként életemben először szinten Görögorszagban ettem, Nei Poriban, akkor is és most is nagyon ízletes volt.

Ebéd után elfoglaltuk a szállásunkat, kicsit szusszantunk, átöltöztünk, aztán elindultunk az ókori piactérre, az Agorara. Ez volt annó a város lüktető szíve, a kereskedelmi, társadalmi, művészeti és politikai központ. Többek között itt ítélték el Szókratészt, a filozófust azért, mert nézeteivel szembeszállt az akkori politikával. De itt rendezték a híres cserépszavazásokat is évente egyszer, amikor a nép cserépdarabkákra karcolhatta annak a nevét, akit szerettek volna 10 évre száműzni a városból. Ha a szavazatok legalább 6000 darabot elértek, akkor a legtöbb voksot kapottat erre ítélték és ha megpróbálta megszegni azt, akkor halálbüntetés várta. A látnivalók közül kiemelkedik az egyik domb tetején magasodó Héphaisztos temploma, ami az ország legjobb állapotában fennmaradt, ókori temploma. Tényleg nagyon szép és monumentálisnak tűnik már messziről is. Egy másik dombon pedig az Attalos Stoa, kétemeletes, oszlopsoros épülete tűnik fel, nekem ez volt a kedvencem. Ez az 1950-es években felújításon esett át és ma már nem kereskedelmi központ, hanem múzem, számos szoborral, régészeti elemmel. Nagyon jó volt itt is sétálgatni, beszívni az egész hely hangulatát. És persze minden kiállított darab, töredek és az, ahogy szépen, rendszerezve elhelyeztek őket, az nagyon igenyes volt. Egyébként az egész Agora területe hatalmas és az épületek között, a füves részen is rengeteg "kőbe" lehet belebotlani, de teknősökbe is.

Jegyet nem vettünk előre, csak a helyszínen egy kis sorban állás után, de tényleg nem kellett órákat várni. Van kombinalt jegy is, amivel a város más nevezetességeit is meg lehet nézni, így érdemes előre eldönteni, hogy ki hova szeretne belépőt venni és hogy jön ki gazdaságosabban: https://www.getyourguide.com/hu-hu/athen-l91/athen-akropolisz-es-akar-5-regeszeti-helyszin-kombinalt-berlet-t400152/

Ezután tartottunk egy kis fagyi szünetet, ismét jó volt egy picit megpihentetni a lábainkat. A 2 gombóc teljesen felesleges volt, 1 is küzdős lett volna, akkor adagot lapátoltak. De tényleg ez legyen a legnagyobb problémánk. Finom volt és ezen kívül az tetszett nagyon azon a környéken, hogy egy kis eldugott utcában ültünk le, hangulatos, néhol már egy picit hippi, trendi kávézók, cukrászdák között. Ezzel megint egy másik hangulatát mutatta a város, pedig csak pár utcával voltunk arrébb a szuvenírboltos soroktól.

Nagy dolgot nem terveztünk már aznapra, aztán valahogy mégis sikerült jó pár kilométert tenni még a lábainkba. Az a jó, hogy a legtöbb látnivaló tényleg séta távolságra van egymástól, így csak haladtunk előre. Elmentünk Hadrianus könyvtára mellett, ami régen a tekercsek gyűjteményén túl inkább kultúrális központ volt. Mára ebből és a mellé épített templomokból nem sok rész maradt fenn épen és a kerítésen kívülről is jól láható, szerintem nem érdemes belépőjegyet venni, ha csak ezt szeretnénk megtekinteni. Folytatva az utunkat, a Hadrianus diadalíven áthaladva, szintén a kívülről is jól látható Zeusz templomára vetettünk pár pillantást. Ez sincs ma már túl jó állapotban, annó 104 db oszlopból álló, grandiózus épület lehetett, amiből mostanra csak 15 db oszlop maradt fenn. A napot végül a Zappeion Csarnok lépcsőjén megpihenve zártuk. Ide nem mentünk be, inkább csak a hatalmas, Nemzetek kertjében sétáltunk egyet, majd végül a szállásunk felé vettük az irányt. Hajnali géppel mentünk, így estére már csak a pihenést választottuk.

Másnap volt a teljes napunk, erre a napra időzítettük az Akropolisz megtekintését. Reggeli után neki is indultunk. Busszal terveztük felmenni, de a jeggyel elszórakoztunk, a megállóban nem lehetett venni és a buszon sem, interneten próbálkoztam, de az sem jött össze a pár megálló alatt, amíg utaztunk. Van applikáció, de elvileg azon nem lehet jegyet venni, csak a jegyárakat mutatja és a menetrendet. A metrónál, stb. helyeken vannak automaták, ott lehet vasárolni. Jegyárak, tudnivalók: https://www.oasa.gr/en/

Felérve egyből mentünk belépőjegyet venni és mivel nem volt meg előre így nem is kaptunk a következő turnusra, csak egy közelire, de nem volt gond várni. Egyébként én az utazásaim előtt előre meg szoktam tervezni mindent, belépőket, nyitvatartást, stb. Most erre nem volt időm, spontán csináltuk, de így sem volt semmi bosszankodás, abszolút élvezhető volt így is szerencsére. 

Elbohóckodtunk a rengeteg fotó elkészítésével, körbejártuk a területet, lepillantottunk a római kori színházra is (Herodes Atticus odeon). Sajnos ez sem állta ki az idő vasfogát, lerombolták majd az Agorahoz hasonlóan ezt is az 1950-es években felújították. Manapság, tavasztól őszig koncerteket, előadásokat tartanak itt a szabad ég alatt, biztos hihetetlen élmény lehet azt átélni egy ilyen környezetben. Nekünk ez nem adatott meg, viszont volt még egy kis időnk, így a közeli Akropolisz Múzeum büféjében sütiztünk egyet. Ide akkor is be lehet menni, ha a múzeumba nem veszünk jegyet és a mosdót is tudtuk használni. 

Elérkezett az idő, és bejutottunk mi is a jegyeinkkel végre az Akropoliszra, azaz a Fellegvár területére. A 150 méterrel a tengerszint felé magasodó, lapos szikla tetején elterülő részen több, mint 20 építmény található, ezek közül emelkedik ki egyértelműen a Parthenon, a világ egyik leghíresebb épülete, Pallasz Athéné jelképe. A másik nagyon híres maradvány az Erekhtheion, ami annó egy csarnok volt, a látképe pedig a 6 női alakról ismert, kecses oszlopsor. Ennek az érdekessége, hogy csak másolatok, az eredetiek közül 5 db az Akropolisz Múzeumban, 1 db pedig a British Múzeumban található. És persze ez is ott van a legtöbb hűtőmágnesen, képeslapon és egyéb szuveníren jelképesen. Természetesen ez a hely az Unesco Világörökség része, nem is kérdéses. Nekem leginkalább itt is az tetszett, hogy hiába a sok turista - mi is azok voltunk - mégis valahogy el lehetett képzelni a régmúlt időt, amikor teljesen más funkciója volt ennek a grandiózus helynek. De tényleg nagyon sokan voltak. Arra érdemes itt figyelni, hogy ne csúszós lábbeliben menjünk, pláne ne papucsban!

Miután magunkba szívtuk a hely különleges hangulatát, és már nagyon melegünk is volt, az Akropolisz Múzeum felé haladtunk tovább. Ezt a helyet sem érdemes kihagyni, hisz egy ultramodern épületben van kiállítva a sok regészeti lelet, ami mind az Akropoliszról származik. De interaktív elemek, valamint makettek is bemutatják a fontos információkat. Elmondhatatlanul igényes, letisztult a hely, nagyon sok időt eltöltöttünk itt is, mire végigjártuk. És nagyon nem bántuk meg. Azt is olvastam, hogy néhol, az üvegpadló alatt is látható, ásatási részen ma is dolgoznak a régészek, azt is lehet alkalomadtán látni. Ezt mi nem láttuk, de szkeptilus is vagyok, hogy felé és köré építettek egy elég hatalmas épületet, amihez nem kis alapozási munkára volt szükség, akkor mégis mit tárnának még fel. Mindenesetre ezt a múzeumot én nagyon ajánlom mindenkinek, aki Athénban jár. https://museum.acropolis-tickets.com/

A két hely elég sok energiánkat kivette, éhesek is voltunk, így beültünk egy hangulatos étterembe. Én az utazások során a látnivalókon túl a gasztronómiai különlegességeket is nagyon szeretem, általában igyekszem megkóstolni a helyi jellegzetességeket. Bár a görög konyha szerintem már nagyon elterjedt, azért jó volt ott helyben enni egy kis görög salátát, polipot, rántott tintahal karikákat és dolmadest, ami a mi töltött káposztánkhoz hasonló étel, csak káposzta helyett szőlőlevélbe van csomagolva. Nekem mindegyik ízlett, jó kis késői ebéd volt.

Ezután kellett egy kis pihi a hotelben, hogy aztán estefelé ismét a nyakunkba tudjuk venni a várost. Vagyis inkább a talpunk alá, hisz felmentünk a Lycabettus hegyre, ami Athén központjának legmagasabb pontja. Ide fel is lehet sétálni, de mi inkább a siklót választottuk, ami egy sötét alagútban 3 perc alatt felér a csúcsra. Azt mondanom sem kell, hogy gyönyörű innan a kilátás mindenfelé. Rálátni innen is az Akropoliszra, de a távolból a tenger is feltűnik. Naplemente idején voltunk itt, rengeteg hozzánk hasonló nézelődővel. Itt éreztem először, hogy tömegnyomor van. A kilátással nem is sokat időztünk, hanem inkább az étteremmel, bárral. Az eddigi legfinomabb Aperol spritzet itt ittam, de természetesen az ouzo sem maradhatott ki. Nagyon hangulatos, romantikus hely, ide is bármikor szívesen visszatérnék. Egy furcsaság volt, amikor készpénzzel szerettünk volna fizetni, akkor a többi asztalnál azt úgy oldották meg, hogy egy kis pohárkába beletették a pénzt és elmentek, aztán a kevés hely miatt mások egyből leültek oda, amikor a pincért nem is lehetett látni, így a pénzt sem tudta még elvenni. Mi inkább poharastul odavittük a pénzt az egyik felszolgálóhoz, de lehet, hogy csak mi paráztuk túl. 

Lesétálva a hegytől úgy voltunk vele, hogy ez az utolsó esténk, csak kellene még egy kis esti élet a városban lent is, ezért egy, a szállásunkhoz közeli helyen még elidőztünk. Ez inkább szórakozóhely volt, nem is görögös. De volt itt is Aperol. Viszont a késői és laktató ebéd miatt nem nagyon voltunk éhesek, inkább csak csipegettünk és megállas nélkül dumáltunk. Abszolút csajos este volt, ahogy kell.

Az utolsó napunkon a délelőttöt a tengerpartra szántuk, mert mégis ha már Görögországban jár az ember, és közel van a part, akkor azt is megnézi. Először a csomagjaink egy részét betettük csomagmegőrzőbe, hogy ne azokkal maszkáljunk egész nap. Helyszínek, díjszabás, infók itt találhatóak: https://radicalstorage.com/hu

Azt olvastam előtte, hogy nyilván a közelben nincsenek kimondottan szép, fürdőzős partok, így mi most idő hiányában csak Pireuszig metróztunk, ami azért nem volt annyira rövid út. És a metró kimondottan ütött-kopott volt, szóval nem nagy élmény. A metróról leszállva elindultunk a part felé. Az már hamar szembetűnő volt, hogy ez tényleg a Földközi-tenger egyik legforgalmasabb kikötője, rengeteg utas- és áruszállító hajó volt, majd tovább haladva láttuk, hogy szépen sorakoztak a kisebb-nagyobb, szebbnél szebb jachtok. Majd az utcai részre tértünk be, és csak a google maps alapján mentünk előre, hogy olyan parthoz érjünk végre, ami már nem kikötői rész. Ehhez nagyon sokat kellett sétálni, kb. 20-30 percet. Végül megérkeztünk, egy kis kavicsos részhez, ami nem kimondottan beach, sőt egyáltalán nem tűnt annak. Nem is volt ott semmi, de szerintem nyáron sem lehet. Ez csak egy sima part volt, ahol lehetett sétálni, picit üldögélni, napozni. Volt 1-2 fürdőző és bevallom, ha lett volna nálam fürdőruha, akkor megmártóztam volna. Mert igaz, hogy nem tipikus strand volt, de mégiscsak tenger és a levegő meg nagyon meleg volt. De most csak csodáltuk a vizet, kavicsokat szedtünk, rengeteg képet készítettünk és élveztük a tengeri levegőt. Ezután visszaindultunk a metróhoz, újra sokat sétálva, de megpihenve egy kávézóban. Nem akartunk itt ebédelni, inkább Athén nyüzsgő, belvárosi részét céloztuk meg búcsú ebédként, és ismét isteni finomat ettünk. 

Eljött viszont az indulás ideje, elmentünk a cuccainkért a csomagmegőrzőhöz, majd elmetróztunk a reptérre. A gép estefele időben indult, a hazautat is végig dumáltuk, ki hitte volna. Remek 2 nap volt ez Athén felfedezésére és nekünk bele is fért mindaz, amit szerettünk volna látni. Persze el tudtunk volna tölteni még több időt, de ezt is tudtuk értékelni. Én arra bíztatok mindenkit, hogy ha teheti, akkor ennyi időre vagy még kevesebbre is menjen, mert minden pénzt megért, hogy láthattuk és átérezhettük ennek a történelmi helynek a varázsát. Persze azért az embernek túl kell tudnia tenni magát azon, hogy ez egy hatalmas nagyváros, annak a negatív dolgaival is, mint a kosz vagy a sokféle népcsoport. 

Számomra viszont Athén abszolút hozta, amit vártam tőle, ha tehetem, akkor majd máskor is visszatérek ide. Legkésőbb akkor szeretnék majd, amikor a gyerekeim is az iskolában tanulni fognak a történelem ezen részéről. Szeretném, ha nem csak a könyvekben láthatnák majd ők is, hanem élőben is, mert egyértelműen hatalmas élmény.

Január közepén - a szülinapom hétvégéjén - Szlovákia felé vettük az irányt. Ennek két oka volt: az egyik, hogy jobban szeretek élményt kapni ajándékba (főleg utazást), a másik pedig, hogy a gyerekek egész télen nem láttak havat, így épp itt volt az ideje egy kis szánkózásnak. A választásunk Ótátrafüredre (Starý Smokovec) esett, mely a Magas-Tátra egyik kedvelt üdülőhelye. Budapestről autóval 4 óra az út, ami még gyerekekkel is vállalható. Az útvonal a határon túl kis településeken és az Alacsony-Tátrán keresztül vezet, ami eléggé szerpentines, viszont cserébe hihetetlenül gyönyörű. Mintha egy téli csodavilágban autókáztunk volna. Hólánc ajánlott!

Érkezés után egyenesen a szállásra mentünk, ahol leparkoltunk és másnap indulásig nem is volt szükség az autóra. A hotelben még így hetekkel az ünnepek után is kissé karácsonyi hangulat volt a hónak és a dekorációnak köszönhetően, de nekem ez kimondottan tetszett. Gyorsan becsekkoltunk és átsétáltunk az étterembe. Itt természetesen ettünk helyi specialitásokat: savanyú káposztalevest, juhtúrós sztrapacskát és mákos nudlit is kóstoltunk. Hihetetlenül finom volt minden. A szállást vagy csak szimplán az éttermi részt is ajánlom: https://smokovec.kamzik.sk/sk

Az ebéd utáni pihenés érdeklődés hiányában elmaradt, a gyerekek nem meglepő módon alig várták, hogy végre belevethessék magukat a hatalmas hóba. Utazás előtt, amikor terveztük, hogy merre menjünk, nézegettem, hogy hol, milyen a hóhelyzet, akkor ezt az oldalt használtam, itt rengeteg webkamera van és a hó- és sípályákról sok hasznos információ található: https://www.bergfex.com/stary-smokovec/

Elindultunk felfedezni a várost, amit azért nem mondanék nagy településnek, de egyedi a stílusa és szép, rendezett. Kicsit szomorú voltam, hogy nem volt tiszta az idő, a köd a Tátra hegyvonulatainak nagy részét eltakarta, de azért így is érezni lehetett a hegyvidéki légkört. A szánkópályát céloztuk meg, ami a sípálya mellett található. Elvileg lehet bérelni mindenféle kelléket, de mi végül vettünk inkább egy-egy szánkót a gyerekeknek és azokat használtuk (a pálya ingyenesen használható). Jó móka volt, mi felnőttek is  nagyon élveztük. Miután eléggé elfáradtunk, elindultunk vissza a szállásra. Természetesen útközben is a szánkókon közlekedtek a legkisebbek, minden percet kihasználtak. Beugrottunk a helyi boltba bevásárolni pár ottani alapanyagot, és az apartmanban azokat ettük vacsorára. Elég tartalmas nap volt, a sok utazás és szánkózás lefárasztott minket, így hamar kidőltünk.

Másnap délelőtti programnak a város fölötti hegy felfedezését terveztük. A feljutás megoldható gyalog, de akár siklóval is közlekedhetünk. Mi az utóbbit választottuk, így a 247 méteres szintkülönbséget pár perc alatt leküzdöttük. Felérve a Hrebienok csúcsra büfé fogad minket, de van itt szánkópálya és különböző túraútvonak is. A Tátráról, a felvonókról és a sípályákról ezen a honlapon sok információ található, innen mutatok egy térképet: https://sielok.hu/siterep/smokovec/

Viszonylag korán reggel volt, így a tömeg megérkezése előtt megnéztük a két speciális látványosságot: a jégkatedrálist és a jégszobrász fesztivált. A 10. alkalommal megalkotott jégtemplomot 2022. november 17-én nyitották meg, ingyenesen látogatható, és terv szerint 2023. áprilisig, húsvétig lehet megnézni. A jégszobrászok minden évben más tematikai szerint készítik el, az idei téma a jeruzsálemi Szent Sír-templom, amely magába foglalja Jézus Krisztus keresztre feszítésének és egyben sírjának és feltámadásának helyét. A 25 méter átmérőjű kupola alatt található 10,5 méter magasságú remekmű elkészítéséhez 225 tonna jeget használtak fel. Szerintem nagyon látványos, érdemes megnézni, ha arra járunk.  

Ezután  a másik kupola alatt és egy kinti, elkerített részen megnéztük a jégszobrászok alkotásait. Ott jártunkkor került ugyanis megrendezésre 9. alkalommal a Tatry Ice Master jégszobrász verseny, melyen idén 10 csapat vett részt, köztük magyarok is. Hihetetlenül aprólékosan megtervezett és kidolgozott alkotások ezek, különböző fényekkel megvilágítva pedig még tovább fokozzák a látványosságukat. Több szobor még akkor készült, így megcsodálhattuk, hogyan is faragják, vésik azokat. A kupolás részen elhelyezettek a jégkatedrálissal megegyezően áprilisig megtekinthetőek, a kinti részen találhatóak pedig az időjárástól függően maradnak egyben. Ezt is érdemes végignézni, a gyerekeknek is nagyon tetszett.

Magunkat nem mondanám szobrász mestereknek, de ígértünk a gyerekeknek hóember építést, így végre elérkezett ennek itt az ideje. Már otthon be kellett csomagolni az ehhez szükséges kellékeket és a gyerekek alig várták, hogy előkerüljenek a táskából. Nem lettek a világ legszebb hóemberei, de nekünk nagyon tetszettek így is. 

A műalkotások után semmi kötött programunk nem volt, csak sétálgattunk a hegyen a hatalmas hóban és elveztük a gyönyörű kilátást. Ezen a napon már kicsit tisztább volt az idő, de azért most sem lehetett mindent egészben látni. De így is élvezhető volt, tetszett, hogy a természetben voltunk és mindent gyönyörű hó borított. Én egyébként kíváncsi vagyok a környék nyári arcára is, akkor is sok turista, túrázni vágyó megfordul errefelé.

Ezen a részen van a különleges szánkópálya, ami a siklóvasút mellett kanyargó, 2500 méter hosszú szakaszon található. Nagyon élvezetes itt lecsúszni, viszont azt meg kell említeni, hogy nincs mellette semmilyen felvonó, gyalog kell visszasétálni, így kicsit fárasztó. Azért többször lecsúsztunk, kihasználtuk, hogy volt erre lehetőség, ha már itthon nem nagyon esik a hó. A városba lefelé menet a férjem és a kislányunk ezt a közlekedési módot választották és egyébként gyorsabban leértek, mint mi, mivel nem kellett az indulásra várniuk. Tényleg nem mindennapi helyszín, este kivilágítják és még különlegesebb a szórakozás. 

Leérve a városba visszasétáltunk a szálláshoz, itt ismét az ottani étteremben ebédeltünk, aztán útra keltünk Budapestre. Ez a két nap nagyon tartalmasra sikeredett, eléggé elfáradtunk, de örülök, hogy emlékezetes szülinapom volt és a gyerekek kívánságát is tudtuk teljesíteni a hóval kapcsolatban. Összességében nagyon jó kaland volt és valóban szép helyen jártunk, tényleg ajánlom mindenkinek, mivel viszonylag közel van és megfizethető.

Az adventi időszak egyik általam legjobban várt része a hangulatos vásárokon való sétálgatás, nézelődés és evés-ivás. Ha ehhez még különleges helyszín és hóesés is társul, akkor nincs okom panaszra. Mindezekben reménykedve indultunk el december közepén barátnőmmel egy hétvégi kiruccanásra Dél-Lengyelországba, azon belül Krakkóba és Zakopaneba.

Az utazásnak többféle módja van, természetesen autóval a legegyszerűbben megközelíthetőek ezek a helyszínek. Budapestről tömegközlekedéssel közvetlenül csak Krakkó érhető el, Zakopaneba pedig átszállással lehet eljutni. Mi úgy döntöttünk, hogy szimplán csak befizetünk egy utazási iroda 2 napos programjára, így oda és visszafelé sem volt más dolgunk, csak pihenni és beszélgetni a buszon, a szállást is ők intézték.

A hajnali indulás (5:15) simán ment, a busz kora délután (kb. 13:00) rendben megérkezett Krakkóba. Az út során már a szlovák részen is gyönyörködtünk a meseszép havas hegyekben, itt kezdett el ténylegesen adventi hangulatom lenni. Az aznapi program több órás (kb. 6 óra) városnézés volt, melyet a csoporttal és az idegenvezetővel közösen, de akár egyénileg is eltölthettünk. Mi inkább kettecskén indultunk el felfedezni a várost.

Először a Wawel-domb felé vettük az irányt, amely a Visztula bal partján emelkedik a város felé. Ezen a világörökségi területen található a Királyi palota, a waweli székesegyház és néhány templom, torony, bástya, múzeum. A legérdekesebb látnivaló szerintem a domb alatti mészkőbarlang kijáratánál álló sárkány szobor, ami melegebb hónapokban 5 percenként tüzet okád, de télen ilyet nem csinál. A szoborhoz természetesen egy legenda köthető, mely szerint ebben a barlangban egykor egy hatalmas sárkány élt, aki az emberek háziállatait, valamint a környékbeli szűz lányokat falta fel. Egy idő után, amikor már tarthatatlan volt a veszteség, megpróbálták a legények legyőzni a fenevadat, de nem jártak sikerrel. Egyszer azonban egy szabólegény báránybőrbe varrt rengeteg ként és szurkot és azt tette a barlang bejárata elé. Amikor a sárkány ezt meglátta, menten felfalta, azonban a gyomrában hirtelen égni kezdett. Lerohant a folyóhoz, ahol végül annyi vizet ivott, hogy kipukkadt és ez lett a veszte. A sárkány ezután (mint más városokban, pl. Ljubljanaban) a város egyik jelképe lett és a legtöbb szuveníren megjelenik, így a belvárosban sétálva lépten-nyomon belebotolhatunk. 

Kinézelődtük magunkat, kicsit hideg is volt, ezért kerestünk egy éttermet, ahol ebédelni és melegedni tudtunk. Az egyik sétálóutca autentikus éttermébe ültünk be végül. Itt ettünk gombalevest és borscs-ot is, ami egy nagyon finom céklaleves. Én ezt mindenképp meg szerettem volna kóstolni és azt kell mondanom, hogy telitalálat volt, nekem nagyon bejött. Annyi volt csak meglepő, hogy bögrében tálalták, inni kellett, mivel nem volt benne semmi szilárd rész, csak egy kis petrezselyemmel szórták meg. Másodiknak a pierogot kóstoltuk meg, ami tulajdonképpen a raviolihoz hasonló, töltött tésztaétel, melynek létezik sós és édes változata is. Mi két félét kóstoltunk. Az egyik darált kacsahússal volt töltve és almakompót-szerű mártogatós volt hozzá. A másik sertés darált húsos, káposztás volt. Finom volt (főleg a káposztás) és nagyon laktató, érdemes kipróbálni.

Ettünk, ittunk, felmelegedtünk, így elindultunk újra sétálgatni. Kicsit bolyongtunk a környező utcákban, majd visszakanyarodtunk inkább a karácsonyi vásárba. Itt kicsit zavaró volt a tömeg meg a hideg, de a látvány és az illatok kárpótoltak minket. Nem hagytuk ki a forralt borozást sem, de én bor helyett inkább a forralt gyömbéres sört kóstoltam meg. Elsőre furán hangzik, de ízre rendben volt. Tényleg javaslom azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretnek kísérletezni.

Ezután visszatértünk még egy körre a Posztócsarnokba vásárolni, majd a Wawelhez közeli parkolóhoz visszasétálva (ott találkozott újra megadott időpontban a csoport) betértünk pár szuvenírboltba. Itt a szokásos árukon kívül nagyon sok helyen árultak különböző dallamú zenélő dobozokat, ezek nagyon tetszettek nekünk. A busznál a találkozó rendben volt és hamar eljutottunk a külvárosi szállásra. Az este jóleső pihenéssel telt, kisgyerekes anyukákként értékelni tudjuk a gyerekek nélküli, nyugodt éjszakákat. 

Másnap kipihenten, a reggeli után a csoport ismét buszra szállt és elindultunk Zakopaneba. Az út kb. 2 órás volt, de végig a gyönyörű havas táj vett minket körül, majd rendben megérkeztünk a Magas-Tátra híres üdülőhelyére. Itt a csoport pici séta után felment közösen a Gubalowka hegyre a siklóval, amely pár perc alatt leküzdötte a szintkülönbséget. Természetesen gyalog is fel lehet menni az arra kijelölt helyen, viszont télen ez csúszós lehet a hóban. A sikló alsó állomása a sétálóutca egyik végén, a piacnál található.

Sajnos lent is hasonló volt a helyzet, így végül "csak" sajtot ettünk az utcán. És itt a csak tényleg idézőjeles, mert amúgy tervben volt, hogy végigkóstoljuk a helyi sajtokat. Az oscypek, vagyis a zakopanei tradicionális füstölt sajt (juh-, kecske- vagy tehéntejből készül) változatai lépten-nyomon megtalálhatóak a helyi kis bódékban, és ezeket különböző fűszeres változatban is kínálják. Tényleg nagyon különlegesek és jól mutat a hengeres, díszes változatuk. Pár árusnál nem csak vásárolni tudunk ilyeneket, hanem helyben grillezve is kérhetjük, akár lekvárral vagy baconba göngyölve és egyből fogyaszthatjuk. Mi is választottuk néhányat, majd kis talponálló jelleggel végül megebédeltünk. Nagyon finom volt, így kicsit feledtette a csalódottságot, hogy nem tudtunk beülni sehova. 

A két nap nagyon gyorsan eltelt, de véleményem szerint ennyi időre is érdemes elutazni ezekre a helyszínekre az adventi, de akár más időszakban is. Aki teheti és szeretné, az menjen inkább több időre és akkor részletesebben  megismerheti Krakkó történelmi látnivalóit. Zakopane szerintem ennyi idő alatt felfedezhető, azonban a környék még nagyon sok szép kirándulóhelyet tartogat, így azok is kitölthetnek pár napot. Én kíváncsi vagyok arra, hogy nyáron milyen lehet errefelé túrázni, így nincs kizárva, hogy egyszer még visszatérek. Az utazási irodák különböző időtartamú utakat kínálnak, melyek között többnyire a wieliczkai sóbánya és az auschwitzi koncentrációs tábor meglátogatása szerepel. Ha egyéni útban gondolkodunk, akkor is számításba jöhetnek ezek a helyszínek. Összefoglalva szerintem Dél-Lengyelország a közelsége és a látnivalók miatt nagyon jó úticél, de az ország hatalmas, így én is több utat tervezek még a jövőben Lengyelországba.

Bosznia-Hercegovina az a Balkán-félszigeti ország, amin sokan csak átutaznak Horvátországba menet, vagy még inkább számításba sem vesznek a háborús múltja miatt. Bevallom, sokáig engem sem érdekelt, nem ez volt az elsődlegesen meglátogatandó desztinációm, mégis azt kell mondanom, hogy két éve a bakancslistám első helyére került. Az egész a Covid elején kezdődött, amikor hirtelen nem lehetett szinte sehova sem menni, akkor az egyik Facebook utazós csoportban elindult pár játék. A lényeg az volt, hogy számunkra emlékezetes helyszínekről lehetett fotókat feltölteni és itt volt számomra nagyon szembetűnő az, hogy sokan Szarajevót vagy Mostart mutatták. Ekkor elkezdtem jobban utána olvasni ezeknek a helyszíneknek és rájöttem, hogy én is eléggé beskatujáztam az országot és alig tudok valamit róla, pedig itt van a közelben. Ahogy kutakodtam, beláttam, hogy nagyon alulértékelt hely a számos látnivalója, érdekes kultúrája ellenére és elhatároztam, hogy mindenképp felfedezem.

A világjárvány sajnos megnehezítette a dolgomat, mivel korábban volt közvetlen busz- és repülőjárat, azonban most csak átszállással vagy autóval közelíthető meg a két fő település, Mostar és Szarajevó is. Természetesen ez sem szegte a kedvem, zágrábi átszállással, éjszakai busszal elutaztam először Mostarba. Korán reggel érkeztem a városba, ahonnan egy szervezett kirándulás keretén belül meglátogattam a környékbeli látnivalókat és kora délután visszatértem Mostarba. Aznap ott töltöttem az éjszakát, majd másnap délelőtt elutaztam Szarajevóba és késő estig ott voltam, ahonnan szintén éjszakai busszal, zágrábi átszállással visszatértem Budapestre. Azért aki teheti, menjen több időre, úgy kényelmesebben bejárhatja ezeket a helyszíneket.

Reggel korán megérkeztem a mostari buszállomásra, ahonnan besétáltam a központba. Már az út során nagyon szembetűnő volt a sok ellentétes állapotú ház. Sajnos a legtöbbön lehetett látni az 1992-1995 között zajló délszláv háború Boszniát érintő időszakának nyomait a sok szétlőtt homlokzattal, viszont az is feltűnt, hogy fejlődnek, vannak új és újjáépített épületek is. Az egész konfliktus egyébként a horvátok, szerbek és bosnyákok között alakult ki etnikai ellentétek miatt. Szerencsére végül sikerült békét kötniük és ma a várost átszelő Neretva folyó bal partján bosnyákok, jobb partján horvátok élnek békében egymással. Szerbek csak kis számban vannak jelen.

A város legfőbb látnivalóját, az Öreg hidat céloztam meg elsőként, melyet a 16. században az oszmánok építettek. 1993-ban a horvát katonák ezt is lerombolták, azonban 2004-ben újjá lett építve és egy évvel később a világörökség része lett. Korán reggel szerencsére alig volt ott valaki, többnyire egyedül élvezhettem a magasból a gyönyörű panorámát.

Miután kigyönyörködtem magam, elindultam a környékbeli kis sétálóutcákon bolyongani. Tényleg korán volt még, a legtöbb árus még ott sem volt, alig volt pár boltocska, ahol akkor kezdték el kipakolni a portékákat. Egyébként én élveztem ezt, jó volt, hogy nem kellett az emberek között tolongva utat törnöm magamnak. Úgy voltam vele, hogy a bazári forgatagra majd délután sor fog kerülni, addig is kiélvezem a macskaköves sikátorokat. Természetesen megnéztem a "Don't forget" feliratú követ is, ami felhívja a figyelmet arra, hogy bizony ne felejtsük el a múltat, mert kihatással van a jelenünkre.

Szerettem volna látni az Öreg hidat egészben is, ezért lementem a folyópartra, ahonnan a híres hídugrást szokták a legtöbben nézni. A tervem az volt, hogy délután eljövök majd ismét ide, hátha szerencsém lesz és én is láthatok egy ugrást. Egyébként a folyón több másik híd is átível, a közeli Görbe híd csak pár méterre van innen, így azt is megnéztem, nekem tetszett. Ezután már lassan közeledett a délelőttre megszervezett csoportos kirándulás indulása, így nem mászkáltam el jobban. Beültem egy kávéra egy helyre, viszont reggelizni csak a magammal az útra vitt ennivalót tudtam megenni, mert sehol nem találtam egy nyitva tartó pékséget vagy reggeliző helyet sem 9 órakor.

A Mostar környéki látnivalók közül egyedül a blagaji dervis kolostor közelíthető meg tömegközlekedéssel, viszont nagyon sok csoportos kirándulást szerveznek a városból (de Szarajevóból és Dubrovnikból is) a többi látnivaló beiktatásával közösen. Én is beneveztem egy ilyenre, nyugodt szívvel ajánlom ezt az irodát, meg voltam elégedve mindennel: https://ihouse-mostar.com/classic-tours/herzegovina-classics-tour A találkozónál megismerkedtem a kis csapatommal: az idegenvezető egy helyi, bosnyák srác volt. Én voltam ugye a magyar csaj és rajtunk kívül volt még három srác: egy tunéziai, egy michigani és egy brazil. Elég nemzetközire sikeredett, de ez így volt jó, kicsit kimozdultam a komfortzónámból és megerőltettem az angol kommunikációmat.

Az első állomásunk Blagaj volt. Erre a helyre nagyon kíváncsi voltam, mert egyben természetközeli és kicsit misztikus is. A hatalmas sziklák lábánál tör elő a Buna folyó forrása, ahol a 16. században épült dervis kolostor található. A víz gyönyörű türkiz árnyalatban csillog, hihetetlenül jól mutat az épülettel együtt az összkép. A devisek egyébként olyan muzulmán szúfi testvériség tagjai voltak, akik a keresztényekhez hasonlóan szegénységben, szerzetesi életet éltek. Tisztelték őket a tudásuk, bölcsességük, költészetük miatt. A számunkra leghíresebb dervis Gül Baba volt, aki 1541-ben Budán halt meg. A dervisek misztikus kapcsolatban álltak Allahhal, imádkozással és tánccal kerültek hozzá még közelebb. A híres dervis tánc tulajdonképpen egy extázisba esett, zenés imádság. A kolostorba, más néven Tekkébe csak megfelelő muzulmán öltözékben lehet belépni: a lábbelit le kell venni és úgy kell a bejáratnál elhelyezni, hogy a talpa lefelé legyen, mivel az arab világban sértésnek számít a talpat személyek felé fordítani. Ezen kívül természetesen a konzervatív öltözék az elfogadott, a bejáratnál adnak kendőket, amit magunk köré lehet tekerni.

Az épületben belül megnéztük a különböző helyiségeket. Nagyon egyszerű berendezésű, az imádkozásnak és az elvonulásnak megfelelően kialakított pár szoba a hangsúlyos. A tekke 1952-ig használatban volt, de ma már csak turisztikai célú. Azért nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett itt tényleg elzárkózni a világ elől és csak a természet erejéből építkezhetve átadni magunkat a hitünknek. Nem hiába itt, a Buna forrásnál építették a kolostort, egy tábla jelzi is a hitvallásukat, miszerint "minden élő dolog a vízből származik".

A tekke után a következő állomásunk csak egy rövid idejű megálló volt. A Žitomislići kolostor a 16. században épült ortodox templom. Nem nagy építmény, de rengeteg szép freskó díszíti a falakat, valamint a kert is nagyon szép.

Mentünk tovább és a középkorból megmaradt Pocitelj település következett. Itt felmentünk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk az erőddel, mecsettel és a Neretva-folyó kanyarulataival. A túravezetőnk elmondta, hogy a Pocitelj név a Citadel szóból ered, ami fellegvárat jelent. Lefelé menet több árussal is találkoztunk, az egyiktől vettünk gránátalmalevet, amely gyümölcs egyébként a környéken nagyon elterjedt. Még fügét is kaptunk hozzá ajándékba. Hihetetlenül finom volt mindkettő, abszolút megérte. Leérve a dombról beültünk egy étterembe megpihenni, ebédelni. Nem variáltam túl, ettem egy cevapot és kértem még egy bosnyák kávét is. Ezt mi ismerhetjük török kávé vagy arab kávé néven is, a lényeg, hogy egy nagyon zaccos, cukorral felforralt kávét kapunk kis réz kiöntőben, amiből a csészénkbe áttölthetjük magát a folyadékot. A tunéziai kiránduló társam segített, hogyan kell inni: óvatosan öntöm a csészébe, hogy a zacc nehogy felkavarodjon. Ezután a hozzá kapott kis édességből (rahatluk vagy török lokum néven ismert) harapunk egy kicsit minden kortyhoz. Annó, amikor a férjemmel Tunéziában voltunk nászúton, délutánonként ilyet ittunk. Én nagyon szeretem annak ellenére, hogy tejeskávé párti vagyok, jó volt újra ilyet inni.

A következő meglátogatott nevezetesség a Kravica vízesés volt. A blagaji tekke és ez a természeti csoda volt, amit mindenképp szerettem volna látni. A parkolótól csak pár perc sétára található ez a hely, nem megerőltető a távolság, viszont rengeteg lépcső van. Aki gyerekkel menne, ezzel számoljon. Ahogy közeledtünk felé, már lehetett hallani a víz morajlását, aztán egyszer csak elénk tárult a 30 méter magasból alázúduló több vízesés látványa. Ez tényleg egy csoda. A turizmus persze itt is jelen van, létesítettek mosdókat és pár büfét, de mégis a természet dominál. Különlegesség, hogy a vízben van elkerített rész, ahol lehet fürdeni, bár a 16-18 fokos vízhőmérséklet kissé riasztó. Nekem is kellett egy kis elszántság, de aztán belemerültem és nem mindennapi élmény volt ott úszkálni. Van csónakázási lehetőség is, azzal tényleg a vízesések aljáig, az elkerített részen belüli területre is beviszik az embert. Itt eltöltöttünk pár óra szabadidőt, ami nagyon jó zárása volt a közös kirándulásnak. Kifejezetten ajánlom ezt a desztinációt, tényleg kár lett volna kihagyni.

Ezután visszautaztunk Mostarba. Autózás közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mindenki mutatott pár populáris zenét a hazájából. A brazil srác nagyon élte ezt, a sok latin zene jó kis hangulatot teremtett, de azt kell mondanom, hogy a Margaret Island dallama is elnyerte mindenki tetszését. Visszatérve Mostarba szétszéledtünk. Most már a reggeli csendesség elmúlt, jó kis bazári forgatagba csöppentem. Végigjártam a sétálóutcai részt párszor, vettem néhány szuvenírt meg úgy szimplán csak nézelődtem. Nagyon szeretem ezt a csili-vili, hangos, színes kavalkádot.

Az ebédre elfogyasztott cevapi és a nagy meleg miatt nem nagyon voltam éhes, ezért "jó" gyerek módjára csak édességet vacsoráztam. Azért azt hozzá kell tenni, hogy kimondottam szeretem ezeket a geijl édességeket, itt meg aztán van választék bőven. Vettem még frissen facsart narancslevet is és azzal a kezemben lesétáltam a folyópartra és megnéztem a híres hídugrást is. Eléggé ijesztő látvány volt, ahogy a 21 méter magas híd párkányán, a korláton kívül sétálgatnak, aztán a még nyáron is elég hűvös Neretvába vetik magukat. 1566-ban rendezték meg az első hídugrást, azóta olyannyira hagyomány lett ebből, hogy a legenda szerint a mostari ifjú nem vezethette addig oltár elé a kedvesét, amíg le nem ugrott a hídról, ezzel bizonyítva bátorságát. Minden év júliusában hídugró versenyt szerveznek. Sokan viszont szerintem nem önszántukból ugranak le napjainkban, hisz az ugrás előtt körbejár egy társuk, aki némi motiváció gyanánt egy kis pénzt gyűjt nekik. Ezen kívül szomorú és elgondolkodó volt még az, hogy a bazársoron több gyerek koldust is volt. Olyan is volt, hogy egy anyuka egy kb. 1 hónapos csecsemővel a karjában üldögélve kéregetett. Ez anyaként pláne elég elkeserítő.

1-2 óra bazározás után úgy voltam vele, hogy eléggé elfáradtam, inkább elfoglaltam a szállásom és kora este már csak pihengettem. Másnapra a terv az volt, hogy elbuszozok Szarajevóba, ami miatt tulajdonképpen Boszniába utaztam. Vonat csak reggel és este van 1-1, busz viszont akad több napközben. Én egy délelőttit választottam, mert nem akartam korán kelni. Az út 2 és fél óra volt, szinte végig a Neretva folyó és környékbeli mészkőhegyek között, ahol nagyon szép volt a kilátás. A jegyet előre itt vettem meg: https://getbybus.com/hu/.

Elindultam a központ felé és a Valiki parkban útba esett a következő látnivaló: a szoborcsoport, ami a délszláv háborúban meggyilkolt gyermekeknek állít emléket. Két részből áll: az egyik, a szökőkutas résznek a közepén halványzöld üveglapokból álló szobor található, ami két egymáshoz bújó alakzatot formál: egy anyát és gyermekét. A kút peremét bronz lap borítja, amin gyermekek lábnyomai domborodnak. Olyan testvéreké, akik életben maradtak. A másik részt 7 henger alkotja, melyre 521 megölt gyermek nevét és születésének évét írták. A háborúban ennél több, kb. 1600 gyerek vesztette életét. Azért ez egy nagyon szomorú hely, én sem bírtam ki egy kis pityergés nélkül. A halál sosem jó, akkor meg pláne nem, amikor ártatlan gyerekeket ölnek meg szándékosan. Nagyon elítélem az ilyet és jó lenne, ha soha többet nem kerülhetne erre sor.

Következő megállóm már a Ferhadija sétálóutca elején volt, az örök lángnál, ami a II. világháború katonai és civil áldozatainak állít emléket. Érdekessége, hogy 1946. április 6-án állították az emlékművet a náci Németország és a fasiszta Független Horvátország négy éve tartó megszállása alóli felszabadításának első évfordulóján. Másik érdekesség, hogy 47 évvel később, ugyanúgy április 6-a volt az a nap, amikor elkezdődött a délszláv háborúban Szarajevó majdnem 4 évig tartó ostroma. Abban a csatában, ahogy már Mostar kapcsán is említettem, a boszniai szerbek és a boszniai horvátok, illetve bosnyákok között volt konfliktus abból, hogy elszakadjanak-e Jugoszláviától. A szerbek által blokád alá vont városban az emberek egyik napról a másikra el voltak szigetelve a külvilágtól. Azon kívül, hogy folyamatosan támadták őket, nem jutottak élelmiszerhez és gyógyszerekhez sem, valamint a közműveket is elzárták (víz, áram, fűtés). Átmeneti megoldásként tárgyalás útján az ENSZ elérte, hogy némi ellátmányt a repülőtérre szállíthassanak. Azonban az elég csekély volt, így titokban a repülőtéren túli bosnyák területre, az ostrom területen kívülre egy 800 méter hosszú alagutak ástak több hónapon keresztül. Ezen keresztül jutott a városba ellátmány, ami némileg segített számukra túlélni a katasztrófát. Azóta is a Remény alagútjának hívják és ma bárki számára megtekinthető. Én ennek meglátogatását inkább kihagytam, nemcsak a szomorú történelem nyomait szerettem volna látni, hanem a mai kulturális, vallási sokszínűség együttesét.

A  sétálóutcán végigmenve úgy éreztem magam, mint bármely más európai nagyvárosban. Szinte ugyanazok az üzletek voltak, sok étteremmel és kávázóval. Egyedüli különbséget a női ruhákon láttam, vegyesen voltak az itthon megszokott, valamint a muzulmán viseletnek megfelelő öltözékek. És az is természetes ott, hogy egyik sarkon egy katolikus templom áll, a másikon pedig egy mecset. A járdaburkolatban jelzi is egy "Szarajevói kultúrák találkozója" felirat ezt a sokszínűséget. A várost ezért a vallási összetettség miatt Európa Jeruzsálemének is hívják.

Kicsit sétálgattam, bámészkodtam, de ebédidő volt, így beültem egy étterembe enni. Szerettem volna valami helyi ételt kipróbálni, így esett a választásom egy sarma-ra. Ez tulajdonképpen olyan, mint a mi töltött káposztánk, csak itt szőlőlevélbe van csomagolva. Finom volt, megettem és természetesen itt sem hagytam ki, hogy ne igyak egy finom bosnyák kávét. 

A következő állomásom az ország legrégebbi és legnagyobb mecsete, a Gazi Husrev-beg mecset volt. A Bascarsija bazársoron található épület nyitva áll a turisták számára, egy hátsó, elkerített részén tudunk belépni. Itt azonban nem adnak kendőt, így mindenkinek magának kell gondoskodni a megfelelő öltözékről. Bent egy elkerített rész van a turisták számára, így nem zavarjuk az ott imádkozókat. Egyébként kint, a főbejárat mellett két tornácos rész található, a jobb oldalon a férfiak, a bal oldalon a nők tudnak külön-külön elvonulni. Kiemelkedő még a kert közepén álló szökőkút, amit az ivóvíz vételezésen kívül a hívők a testi- és lelki bűneik megtisztítására használnak. Szerintem az egész hely nagyon szép és különleges, katolikus létem ellenére elfogadom a többi vallást és örülök, hogy ezt a helyet is láthattam.

Ezután a bazársoron nézelődtem, de kicsit csalódott lettem. Mostarban gyönyörű, színes "csodalámpákat" láttam és szerettem volna venni itthonra egyet. Akkor úgy voltam vele, hogy nem utaztatom ide és nem teszem csomagmegőrzőbe, hanem majd itt veszek egyet. Sajnos Szarajevóban alapból sokkal kevesebb volt és szerintem nem is voltak annyira szépek, így nem vásároltam egyet sem. Legközelebb, ha Mostarban járok, akkor majd bepótolom ezt.

Ezután a Bascarsija főterén megtekintettem a Sebiljt, ami egy közkút. Ez tulajdonképpen egy találkozási pont az embereknek. Meg persze a galamboknak, rengeteg van ott, ezért is hívják sokan Galamb térnek. Itt a babona szerint nem pénzt kell egy kútba dobni, hanem a vízből kell inni és akkor biztosan visszatérünk.

Következőnek megcéloztam a Trebevic hegyet. Útközben elmentem az egykori városháza mellett, ami a háborúban leégett, de mára újjáépítettek és könyvtárként funkcionál. Ez már a Miljacka folyó partján áll, ami szerintem hihetetlenül csúnya vízfolyás, a színe sárgás-barnás és alig van víz a mederben.

Az egyik hídon átkelve kb. 10 perc sétára volt innen a felvonó alsó állomása, ami felvisz a Trebevic hegyre. A libegő kb. 7 perc alatt küzdi le az 577 méteres szintkülönbséget és végig nagyon szép kilátásban van részünk. Ez is a délszláv háború áldozata lett 1992-ben, de egy nagy beruházás keretén belül sikerült újjáépíteniük és majd 26 év kihagyás után ismét üzemelni kezdett. Tényleg szép és modern az alsó és felső állomás is, ahol van mosdó, étterem, kilátóterasz. Innen különböző túraútvonakak indulnak, de én ezt idő hiányában kihagytam. Azt azért szeretném megegyezni, hogy mindenki csak a kijelölt úton (és főleg burkolt területen) kiránduljon nemcsak itt, hanem az egész országban, mert vélhetőleg nagyon sok éles akna van még mindenfelé. Erre táblákkal is fel szokták hívni az emberek figyelmét. Én a hegyen csak gyönyörködtem a kilátásban, ahol nagyon jó idő volt, így sokan kirándultak arra. A libegőről tudnivalók itt találhatók: https://www.zicara.ba/en/home

Az 1984-es olimpia helyszínek közül a libegő felső állomásáról pár perces sétával megközelíthető a bobpálya. A háború alatt ennek is más funkciója lett, lövészároknak használták. Manapság kiemelkedő látnivalónak számít, valamiért vonzza a turistákat. Ha már itt voltam, én is megnéztem. Kicsit hippi hely, de tetszett. Szerintem jó, hogy a turizmus újjáélesztésére fektetik a hangsúlyt azzal, hogy ilyen nem mindennapi helyeket vonnak be. 

A bobpálya után a fenti rész éttermében kicsit megpihentem, ettem egy jégkrémet, majd lefelé is élveztem a libegőből a csodás kilátást. Leérve a következő állomásom a Latin-híd volt. Ehhez is egy elég jelentős történelmi esemény köthető, ennek a közelében gyilkolta meg az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és hitvesét Chotek Zsófiát a szerb nacionalista diák Gavrilo Princip 1914. június 28-án, és gyakorlatilag ez vezetett az I. világháború kirobbanásához. Az egyik oldalon ezt egy tábla is jelzi.
Mivel bőven volt még időm, ezért visszatértem a bazárba. Sétálás közben elmentem néhány szarajevó rózsa mellett is. Ezek olyan járdaburkolati sérülések, amiket a háború során felrobbant aknavetőgránátok okoztak és rózsa formájú hibákat hagytak a felületen. Néhányat közülük, ahol emberek is meghaltak a robbanás következtében vörösre festettek. Ez is olyan szándékos motívum, ami nem hagyja, hogy az emberek felejtsenek. Persze az ott élők ma már mindez megszokott, de nekünk turistáknak igen is sok üzenetet tartalmaz.

Vacsorázni a bazársor egyik éttermébe ültem be. Mivel megint valami helyit szerettem volna enni, egy klepe-t választottam. Ez a raviolihoz hasonló, hússal töltött tésztaétel, amit fokhagymás, joghurtos mártással tálalnak. Megettem a nagy részét, jól is laktam, de bevallom, nekem ez nem annyira jött be, legközelebb nem választanám. A meleg miatt főleg szomjas voltam, vettem friss gránátalmalevet desszertként.

Miután bevásároltam pár szuvenírt, elindultam lassan vissza a buszállomásra. Útközben még egy dolgot szerettem volna megnézni, a Festina Lente hidat. Ez egy modern alkotás a felújított Szépművészeti Akadémia előtt, amit az ottani hallgatók díjnyertes tervei alapján építettek. Természetesen, mint a városban sok mindennek, ennek is szimbolikus jelentése van, a folyó két oldalát köti össze egyensúlyt teremtve a világias és a spirituális dolgok között. Bár szerintem ez minden hídra elmondható. A neve inkább beszédes: a sietni és lassan szavakból áll. Inkább ezzel lehet jól kifejezni a "lassan járj, tovább érsz" közmondás mondanivalóját. Megnéztem, tetszett a modern formája, de ezen kívül sokat nem adott nekem hozzá Szarajevóhoz.

A fizetés kapcsán egyébként fontos megemlíteni, hogy a hivatalos fizetőeszköz a km, azaz a konvertibilis márka. Előzetesen azt olvastam, hogy az eurót és a horvát kunát is elfogadják, így én inkább azokat vittem. Mostarban tényleg nem volt gond sehol a fizetéssel, de Szarajevóban a bazársoron sok helyen, a libegőnél és a fenti étterembe, valamint a buszállomáson csak km-nel lehet fizetni. Ha az nincs nálunk, akkor kártyát elfogadnak, így én ezeken a helyeken azt használtam.

Este 10-kor időben elindult a buszom és úgy voltam vele, hogy a sok séta után jó volt hosszasan üldögélni, aludni. Hazafelé is zágrábi átszállással utaztam, viszont a bosnyák-horvát határnál nagyon lassan ment az áthaladás, így a másfél órás átszállási időm nem volt elegendő. Szerencsére Zágráb és Budapest között több busz is közlekedik, így csak 3 órát kellett várnom. Mondjuk az bosszantó volt, hogy a busztársaság nem foglalta át automatikusan a jegyemet a következő járatra annak ellenére, hogy a honlapjukon ez szerepel. Természetesen próbáltam felvenni velük a kapcsolatot, de semmilyen csatornán nem sikerült. Végül úgy voltam vele, hogy odamentem a következő buszhoz és elmondtam a problémát. Két sofőr volt, az egyik egyből mondta, hogy ez az én problémám, őt ez nem érdekli, viszont a másik rendes volt. Neki volt a társasághoz külön elérhetősége, felhívta őket és egyből küldték az új jegyet. Természetesen megvettem volna, ha nem ez történik, de úgy voltam vele, hogy fizettem már a szolgáltatásért, amiért vállalják ezeket a dolgokat is. Végül felszálltam én is a buszra és rendben hazaértem.

Összességében nagyon örülök, hogy végre eljutottam Boszniába, mert egy rendkívül érdekes ország. A háború nyomai egyértelműen látszanak, ez kicsit nyomasztó, viszont azt is jó volt látni, hogy előre tekintenek és próbálják a legjobbat kihoznia a mindennapokból. Sokan nem tartják biztonságos úti célnak, előtte egy kicsit én is elgondolkodtam erről, de végül az utazás mellett döntöttem. Persze ahogy írtam, a természetben az aknák miatt csak okosan kiránduljon mindenki! Mégis a látottak alapján az a véleményem, hogy sokat tud Bosznia mutatni és nagyon alul van értékelve. Remélem, hogy idővel sokan mások is felfedezik és a turizmusnak is köszönhetően tovább tudnak fejlődni.

Nincs ember a földön, aki ne hallott volna már a Mikulásról. Szerintem Ő a világ leghíresebb embere, és azt is lehet tudni, hogy Lappföldön él. Na de hol? Valóban létezik? Tényleg rénszarvas szánon utazik? Lehet vele találkozni? Rengeteg kérdés kering körülötte, de egy biztos, minden gyerek találkozni szeretne vele. A mi kislányunk és kisfiunk (3 és 5 évesek) még hisznek abban, hogy december 6-án minden évben eljön hozzánk. Többször beszéltünk róla, hogy egyszer majd mi is meglátogatjuk az otthonában. Eljött végre az idő, felkerekedtünk és elutaztunk hozzá.

Először is tudni kell, hogy Lappföld nemcsak Finnország egy részét jelenti, hanem Észak-Európa 4 országának területét érinti: Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország kis része tartozik ide (kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Lappf%C3%B6ld). A finnországi részen található Rovaniemi, ahol Joulupukki, azaz az igazi Mikulás háza van. Na de miért itt? Állítólag 1927-ben egy finn rádióadásban a műsorvezető azt mondta, hogy a Mikulás bizony Lappföldön él, egészen pontosan Korvatunturiban a Fül-hegy gyomrában, ahol egész évben hallja, hogy a gyerekek jók voltak-e vagy rosszak. Ez a hely nehezen megközelíthető, Rovaniemitől még 300 kilométerrel északabbra található a finn-orosz határnál. 1950-ben azonban az egykori amerikai elnök özvegye, Eleanor Roosevelt Rovaniemiben szállt meg, amikor részt vett az UNICEF segítségével a város második világháború utáni újjáépítési munkálataiban. Az emberek azt gondolták, hogy ha az egykori first ladynek tetszik ez a hely, akkor a Mikulásnak itt kellene élnie, mivel sokkal egyszerűbben megközelíthető (és ezzel együtt a turizmus és maga a város is újjá tudna éledni).

Rovaniemibe Budapestről nincs közvetlen járat, leggyorsabban Helsinkiben átszállva lehet oda eljutni a finn légitársasággal. Van alternatív megoldás, mi fapadossal repültünk Lappeenrantaba (korábban más városokba is volt járat, de a covid miatt jelenleg csak ez van), majd onnan vonattal utaztunk az országon belül. Ennek több oka volt. Először is, mivel a világjárvány miatt elég bizonytalan volt,  hogy tudunk-e menni, így szinte az utolsó pillanatra hagytam a  foglalást, amikor már nem voltak annyira kedvezők az árak. A másik ok pedig, hogy megtudtam, milyen szuper vonatok vannak ott és biztos voltam abban, hogy a közlekedés-mániás gyerekeink imádni fogják azokat. Természetesen nem akartuk elmondani nekik, amíg nem volt biztos, hogy megyünk-e, nehogy beleéljék magukat és csalódjanak, ha mégsem jött volna össze. Így csak az utazás előtti este meséltük el nekik, hogy mit tervezünk. Mondanom sem kell, nagy volt az öröm és az izgalom. :)

Az aktuális beutazási feltételeket nem részletezem, azok a konzuli oldalon megtalálhatóak: https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?finnorszag

Lappeenrantaba az utazás sima volt, a gyerekek élvezték a repülést. Persze a 2 és fél óra alatt egy percet sem aludtak. Az ottani reptér elég picike, de itt már végre rengeteg hó fogadott bennünket. A terv az volt, hogy a vonat indulásáig van pár óránk és a belváros gyalog csak 20 percre található, így bemegyünk, eszünk, kicsit megnézzük a kikötői részt, aztán megyünk a vonatállomásra. Gyerekekkel (és a nagy bőrönddel) nem akartunk sétálni, a buszt meg csak vártuk és nem jött, taxit nem láttunk, így mégiscsak elindultunk gyalog. A délutáni alvás kimaradása és a hóban kevésbé guruló bőrönddel való közlekedés elég macerás volt, így kihagytuk a városnézést, csak beültünk egy gyorsétterembe enni, majd mentünk inkább egyenesen a kis sárga vasútállomásra. Kicsit szomorú voltam emiatt, szerettem volna látnia egy kicsit a finn tóvidékből, de ez van.

Végre begurult az állomásra a vonat és nagy izgalommal vették birtokba a gyerekek a játszórészt, ami számukra meglepetés volt, nem gondolták, hogy útközben még csúszdázni is lehet. Az utazás tervezésénél leltem rá, hogy vannak olyan emeletes vonatok, ahol egy részt gyerekbarátként alakítottak ki. A jegyfoglalásánál azt is ki tudtam választani, hogy a helyjegyeink ide szóljanak, így amíg a gyerekek játszottak, addig mi végre csak ültünk a férjemmel, pihentünk és néztük a gyönyörű, havas tájat. Nagyon szuper volt! A finn vasúttársaság honlapja itt található, a jegyeket előre meg tudtam venni: https://www.vr.fi/. Az elővárosi vonalakon a 4 éven aluliak ingyen utazhatnak. Az éjszakai vonatokon a hálófülkében pedig a 11 éven aluliaknak nem kell külön jegyet venni, az ügyfélszolgálaton keresztül kaptunk ingyenes jegyeket a felnőtt jegyek mellé.

A körülbelül másfél órás út gyorsan elrepült, megérkeztünk Tikkurilába, ahol egy óránk volt az átszállásra. Megvacsiztunk, kicsit szaladgáltak a gyerekek és hamar eltelt az idő. Egy probléma volt, a mosdóhasználat. Az ajtókat csak úgy lehet kinyitni, ha az azon megadott telefonszámot felhívjuk és elmondják a kódot. Nekünk ez sajnos nem sikerült. Utólag megtudtam, hogy csak finnországi előfizetésről hívható a szám, azon keresztül vonják le a wc használatért az összeget. Normál pénzbedobós megoldás nem volt. Szerencsére beengedtek minket olyanok, akik épp kifelé jöttek, de ez annyira nincs jól megoldva szerintem, a turisták dolgát ezzel megnehezítik.

Egyszer csak begurult az éjszakai vonat, amit én is nagy izgalommal vártam. Terveztük, hogy egyszer kipróbáljuk ezt a fajta utazást a Keleti pályaudvarról indulva. De ha már itt volt ilyen, akkor éltünk a lehetőséggel. A vonat kívülről is meseszerű, egyértelműen jelezték, hogy ez bizony a Mikulás Expressz. Természetesen belülről nagyon modern volt. A jegyvásárlásnál azt is ki lehet kiválasztani, hogyan szeretnénk utazni: lehet sima vagy saját kabinos ülőjegyet venni, de a hálókocsis résznél eldönthetjük, hogy akadálymentes, állatbarát vagy saját wc-s, zuhanyzós legyen. Hamar birtokba vettük a hálófülkénket. A gyerekek persze már attól izgalomba jöttek, hogy emeletes ágyon fogunk aludni. Az ágyak rendesen meg voltak ágyazva, tiszta volt az ágynemű és a fülke is. Minden kabinban van egy kis csap pipereszekrénnyel, törölköző, szappan, pohár bekészítéssel. Még ásványvizet is kaptunk. A kisfiam mondta, hogy ezt valaki itt hagyta, de mondtuk neki, hogy nem, ezt mi kaptuk. Egyébként nem csak az emberekre gondolnak, benéztem egy üres állatbarát kabinba is, ahol a földre itatótál volt rakva plusz törölközővel és mentes vízzel. Hihetetlenül figyelmes apróságok szerintem. Az persze természetes, hogy mindenhol több konnektor és ingyenes wifi áll rendelkezésre.

A sok utazás miatt elég hamar elaludtunk és a 12 órás út így tényleg pihentető volt. Annyi persze hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezek egyszemélyes ágyak, gyerekkel együtt már kicsit szűkös, de a célnak megfelel. És maga a kabin sem túl hatalmas, ügyeskedni kell a pakolásnál, öltözésnél. Az érkezéskor az ágyunkon volt egy büfékocsihoz tartozó étlap, hogy mit lehet ott enni, de akár rendelni is lehet és a reggelit tényleg az ágyba hozzák. Mi ébredés után inkább átsétáltunk az étkezőkocsiba és ott reggeliztünk. Én ezen is csak ámultam-bámultam, szuper és modern volt minden.

Reggel 7.30-kor időben megérkeztünk Rovaniemibe. A szállást csak délután lehetett elfoglalni, ezért a vasútállomáson található csomagmegőrzőbe beraktuk a bőröndöt 4 euro/nap áron. Ez csak 1 és 2 euróst, valamint 50 centest fogad el, a szomszédos étteremben (resti) lehet vásárolni, pénzt váltani.

A Santa Claus Village, azaz Mikulásfalva a város melletti erdős részen található, a 8-as busz közlekedik oda (3,7 euro/felnőtt), de van egy speciális Santa Bus (5 euro/felnőtt), ami a repülőteret is érinti. Mi a 8-as buszra szálltunk fel és alig vártuk, hogy most már tényleg odaérjünk a Mikulás házához.

Nagy izgalommal szálltunk le a buszról, azonban itt szembesültünk azzal, hogy csak 10-kor nyit ki minden. Ezt elfelejtettem megnézni, amatőr hiba. Egyébként, ha tudjuk, akkor is eljöttünk volna ide egyből, mert úgysem volt még szállásunk, akkor pedig itt jobb a hatalmas hóban mászkálni és sétálni. Kicsit felfedeztük a területet, megnéztük, mi hol található, játszóztunk meg szánkóztunk (találtunk ott egyet). A főépület előtt van egy oszlopsor, ami az Északi-sarkkör vonalán található. Jópofa dolog átlépni rajta, többször megtettük. Ezt a részt egyébként élő webcamerán lehet bármikor nézegetni: https://www.youtube.com/watch?v=VClJIez-w6Y Hamar eltelt az egy óra várakozás, inkább csak a -7 °C volt kellemetlen, meg hogy a gyerekek már nagyon szerettek volna végre a Mikulással találkozni.

10-kor pontban kinyitott minden, egy manó engedett be minket az épületbe. Tartottunk egy gyors mosdószünetet, aztán mentünk egyből a nagyszakállúhoz. A dekoráció nagyon meggyőző, mindenhol ajándékos dobozok sorakoznak és természetesen a piros szín dominál. Először egy titokzatos részen kell áthaladni félhomályban a hatalmas ládák között, melyeken fel van tüntetve, hogy melyik országba "szállítják" azokat az ajándékokat.  Az meg természetes, hogy a házban és előtte a szabadban karácsonyi zene szól. Egyszer csak odaértünk a Mikuláshoz, akihez egy manó engedett be minket.

A nagy találkozás izgalmas volt, szerintem nem csak a gyerekek illetődtek meg. Leültünk a Mikulás mellé egy plexi másik oldalára. A covid miatt most csak így lehetett, de a maszkot itt levehettük. Megkérdezte, hogy honnan jöttünk és mikor mondtuk, hogy Budapestről, akkor még az is érdekelte, hogy Pestről vagy Budáról. Készült pár fotó, majd még tovább beszélgethettünk, abszolút nem sürgettek minket, nem éreztük azt, hogy futószalagszerű lenne. Természetesen szóba került, hogy jók-e a gyerekek és mit szeretnének kapni. Szegénykék nem nagyon mertek megszólalni, meg egyébként sem tudnak angolul, így mi fordítottunk nekik. Később egyébként megjegyezte a kisfiunk, hogy miért nem magyarul beszélgettünk, hogy tudja elolvasni akkor a Mikulás a kívánságaikat. De elmagyaráztuk, hogy a manók segítenek neki és látni így is mindent lát. A találkozó végén kaptunk egy kis kártyát, rajta egy kóddal. A földszintre leérve egy ottani segédjénél természetesen meg lehetett vásárolni a képeket és egy kisvideót az egész beszélgetésről. Ha nyomtatott fényképet kérünk, az 35 euroba kerül, ha az összes képet és videót szeretnénk digitálisan, annak 45 euro az ára. Ha hirtelen nem tudunk dönteni, akkor a kapott kóddal 1 évig le tudjuk tölteni a felvételeket a fizetés után. Saját fotó természetesen a Mikulásról nem készíthető (de a házban és a Mikulásfalva többi részén igen).

A nagy izgalmak után végre azt éreztem, hogy igen, megcsináltuk, tényleg át tudtuk élni ezt a mesebeli csodát. Persze mi tudjuk, hogy ez főként a turizmusról szól, mégis itt minden olyan varázslatos volt. A gyerekeken azt láttam, hogy teljesült egy nagy álmuk és ez nagyon megható volt. 

Ezután ebédidő következett és kipróbáltuk az egyik ottani éttermet (Restaurant Napatapuli). Itt kóstoltunk rénszarvast leves formájában, ami hihetetlenül finom volt: füstöl húsos, tejszínes, sajkrémleves-szerű étel volt.  De ettünk sima zöldséges tésztát, halat krumplival és lazacot is. Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem aranyos állatok a  rénszarvasok, ahogy a malacok és tyúkok is. Ott ez teljesen természeten alapanyag, sokan annak a tenyésztéséből élnek. Az őslakos lappokra (számikra) az 1600-as évekig a halászó-vadászó életmód volt jellemző, amit a rénszarvastartás követett és a prém nagyon fontos fizetőeszköz volt. Azt olvastam, hogy akkoriban minden csecsemő kapott a szüleitől pár rént és mire felnőttek lettek, lényeges hozománynak számított a rénállományuk. Egy szó, mint száz: ott ezt is eszik, nem ítéljük el őket.

A nagy izgalmak és a sok utazás lefárasztott minket. Azt gondoltuk, hogy bemelegítésnek elég lesz aznapra ennyi Mikulásfalvából és visszamegyünk inkább a belvárosba és megpróbáljuk elfoglalni korábban az apartmant. Pár nappal azelőtt próbáltam felvenni a kapcsolatot a szállásadóval, hogy nem lehetne-e a megadott bejelentkezési idő előtt, akár felár ellenében. Sajnos nem válaszolt az üzeneteimre. Innen már próbáltuk felhívni telefonon, de azt nem vette fel, inkább üzenetet írt. Kicsit várakoztunk végül a vasútállomáson. A kislányunk konkrétan odafelé a buszon elaludt és itt egy padra áttéve tovább folytatta a délutáni pihenését, abszolút nem zavarta semmi. Végül kora délután, pár órával a megadottnál korábban megkaptuk a szállás kulcsát, egy szavunk sem lehetett, kedvesek voltak.

Egy kis pihenés és kipakolás után elindultunk felfedezni a várost. Hamar egy Angry Birds tematikájú játszón találtuk magunkat, de a szokásos mászókázáson és csúszdázáson kívül a gyerekeinket nem meglepő módon jobban érdekelte inkább a rengeteg hó. Kicsit sétáltunk a folyóparton, majd a központ felé vettük az irányt. Megállapítottuk, hogy azért nem egy hatalmas metropolisz ez a hely, inkább egy nyugodt kisváros (amiket mi amúgy nagyon szeretünk). 

A belvárosban ki volt írva, hogy a Mikulással itt is lehet találkozni, így követtük a nyilat, ami a helyi pláza felé mutatott. És tényleg, ott egy üzlet volt berendezve az irodájának és ha már ott jártunk, akkor találkoztunk (és fotózkodtunk) vele. Azóta ezt nagyon-nagyon megbántam, mert semmi varázslatos nem volt benne, itt tényleg azt éreztem, hogy újabb pénzlehúzás az egész, amit a szülők úgy is kifizetnek. Így is volt, de a gyerekekkel megbeszéltük, hogy a Mikulás csak bejött egy kicsit a városba, hogy azok a gyerekek is tudjanak vele találkozni, akik nem tudnak elmenni az otthonába. Szerencsére tetszett nekik (tényleg kedves volt), és így a délelőtt el nem mondott kívánságaikat, amiket velünk azóta megosztottak, közvetíteni tudtuk a Mikulásnak.

Másnap kipihenve és üdén újra kibuszoztunk Mikulásfalvába. Az út kb. 30-40 perc volt, ami inkább visszafelé volt hasznos alvásidő gyanánt. Most már úgy időzítettünk, hogy 10-nél hamarabb ne érjünk oda. Tudtuk, hogy ráérünk, az egész nap erre volt szánva. Megérkezést követően kicsit sétálgattunk a kinti részen, majd kipróbáltuk a rénszarvas szánozást. Ez szintén hatalmas élmény volt mindenkinek, de főleg a gyerekeknek, hogy a Mikulás megengedi nekik, hogy a saját rénszarvasai elvigyenek minket egy körre. Itt helyben 3 különböző távolságú menetre lehet befizetni. Mi a közepes, 1 km-es szánozást választottuk. Az árakat itt láthatóak:  https://www.santaclausreindeer.fi/winter/reindeer-rides-santa-village-rovaniemi/. Négyünket két szánba ültettek és betakartak a hideg miatt rénszarvas prémmel. Nekem ez is bakancslistás álmom volt és örültem, hogy kipipálhattam. Hihetetlenül jó volt ott üldögélni a kisfiammal és teljesen lelassult körülöttünk minden, miközben a havas tájon át siklottunk.  Annyira békés és csendes volt, csak a hideg volt egy kicsit zavaró.

A hidegre visszatérve: őszintén szólva panaszunk sem lehet, március közepén voltunk és a hőmérséklet -7 és +1 °C között volt napközben. Az utazás tervezésénél tudtam azt meg, hogy decemberben, amikor ugye az ünnepek előtt a legtöbben mennek, akkor akár -30 °C is lehet, ami még felnőtteknek is elég hűvös, nemhogy kisgyerekeknek. Aztán, ahogy kutakodtam, arra jutottam, hogy a február-márciusi időszakban lenne a legalkalmasabb menni, mivel ilyenkor nem annyira zord az idő, tovább van nappal világos és az itteni 8 évszak közül ez a tavasztél (február végétől április végéig), amikor még biztosan van hó. Előtte többen csodálkoztak, amikor mondtam, hogy a hosszú hétvégén mi Lappföldre tervezünk utazni, de szerencsére beigazolódott az elképzelésem és tényleg jókor mentünk. Nem azt mondom, hogy a karácsony előtti időszakra nem vagyok kíváncsi, biztos nagyon hangulatos lehet, de  nekünk ideálisabb volt most mindezek és a kevesebb turista miatt.

A hűvös szánozás után úgy döntöttünk, hogy bemegyünk egy kicsit melegedni a Mikulás Postahivatalába. Ezt is, mint a többi részt, nagy kíváncsisággal várták a gyerekek. Itthonról már "küldtünk" neki levelet, de azt valójában csak feladtuk a postán magunknak címezve, így titokban ki tudtam venni a postaládánkból. Itt Santa Claus Villageben valóban működik a postai szolgáltatás. Lehet ide küldeni üzenetet, amit a manók kezelnek és egy hatalmas szekrényen tárolnak országonként elkülönítve. Fel van rajta tüntetve, hogy évente megközelítőleg 500.00 darab levelet kapnak, mintegy 200 országból. Azért az nem kevés. A valós cím: Joulupukki, Joulupukin Pääposti, 96930 Napapiiri vagy Joulupukki, 99999 Korvatunturi. Aki viszont itt szeretne feladni küldeményt, azt is megteheti. Két lehetőség van rá: egyik az azonnali postázás, a másik pedig az időzített, ami decemberben érkezik meg a címzetthez. És természetesen minden kelléket (és egyéb szuvenírt) meg lehet itt vásárolni. Nekem az tetszett a legjobban, hogy van egy hatalmas asztal, ahová a gyerekek leültek írni-rajzolni, de mégsem akarták itt hagyni az alkotásaikat, hanem inkább azt kérték, hogy menjünk megint a Mikuláshoz és majd ott személyesen átadják.

Átmentünk a Mikulás házába és természetesen ismét meglátogattuk őt. Alapból ez volt a terv, hogy ha már elutaztunk ilyen messzire, akkor csak "beköszönünk" neki mindegyik nap. Most valóban végignéztünk mindent, nem úgy, mint előző nap, amikor végigrohantunk, hogy minél hamarabb találkozzunk vele. Bekukucskálunk minden kis dekorációs ajtó kulcslyukán, melyeken keresztül kisvideókon "láthattuk", hogy bent a manók épp mit csinálnak. De megnéztük a falra kirakott híres emberek fotót is és végül az ajándékboltban megállapítottuk, hogy itt is elég sok pénzt el tudnánk költeni. Amíg várakoztunk, állt előttünk egy idősebb, 50-60 év körüli házaspár. Az ajtónálló manó őket is megkérdezte, hogy honnan jöttek, ők pedig mondták, hogy Texasból. Azért az nem semmi, hogy idáig elutaztak azért (vagy egyébként egyéb program miatt), hogy találkozzanak vele. Nagyon aranyosak voltak. Aztán mi is sorra kerültünk és ismét jól sikerült a találkozás.

Ezután egy másik ottani éttermet (Santa's Pizza & Burger) próbáltunk ki, ami inkább gyorsétterem volt. Itt különlegességnek a Lapland Burger számított, amiben rénszarvas hús és bogyós gyümölcsökből készült szósz volt. Ebben az épületben található egy kiállítás motoros szánokról, ami ingyenesen megtekinthető. 

Ettünk, ittunk, felmelegedtünk, így újabb kinti program következett. Elmentünk megnézni a Huskyfarmot, ahol lehetőség van kipróbálni a husky szánozást. Mi ezt nem szerettük volna, így csak a körülnéztünk. Őszintén szólva nekem kicsit csalódás volt a hely. Azt tudtam, hogy el vannak kerítve az állatok, és azt is olvastam, hogy jól tartják őket. Mégis kicsit nyomasztó volt az egész környezet. Belépő és egyéb tevékenységek árai: https://huskypark.fi/programs/

Ezután már csak egy kicsit játszottunk a hóban és vetettünk egy pillantást a felnőtt és gyerek motoros szánokra. Eléggé elfáradtunk és másnapra is szerettünk volna még hagyni izgalmas kalandokat, ezért inkább visszamentünk a városba. Délután elmentünk egy boltba bevásárolni az aznapi vacsorát meg a másnapi reggelit, de ebben inkább az volt a jó, hogy a gyerekek a városban a szálláson kapott szánkókkal közlekedtek. Nagyon tetszett nekik, hazafelé még az egyik domboldalon megálltunk kicsit csúszkálni, szórakozni.

A másnap már a hazautazás napja volt, viszont csak késő délután indult a vonatunk, ezért a nagy bőröndöt ismét a vasútállomás csomagmegőrzőjébe tettük és harmadszorra is ellátogattunk Mikulásfalvába. Tényleg ki akartuk maxolni az egészet, mert ki tudja, hogy még egyszer eljutunk-e oda. Érkezést követően sétáltunk egy hatalmasat a kinti részen, újfent a hókupacokon mászkáltunk, csúszkáltunk, megnéztük a rénszarvasokat meg úgy szimplán csak élveztük a gyönyörű környezetet.

Természetesen a Mikulás meglátogatás most sem maradhatott el. Kedves volt és vicces, konkrétan mondta, hogy mit kért a kislányunk tőle, erre is emlékezett. A házában viszont felfedeztünk valami újat, méghozzá az időgépét, amit nem tudom, hogy nem vettem idáig észre, hisz hatalmas. Az emeletre vezető lépcsőházi rész kör alakú, itt helyezkedik el az óriási időszabályozó. A falra több helyen ki van téve pár magyarázat hozzá, hogy hogyan tudja a Mikulás lelassítani a Föld forgási sebességét ahhoz, hogy legyen elég ideje mindenkit meglátogatni az ünnepek előtt. Eszméletlenül ötletes dekoráció, ami már nem csak a kicsik szórakoztatására szolgál.

A meleg házikó után egy hűvös helyet látogattunk meg, a Snowman World komlexumot. Lélegzetelállító ez a hó és jég birodalom, itt is azt éreztem, hogy minőségi és átgondolt az egész kialakítás. Már az első részbe beérve egy hatalmas jégcsúszda és jégszobrok fogadtak minket. Mondanom sem kell, hogy a gyerekeknek ez is elég lett volna, hihetetlenül élvezték. Aztán tovább mentünk a jégfalakba faragott képekkel dekorált folyosókon keresztül. Benéztünk a koripályára, az étterembe és a bárba, de volt egy jéghotelt bemutató szoba is. Egyébként a környéken valóban van ilyen szállás, ahol ténylegesen meg lehet aludni. Egyszer csak kiértünk a szabadba és ott találtuk magunkat a hófánkos részen. És akkor elkezdődött az őrület, nem tudom hányszor csúsztunk le a gyerekekkel az ölünkben, hihetetlenül szórakoztató volt. Miután eléggé elfáradtunk, úgy voltunk vele, hogy ideje ebédelni, de azt terveztük, hogy utána még visszatérünk. Szerencsére a jegyek egész napra szólnak, bármikor vissza lehet jönni. Árak, tudnivalók itt találhatóak: https://snowmanworld.fi/snowman-world/buy-tickets/

Ebédelni a tegnapi helyre mentünk, hisz elégedett voltunk az ízekkel és az árakkal. Pihentünk, kávéztunk, majd a gyerekek szerették volna kipróbálni a motoros hószánozást, ezért elmentünk arra a részre. Itt szabály szerint csak 4 éven felüliek használhatják a járműveket, így sajnos a 3 éves kislányunk kicsit szomorú volt, de megértette, hogy neki még egy kicsit ehhez nőnie kell. A kisfiunk kicsit bátortalanul és eléggé izgulva végül felült rá. Egyszerű a használata, csak egy gáz kart kell húzni vagy elengedni, így pár kör után jól ráérzett. Amikor befejezte, láttam látta, hogy nagyon izgult, de büszkén mondta, hogy meg merte próbálni, és tényleg nagyon ügyes volt! Még egy "jogosítványt" is kapott erről emlékbe, azóta már az oviba is elvitte megmutatni.

Még volt egy kicsi szabadidőnk a hazaindulásig, így már csak vettünk pár szuvenírt és végül visszamentünk még egy kicsit a Snowman Worldbe hófánkozni. Tökéletes zárása volt ennek a 3 nap Mikulásfalvának.

Ezután visszabuszoztunk Rovaniemibe, majd onnan a késő délután induló vonattal elindultunk Helsinkibe. Vacsoraidő lévén kipróbáltuk a meleg étkezést is a büfékocsiban és nem csalódtunk, finom volt. Persze nincs hatalmas választék, de volt miből válogatni. Azt beszéltük, hogy nagyon jó megoldás országon belül ez a távolsági vonatozás. Este felszállhatsz a vonatra, ihatsz egy-két sört és reggel felkelve, kipihenten megérkezhetsz a célállomásra. Az meg csak hab a tortán, hogy ezek a vonatok autót is tudnak szállítani, nem kell ezt a távot levezetni. Erről információk itt találhatóak, képet is innen mutatok: https://www.vr.fi/en/carcarrier

Az éjszakai vonatozás ismét nagyon tetszett a gyerekeknek. Tudtam volna még aludni, de korán reggel megérkeztünk a fővárosba. Itt volt kb. 4 óra szabadidőnk: megreggeliztünk, a bőröndöt ismét betettük egy csomagmegőrzőbe (6 euro/nap) és elsétáltunk a pár percre található központi részhez. Először megnéztük a hatalmas, fehér székesegyházat, majd a kikötő felé vettük az irányt. A kislányunk még nem látta a tengert, ezért épp itt volt az ideje. Mondjuk általában nem egy északi ország jeges tengere szokott az ember életében ez a pont lenni, de reméljük, hogy hamarosan úgy is meg tudjuk mutatni neki, hogy meleg helyre utazunk és megmártózunk benne.

A kisfiunknak is akartunk kedvezni, mivel meglátta, hogy ebben a városban vannak villamosok meg metró, így vettünk egy 90 perces jegyet és köröztünk vele a városban. A mi családunk életében ez szokásos program, ha olyan városba utazunk (pl. Szeged, Miskolc), ahol ezeket még nem próbálta. De még további utazások álltak előttünk, így visszasétáltunk a vasútállomásra és onnan ismét a csúszdás vonattal közlekedtünk, amit most is imádtak. Még ingyen kávét és péksütit is kaptunk a büfében, mert kiderült, hogy aznap volt a vasúttársaság 160. születésnapja. Ezután végül Lappeenrantaból hazarepültünk Budapestre, az utat majdnem végigaludták.

Ezzel véget ért a finnországi kalandozásunk. Tény, hogy nagyon sok utazás volt benne, de próbáltam úgy szervezni, hogy a gyerekek számára az is meghatározó élmény legyen. Szerencsére azóta folyamatosan erről beszélnek és mondogatják, hogy menjünk holnap újra :) 

Mikulásfalva pedig valóban egy mesebeli hely, nem csak gyerekek számára. Több csoportot láttunk, amik felnőttekből álltak és persze meglátogatták ők is a kedves öregurat, de nagyon sok egyéb programlehetőség van még a környéken, amit érdemes kipróbálni: északi fény nézés, felnőtt motoros szán túra, jeges vízben való úszkálás, és még sorolhatnám. 

Én nagyon örülök, hisz egy régi álmomat tudtam azzal megvalósítani, hogy a gyerekeinkkel eljutottunk az IGAZI Mikuláshoz mindaddig, amíg hisznek benne. Remélem, hogy a többi kívánságunk is így fog teljesülni!

Szlovéniában idáig még csak átutazóban jártam, ezért épp itt volt az ideje, hogy egy kis időt eltöltsek ott. Az ország az elmúlt pár évben nagyon felkapott lett a magyarok körében és azt kell mondanom, hogy nem hiába. Igaz csak egy részét láttam, de az teljesen elvarázsolt. Az előzetesen látott képek és beszámolók nem túloztak: barátságos emberek, hihetetlen tisztaság, gyönyörű természeti adottságok és megfizethető árak jellemzik.

Két nap állt rendelkezésemre, tehát szokásomhoz híven megpróbáltam ebbe minél több látnivalót betervezni. Az első nap tényleg fárasztóra sikeredett, a második kényelmesebb volt. Egy péntek esti busszal elutaztam Ljubljanaba (6 óra buszút), ahonnan egyből továbbmentem Bledbe. A délelőttöt ott töltöttem, majd délután a Vogelt céloztam meg, estére pedig Ljubljanaban volt szállásom. A másnap a főváros megtekintésével telt, majd egy kora délutáni busszal visszautaztam Budapestre és az utazás fáradalmait már itthon tudtam kipihenni. 

A Covid szabályokat nem részletezem, a naprakész információk a konzulátus honlapján elérhetőek: https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?szlovenia. 

A Budapestről induló utazás rendben volt, hamar eltelt a 6 óra, többnyire aludtam. Határellenőrzés nem volt, meg sem állt a busz, egyszer csak Szlovéniában ébredtem. Mikor reggel 4:50-kor időben megérkeztünk Ljubljanaba, szeptember lévén elég sötét és hideg volt. Előzetesen megvettem még itthon a 6:00-kor Vogelhez közlekedő buszjegyet (2,6 euro), mivel az volt az eredeti terv, hogy azzal is eltöltök így hajnalban még két órát, kicsit pihenek, alszom és a reggeli világosságban a tömeg előtt felmegyek a Vogel hegyre. Ez a terv már az elején borult, mivel Ljublanaban az autóbusz pályaudvar nem volt túl bizalomkeltő, nem szerettem volna ott várni egy órát a buszomra. Szerencsémre óránként közlekedik a helyközi busz, elértem még az 5:00-kor indulót. Úgy voltam vele, hogy ok, hamarabb megyek, egy kicsit lehet még várnom kell a napfelkeltére, de inkább ott sétálgatok a Bohinji-tó partján. A buszsofőr nagyon kedves volt, megmutattam neki a kinyomtatott jegyemet és mondta, hogy nem gond, mehetek a korábbival. Mondjuk ülőhely volt bővel, kettőnkön kívül csak egy férfi utazott a buszon.

A busz sokkal korábban odaért, mivel sehol sem kellett megállnia csak Bledben, ahol a másik férfi leszállt. Mondjuk világos lett, mire odaértünk, de a köd nem szállt fel, az úttól pár méterre lévő tavat is alig lehetett látni. Ez benne volt a pakliban, reménykedtem azért, hogy szerencsém lesz. Nem volt, ez van. Mivel körjárattal utaztam és csak egy pár perces távolság volt a végállomásig, mondtam a sofőrnek, hogy én biztos, hogy nem szállok le, inkább a meleg buszon üldögélek és visszamegyek vele félútig. Semmi akadálya nem volt, megvettem a buszjegyet (1 euro) és reggel fél 8-kor inkább Bledben kezdtem a napot. Kicsit meg lett ez bonyolítva, de most is így csinálnám, mert a Budapestről induló következő busz csak reggel indul és 13.00-ra ért volna oda, tehát egy délelőttel kevesebb időt tudtam volna csak eltölteni ott, azt meg nem szerettem volna elpazarolni.

A szlovén busz menetrendjét és árait itt tudjátok megnézni: https://www.ap-ljubljana.si/en/ Érdemes a kirándulásokat szombatra vagy vasárnapra tervezni, a hétvégi 75%-os jegy nagyon megéri (egyébként sem drága szerintem). 

Végre leszálltam és elkezdődhetett a tényleges turistáskodás. A Bledi-tó Szovénia egyik felkapott célállomása. Alapból nagyon szép hely, de van két különlegessége: az egyik egy kis sziget templommal a tóban, a másik pedig a krémes süti. Én először elsétáltam a partra és csak bámultam a kristálytiszta vizet és az egyik domb tetején magasodó várat. Nagyon jó volt a reggeli csendben egy kicsit ott sétálgatni, rajtam kívül csak pár futó és kutyát sétáltató ember járt arra.

Ezután megcéloztam a várat. Kb. 20 perc alatt fel lehet érni a kiépített útvonalon, eltéveszteni sem lehet. Persze autóval is megközelíthető a hely, parkoló található a bejárathoz közel. A felnőtt belépő 13 euro és az aktuális szabály szerint a koronavírussal kapcsolatos védettségi feltételt igazolni kellett (beoltott / fertőzésen igazoltan átesett / negatív teszteredmény).

A mintegy 1000 éves kastély 130 méterrel a tó felett helyezkedik el, így már csak a kilátás miatt is megéri feljönni ide. A vár szépen rendben van tartva, a területén található múzeum, borospince, kovácsműhely, szuvenírbolt, étterem és kávézó is. Szerencsére nem túl nagy területű, így hamar végig lehet járni mindent. Bár szerintem a múzeum ki is hagyható, de ha már ott vagyunk és kifizettük a jegyet, akkor nézzük meg az ásatási emlékeket és azt a pár ijesztő figurát.

Van viszont egy érdekesség, amin megakadt a szemem. Azt tudtam, hogy egy másik szlovén település, Maribor büszkélkedik a világ legidősebb szőlőtőkéjével (stara trta=öreg szőlő), ami több, mint 400 éves. Napjainkban is nagyon sok termés van rajta, évente akár 50 kg szőlőt tudnak róla szüretelni. A polgármester minden évben ajándékoz oltványokat erről a barátság jeleként más településeknek, így kerülhetett egy tőke ide is 2011-ben.

Az eredeti tőke egyébként egy ház falán fut végig, nagyon látványos a képek alapján, élőben még nem láttam (kép forrása: https:/hu.wikipedia.org/wiki/Öreg_szőlő).

Miután végigjártam mindent, végre elérkezett a süti és kávé ideje. Egyértelmű volt számomra, hogy a híres bledi krémes itt a kastélyban szeretném megkóstolni, miközben gyönyörködöm a hihetetlen kilátásban. A város egyik szimbólumaként is elhíresült sütiről azt kell tudni, hogy 1953-ban a helyi Park Hotelben készítette először egy magyar származású cukrász. A teljesen adalékmentes édesség egyébként szerintem nagyon hasonlít a miénkhez, de egy kicsit krémesebb. Elég előítéletesen kóstoltam meg, mindenki mindenhol csak dicséri. Úgy gondoltam, hogy kicsit túl van már reklámozva. De be kell valljam, tényleg nagyon finom volt. Az meg csak hab volt a tortán, hogy a vár kávézójából tényleg nem semmi panoráma tárul elénk, a tóban található kis templomos sziget nagyon jól mutatott innen.

A nem mindennapi tízórai után lesétáltam a tópartra és behajóztam a kis szigetre. Eredetileg pletnával (tradicionális facsónakok színes ponyvával) szerettem volna közlekedni, de épp nem indult egy sem, maradt a sima kishajó (12 euro/retúr). A nem túl hosszú, kb. 15 perces út során gyönyörködhetünk a környező hegyekben és a kristálytiszta vízben. 

Hamar kikötöttünk és egy órát lehetett, vagyis kellett a nem túl nagy szigeten eltölteni, mivel csak akkor jött értünk vissza a kapitány. Őszintén szólva fél óra is bőven elég lett volna alaposan végignézni mindent, így az idő nagy része csak várakozással telt. Állítólag a nyári szezonban sűrűbben, fél óránként járnak a hajók, pletnák. El lehet ütni az időt persze a büfében vagy a padokon megpihenve, de akár a templomba is be lehet menni, amihez egy legenda köthető. 1534-ben egy szomorú nő élt a várban, akinek a férjét megölték és a tóba dobták. Az özvegy az összegyűjtött összes ezüstéből és aranyából készíttetett egy harangot, az azonban sosem jutott el a sziget kápolnájába, mert egy vihar elsüllyesztette a hajót, ami szállította. A nő ezután elvonult egy római kolostorba és halálát követően a pápa adományozott végül egy harangot a bledieknek. A babona szerint, ha valaki kíván valamit és háromszor megkongatja a harangot, akkor az teljesülni fog. Én őszintén szólva ki szoktam próbálni az ilyeneket, hátha teljesül, de most kicsit sokalltam ezért 12 eurot kiadni (az elmúlt években 3-6 euro volt csak a belépő), így kihagytam. 

Az időt a szigeten sétálással töltöttem el, többször felmentem a 99 lépcsőn a templomhoz, amihez esküvős babonák köthetők. Olvastam olyanról, hogy a vőlegénynek a karjában kell felvinni a menyasszonyt, hogy sikeres legyen a házasságuk. De egy másik hiedelem szerint a menyasszonynak a férfi oldalán kell néma csendben felsétálnia, így legalább a vőlegénynek marad még pár perce nyugton végiggondolni, hogy mire készül. Nem tudom, hogy a helyiek melyikben hisznek, de az biztos, hogy sok pár választja ezt a helyet az esküvőjük helyszínéül (a vár éttermét pedig a lakodalom megrendezésére).

Az egy óra leteltét követően visszahajóztunk a szárazföldre, majd onnan elsétáltam egyből a helyközi buszhoz, hogy a Vogel felé vegyem az irányt. Kicsit korábban odaértem az állomásra és pluszban még kb. 20 percet késett is a buszom, így ismét várakozással telt az idő. Aztán végre felültem a buszra és elindultunk. Az út kb. 45 perc volt és hihetetlen gyönyörű helyen vezetett végig az utunk, már ezért is érdemes volt elutazni Szlovéniába. A gyönyörű hegyek, rétek, patakok közötti út több kis falunk áthaladt, mindenhol kis takaros házak voltak az út mentén.

Aztán egyszer csak elénk tárult a Bohinji-tó, amely az ország legnagyobb és legmélyebb tava. A Triglav Nemzeti Parkban megbúvó tavat a Júlia-Alpok hegyei veszik körül, vize pedig a zöld és a kék árnyalataiban tündököl. Én idő hiányában csak az egyik részét céloztam meg, de a déli part szinte teljes részén végigment a busz, így egy kicsit gyönyörködhettem benne és vethettem egy pillantást a híres Aranyszarvra (Zlatorog) is. Ez a szobor egy fehér szőrű kecskebakot ábrázol, melynek a szarvai állítólag a kulcs a Triglav területén elrejtett kincshez és a véréből pedig gyógyító erejű növények sarjadnak. Tipikus fotó téma ez is.

Végre leszálltam a buszról és elindultam a megállótól (Vogel crossroad a neve) pár percre lévő kabinos felvonóhoz. A reggelre tervezett programot így délután tudtam megvalósítani, de legalább nem kellett lemondanom róla. Az alsó állomás tengerszint feletti magassága 574 m, a felsőé pedig 1535 m, a zárt kabin ezt a különbséget pár perc alatt megteszi. Elég sok ember beszállhat egyszerre, így ügyeskedni kell, hogy az ember ablak mellé kerüljön és ne középen álldogáljon. Már menet közben is elmondhatatlan kilátás tárul elénk, aztán felérve a kilátóról tovább gyönyörködhetünk a panorámában.

A két kabinnal, inga üzemben működő kocsikról menet közben nem tudtam fotót készíteni, de az interneten erről is rengeteg látványos kép található, innen mutatok én is egyet (kép forrása: http://bohinj.co/vogel-cable-car):

Az alsó állomáson lévő jegypénztárnál többféle jegy közül lehet választani (www.vogel.si/summer/prices-and-info), én a retúrt vettem ebéd menüvel 29 euroért. Ha már a megváltozott programtervem szerint nem a reggeli kávémat fogyasztottam el itt, akkor szerettem volna az ebédemet ezen a különleges helyen megenni. Úgy gondoltam, hogy először gyorsan megebédelek és utána majd körbenézek ott fent. Sajnos nagyon sokat kellett várnom az ebédre, a gyönyörű kiránduló idő miatt rengetegen voltak, de a probléma inkább az volt, hogy kevés ember dolgozott ott és azok is szervezetlenül végezték a munkájukat. Ezen azért sokat bosszankodtam, mert tényleg nem gondoltam, hogy egy leves és második elfogyasztásával el fogok ott tölteni kb. egy-másfél órát.

Ebéd után végre szétnéztem a hegyen és csak ámultam-bámultam. Ide tényleg a kilátás miatt megy fel az ember, de lehet akár onnan még magasabbra is túrázni. Én ezt kihagytam, inkább csak egy kicsit sétálgattam, fotóztam, majd a kabinos felvonóval élveztem az utazást lefelé is. Ott egy kicsit megnéztem közelről is a tavat, de aztán mentem a buszhoz, várt még rám 2 óra út vissza Ljubljanaba. Estefelé meg is érkeztem a fővárosba, ahol aznap már csak a szállásra vezetett az utam. Séta közben vettem gyorsan egy kis pizzát meg egy szlovén sört (Lasko), vacsoraként a szálláson el is fogyasztottam miután bejelentkeztem az itthoniaknál. Hamar lefeküdtem és gyorsan el is aludtam.

Az előző napi fáradtságot kipihenve másnap újult erővel vetettem bele magam a városnézésbe. Az előző napra a természeti csodák felfedezése volt a program, erre a napra pedig a főváros megtekintése maradt. A szállásom a belvárosban volt és azt elhagyva egyből egy régiségvásárba csöppentem. Itt tényleg mindent IS árultak.

Korábban azt olvastam Ljubljanaról (a kimondhatatlan nevű városról), hogy egy folyópartra épült romantikus kis ékszerdoboz. Ott sétálva számomra is ugyanez az érzés volt, abszolút hozta az előzetesen elképzelt képet: a Ljubjanica nevű folyó által kettészelt település mindkét oldalán macskaköves, hangulatos kis utcák találhatók, rengeteg üzlettel, kávézóval, étteremmel, a 60 méterrel a város felé magasodó vár pedig szinte mindenhonnan jól látható. A belvárosból a gépjárművek egyébként ki vannak tiltva, így tényleg csak a gyalogosoké, bicikliseké a terület, ezért is jó ott sétálgatni. Az meg csak hab a tortán, hogy szemét sehol nem volt, nagyon odafigyelnek az ottaniak erre, szinte minden sarkon ki is volt téve 5 féle hulladéktároló (kommunális, papír, műanyag, üveg és biológiailag lebomló anyagok különválogatására). Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy Ljubljana 2016-ban elnyerte az Európa Zöld Fővárosa címet.

Az óváros egyik kis sikátor szerű utcájában (Ključavničarska ulica) hamar rátaláltam egy szlovén művész alkotására. A nem mindennapi mű egy hosszú vájatban található 700 bronzfejecskéből álló kreáció, melyek mind különböző arckifejezésűek. Érdekesnek érdekes, de tegyük azt hozzá, hogy eléggé balesetveszélyes, ha valaki nem tudja, hogy mit rejt a járda, akkor könnyen eleshet benne.

Sétálgattam tovább, majd beültem egy kávézóba a folyóparton. Reggelire csak a vacsoráról megmaradt pizzát ettem, így jól esett végre egy kávé és vettem hozzá egy gibanica nevű sütit, mely a bledi krémeshez hasonlóan Szlovénia egyik kedvenc édessége. Kicsit össze-vissza ízű volt, a vékony tésztarétegek között többféle töltelék található: alma, dió, mák, lekvár, mazsola és túró. Amikor ettem, arra gondoltam, hogy lényegében ötvözték a stíriai metéltet és a máglyarakást, pluszban megszórták egy kis mákkal. Egyébként tényleg finom volt, csak fura.

Tovább sétálva hamar a főtéren találtam magam, ami tipikus központi találkahely. A rózsaszín Szent Mária ferences templom már eléggé feltűnő messziről, de az előtte található Hármas híd is tetszetős. Erről azt kell tudni, hogy a középkorban ennek a helyén egy fahíd állt, melyet a megnövekedett igénybevétel miatt 1842-ben átépítettek kőhíddá. Azonban később ez sem volt elég, ezért 1931-ben nem kiszélesítették, hanem építettek mellé másik kettőt. Szerintem nagyon jó és egyedi kialakítás, nem hiába ez is Ljubljana egyik nevezetessége.

A nem messze található érdekes és egyben különleges látványosság volt a következő állomásom: a Mészáros híd. Ezt a köznyelvben Hentesek hídjának is nevezik, mivel egyik végében található a vásárcsarnok, de van olyan elbeszélés is, mely szerint azért ez lett a neve, mert régen a hentesek ezen árulták a portékájukat, a nap végén pedig a megmaradt, már fel nem használható húsokat a folyóba dobták. Elég bizarrul hangzik, de ma inkább azért is az, mert groteszk szobrok díszítik, amik véleményem szerint hihetetlenül egyediek és jól mutatnak. Egyébként van egy harmadik neve is: a Lakatos híd, mivel mindkét oldalon a korlátok roskadoznak azoktól. De itt feltűnt az is, hogy rengeteg cumit is elhelyeztek ott, ami nagyon cuki megoldás a leszokásra. A mi gyerekeink szimplán csak a nem létező cicánknak adták oda, amikor készen álltak arra: este kiraktuk az erkélyre, reggelre pedig a cica mama hazavitte a kiscicáinak. A gyerekek azóta is azt hiszik, hogy jót cselekedtek, büszkén mesélik, hogy örömet okoztak a kiscicáknak :)

Mentem tovább és a változatosság kedvéért megnéztem még egy átkelőt a folyó felett: a Sárkányos hidat. Ez azért különleges, mert mindkét végén 2-2 sárkány szobor található. Ljubljana jelképe egyébként ez az állat lett, miután egy legenda szerint egykoron egy közeli mocsárban élő sárkényt egy erre járó lovag legyőzött. Ma szinte mindenhol ez a jelkép lelhető fel, legyen az hűtőmágnes, plüssfigura, a város címere, bármi. 

Ebéd előtt elsétáltam még a város egy különleges helyszínére, a Metelkova Mestrohoz. Ez a terület Jugoszlávia egykori hadseregének egy laktanyája volt, ma azonban kulturális központ. Több elhagyott épületrészből állt, amit művészek elkezdtek kisajátítani, de az 1990-es években a hatóságok ezt büntették. Az illegálisan továbbra is működő vendéglátóhelyek és kreatív alkotók azonban nem adták fel a harcot  és mára már a városvezetés is elismerte, hogy ez a hely pozitív hatással van Ljubljana kultúrájára és turizmusára, sőt pénzügyi támogatást is adnak a fenntartására. Napjainkban galériák és romkocsmák működnek itt, valamint számos koncert és színházi előadás helyszíne. Nekem nagyon tetszett a nem mindennapi megjelenése és bár délelőtt jártam ott, amikor semmilyen program nem volt, így is át lehetett érezni az egyediségét. Rajtam kívül szerencsére csak pár ember lézengett ott, de mindannyian azért mentünk, mert nagyon jó fotótéma. Egyébként dicséretre méltó, hogy milyen jól rendben volt tartva, szemét itt sem volt sehol. 

A rengeteg fotó után elindultam vissza a belvárosba ebédet keresni. Útközben tettem egy pici kitérőt a Tivoli parkba, kicsi itt sétálgattam és vetettem egy pillantást a Tivoli kastélyra, ami ma művészeti központ. Teljesen más, mint a Metelkova, itt a természet dominál. Nagyon szép idő volt, sokan a parkban pihentek, bicikliztek és mókusokat etettek, akik elmondhatatlanul barátságosak voltak, szinte a tenyerükből ettek.

A belvárosba visszatérve hamar beültem egy étterembe és ettem egy tradicionális szlovén ételt: borjúsültet házi sajtos tekerccsel. Finom volt, de itt is sajnos az volt, mint előző nap a Vogelen, hogy elmondhatatlanul sokat kellett várni. Sietnem is kellett utána, mert a buszom nemsokára indult és még szerettem volna venni pár dolgot itthonra.

A busz Budapestre kora délután indult és minden probléma nélkül este már itthon voltam. A határon most sem volt semmi ellenőrzés, meg sem kellett állni.

Ezzel véget ért a szlovén kiruccanásom, ami szerintem nagyon jól sikerült. Sokan az ország kapcsán csak a Bledi-tavat említik, hogy azt mindenképp látni kell, de véleményem szerint az csak az egyik szépsége ennek a vidéknek. Örülök, hogy a Vogelre is fel tudtam menni a kabinos felvonóval, hihetetlen élmény volt, de ha legközelebb arra járnék, akkor szeretnék több időt eltölteni a Bohinji-tó körül. És még lehetne sorolni a látnivalókat, a hegyektől a tengerpartig. A lényeg, hogy szomszédos ország lévén nincs messze és még tömegközlekedéssel is jól megközelíthető. Az árak pedig abszolút megfizethetőek, így tényleg mindenkit arra bíztatok, hogy ne csak átutazzon az országon (ahogy eddig én is tettem), hanem fedezze fel annak természeti és építészeti remekeit.

Az utazási szokások napjainkban igencsak megváltoztak a Covidnak köszönhetően. Én is azon emberek táborát erősítem, akik lehetőségeikhez képest minél több országba próbálnak eljutni, hogy ezáltal megismerjék az adott hely nevezetességeit, kultúráját és mindennapjait. Sajnos eltelt úgy egy év, hogy mindezek csak vágyak, álmok maradtak és a többséghez hasonlóan mi is itthon (vagy még itthon sem) mozdultunk ki. Nemrég azonban ismét útra keltem és Horvátországba utaztam. Igaz, voltam már párszor az országban, de rengeteg a látnivaló, ami eddig kimaradt. Valamint idén is ide volt a legegyszerűbb eljutni a korlátozások miatt.

A beutazási feltételeket nem fogom részletezni, gyakran változnak, mindig a konzulátus oldalán szereplő dolgokat kell betartani:

https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?horvatorszag

Aki már olvasta pár blogomat, tudhatja, hogy nemcsak családdal, barátokkal, hanem egyedül is szoktam utazni, most is így tettem. Tekintettet arra, hogy ne legyek túl sokat távol a gyerekektől (2 és 4 évesek) és busszal is megközelíthető legyen a hely, a választásom Dalmáciára esett. Szerencsére egy internetes nyereményjátékon még korábban nyertem 3 db retúr jegyet bárhová a Flixbus hálózatán belül, így az árakat sem kellett néznem. Az útvonalam a következő volt:

• Egyik éjszakai járattal elutaztam Budapestről Splitbe, ahová másnap reggel megérkeztem. Aznap ott voltam, fürödtem, nézelődtem, szállást foglaltam.
• Másnap reggel áthajóztam Dubrovnikba és estig ott időztem.
• Végül éjszakai járattal elutaztam Zágrábig, ahová reggel érkeztem meg, egy kis átszállási idő után pedig folytattam az utamat Budapestre.

Odafelé péntek éjjel a határnál 2 órát időztünk. Természetesen van a buszoknak külön sáv, csakhogy amikor odaértünk, állt előttünk másik 28 busz. Ez van, turnusváltás volt, meg úgy egyszerűen nyár, sokan mennek arra. Viszont a kötelezően kitöltendő regisztrációt (https://entercroatia.mup.hr/) nem csinálja meg előre mindenki, így nekik helyben kell azt megtenni, ami sok időt vesz el és ezáltal mások várakozási idejét is növelik. Bosszantó az ilyen.

Végül másnap reggel egy órás késéssel, de rendben megérkeztünk Splitbe. Szerencsére nem túl nagy a belvárosi rész a látnivalókkal, ezért is választottam egy napra. Egyébként Horvátország második legnagyobb városa és Dalmácia megye igazgatási és gazdasági központja. A buszmegálló a kikötőnél található és gyakorlatilag a belváros szomszédságában van, így egyből elindultam a városba kávézót keresni.

A belváros egy részét a jó néhány utcát, épületet és teret magába foglaló Diocletianus-palota tölti ki, mely a világörökség része. A palotát Kr. u. 300 körül a névadó római császár építtette, aki Splittől nem messze, Salonában született és élete utolsó éveit visszavonulva itt töltötte. Ez a hely 4 kapun át (arany, ezüst, vas, tengeri) közelíthető meg. A palota eredetileg így nézhetett ki (kép forrása: https://www.horvatorszaginfo.hu/helyek/split/a-diokleciansz-palota):

Én az Ezüstkapun mentem át először, aminek környékén piac található, ahol többnyire zöldségeket, gyümölcsöket, ruhákat és szuveníreket árulnak.

Ezután a belső részen bolyongtam. Szűk, labirintusszerű utcák követték egymást, még végül az Aranykapun át kimentem és megpillantottam Nini Gergely szobrát. A 10. században élő püspök arról lett híres, hogy tagadta a pápa hatalmát és az egyházi szertartásokat nem latinul, hanem horvát nyelven tartotta. Mint a legtöbb szoborhoz, ehhez is köthető babona: ha megsimogatod a nagylábujját, akkor szerencséd lesz. Nyilván én sem hagytam ezt ki, nem kísértem a sorsom.

Visszatértem a palota területére, sétálgattam, végül a főtéren kötöttem ki. Itt ittam egy kávét, kicsit szusszantam és megállapítottam, hogy ez egy tipikus, hangulatos városközpont, városházával, szépen karbantartott épületekkel, kávézókkal, éttermekkel. Én mondjuk szeretem az ilyeneket, jó volt itt üldögélni és csak úgy bámulni az embereket. 

Kávé megvolt, jöhetett végre a strand. Nem így terveztem, hogy városnézés is lesz egyből, de tényleg egy helyen van minden. Elsétáltam a főutca (Marmont utca) előtt, átvágtam pár utcán, végül a Riva tengerparti sétány és kikötő érintésével eljutottam a város egy kevésbé központi strandjára. Úgy terveztem, hogy a délelőtti fürdőzés nem a belvároshoz legközelebb eső homokos strandon lesz, hanem kipróbálok egy távolabbi, nyugisabbat. Körülbelül 20-30 perc séta után megérkeztem végül az Obojena beachre. 

Ezen a részen a víz nagyon szép, tiszta, a part kavicsos, viszont árnyék és büfé nem sok van, erre fel kell készülni. Meglepő módon sok gyerekes családot láttam, pedig azt gondoltam, hogy nekik inkább a közelebbi, homokos part a favorit. Végre én is átöltöztem és csobbantam egyet. Hihetetlen kánikula volt, nagyon jól esett a hűs tengerben ringatózni. Nem is csináltam pár órán át semmi mást, csak pancsoltam és a parton pihentem, ettem, ittam.

A jóleső semmittevés után besétáltam a belvárosba, ettem egy fagyit, majd elfoglaltam a szállást és ott is pihentem egy kicsit. A hosszú buszozás és a délelőtti városnézés, fürdés után kellemes volt egy kicsit a szobában pihenni, de természetesen hajtott a vágy, hogy minél többet lássak a városból, így délután ismét elindultam. Először beültem egy étterembe egy késői ebédre (vagy korai vacsorára), majd a palota területét jártam be jobban.

A leglátványosabb rész a Peristilium, ami egy korinthoszi oszlopokkal körbevett udvar. Ez anno protokolláris hely volt, itt fogadta alkalomadtán a császár a vendégeit. Egyébként, ahogy megfigyeltem, most is eléggé kedvelt találkahely. Közvetlenül mellette található a Szent Duje székesegyház, Diocletianus egykori mauzóleuma, ahol a VII. században a szarkofág sajnos az avar-szláv támadások során megsemmisült.

Tovább sétálgattam a palotán belül, gyönyörködtem az utcákban és épületekben. Természetesen a Riva tengerparti sétányon való korzózás és a szokásos szuvenír vásárlás sem maradhatott ki. Jó volt csak úgy bolyongani céltalanul és magamba szívni a város hangulatát.

Késő délután megcéloztam a városi homokos strandot. Még mindig nagyon meleg volt, ismét jó volt a vízben felfrissülni. Korábban azt olvastam Splitről, hogy a hajóforgalom és a város közelsége miatt nem a legszebbek itt a strandok. Délelőtt nem ezt tapasztaltam, azonban itt ez teljes mértékben igaznak bizonyult. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a part volt inkább kiábrándító a rengeteg szemét miatt, erre oda lehetne figyelni. Úgy kellett a törölközőnek helyet keresni, hogy ne a rengeteg cigicsikkre telepedjek le. Láttam olyat is, hogy egy anyuka három gyerekkel kijött a vízből, leültek a plédjükre és elkezdett dohányozni a hamut a homokba szórva, majd a csikket is oda helyezve. Fél perc sem telt el és a gyerekei már ugyanabban a homokban fetrengtek, abszolút nem zavarta őket. Nem is voltam itt sokat, kicsit megmártóztam, de a parton pihengetés helyett inkább vettem egy bureket és sört, visszamentem a szállásra és ott vacsoráztam. Korán lefeküdtem aludni, úgy is fárasztó nap volt mögöttem.

Másnap reggel korán keltem, mivel 7:40-kor indult a hajóm Dubrovnikba. Őszintén szólva az volt az előzetes tervem, hogy második nap a közeli Zadarban leszek, viszont a hazafelé jövő buszok menetrendje sehogy sem tetszett, mivel kora délután már indult volna haza és az éjszaka közepén pedig lett volna egy átszállás Zágrábban. Letettem inkább erről a tervemről és a választásom Dubrovnikra esett. Onnan csak este kellett visszaindulnom, így több időt tudtam a városban töltenem, a zágrábi átszállás meg már reggelre esett, így nyugodtan tudtam éjjel egyhuzamban pihenni a buszon.

A hajózási ötlet azért is tetszett, mert ugye nem minden nap teheti azt meg az ember. Az út 4 és fél óra volt, az egész délelőtt ezzel telt, viszont szuper program volt órákon keresztül csak bámulni a tengert, a közeli partokat és a hatalmas hullámokat. Volt pár köztes megálló, ahol kikötöttünk, le- és felszálltak az utasok. A hajó maga nagyon tiszta és modern volt, sok helyen volt az üléseknél konnektor, ami azért jól jött és persze a mosdókat és a büfét is lehetett használni. A reggelimet így hajókázás közben fogyasztottam el a tengeren ringatózva. A jegyet előre megvettem még itthon 240 kunáért (kb. 11.600 Ft), ezen a honlapon fent van minden szükséges információ (menetrend, árak, foglalás): https://www.krilo.hr/en/

A dubrovniki kikötő már messziről látszott a háttérben felbukkanó Franjo Tuđman híddal. Kikötöttünk és egyből a közeli (kb. 10-15 perc gyalog) autóbusz pályaudvarra mentem. Megnéztem, hogy este honnan fog indulni a buszom, valamint a cuccaim nagy részét betettem a csomagmegőrzőbe (5 kuna/óra). Mondjuk elég nehézkesen ment, mivel senki nem volt a csomagmegőrző ablakánál. Ott üldögélt viszont egy rendőrnő, ő mondta, hogy menjek ki és valakinek szóljak, hogy jöjjön be segíteni. Azt már nem tudta megmondani, hogy kinek. A kinti részen található információs pultnál egy férfi csak annyit mondott a kérdésemre, hogy valóban van bent csomagmegőrző, ott tudnak nekem segíteni. Mondtam, hogy nincs ott senki , erre mondta, hogy akkor ő fog bemenni. Így is lett, de nem értettem, hogy miért nem egyből ez volt a válasza. Ezután gondoltam, hogy bebuszozok az óvároshoz, mert gyalog messze lett volna. A pályaudvaron ki is van írva az 1-es megállónál, hogy melyik járatok közlekednek oda, viszont kicsit becsapós volt, mert nem onnan indulnak, hanem ki kell menni a kerítésen kívül és egy ottani buszmegállóban kell várni a menetrendet távolról sem ismerő buszt. Nagy nehezen aztán megérkezett egy, vettem a sofőrtől jegyet (15 kuna, előre megvéve 12 kuna) és végre úton voltam az óvárosba. Sajnos mindez elég sok időt elvett tőlem, de így is maradt még 8 órám a városnézésre és strandolásra.

A történelmi városfalak már messziről látszottak, végre megérkeztem. Azt előre szeretném leszögezni, hogy egy részt sem láttam (még) a Trónok harca c. sorozatból, amit nagyrészt itt forgattak és ezért rengeteg műkedvelőt vonz. Én tényleg az egyedisége és szépsége miatt kerestem fel az óvárost. A busz a Pile kapunál tesz le minket, csak be kell sétálni és máris elénk tárul a Stradun, azaz a széles sétálóutca és a 16 oldalas Onofrio ivókút, mely a vízvezeték része, de volt idő, mikor a város egyetlen ivóvízvételi helye volt.

A főutca mentén rengeteg üzlet és étterem kapott helyet, nem volt gond azzal, hogy hol ebédeljek, kiválasztottam egyet, ahol ettem, ittam és megpihentem. Ezután a sétány legvégén található látnivalókra vetettem egy-egy pillantást, amik tényleg csak pár lépésre helyezkednek el egymástól. Egyik ilyen épület a mutatók nélküli Óratorony, ami tulajdonképpen egy napóra. Másik látványosság a Szent Balázs templom, ami a város védőszentjéről kapta a nevét. Ehhez egy legenda köthető: 971 február 2-án éjjel három velencei hadihajó közelített a városhoz, hogy vizet vételezzenek. Egy paraszt beszaladt a Szent István templomba és egy szerzetesnek elmondta, hogy a velenceiek nem vízért jöttek, hanem el akarják foglalni a várost. Hozzátette, hogy mindezt Szent Balázstól hallotta. A helyiek a hír hallatán fegyvert ragadtak, a velenceiek pedig inkább tovább hajóztak. Egy másik legenda pedig a szomszédos katedrálishoz köthető: 1192-ben Oroszlányszívű Richárd a Dubrovnikkal szemközti, Lokrum szigeten hajótörést szenvedett. Akkor megfogadta, hogy ha túléli, akkor egy hatalmas templomot épít. Így is tett annyi különbséggel, hogy nem a szigeten építette azt fel, hanem itt. Végül az itt található Sponza-palota és Rektori-palota következett, figyelemre méltó, szép árkádos épületek.

Most már tényleg csak arra vágytam, hogy csobbanjak egyet a tengerben, ezért kimentem az óvárosból és megcéloztam a közeli Banje strandot. A kavicsos-sziklás part nagyon szép, de szinte semmi természetes árnyék nincs, napernyőket lehet bérelni. És én még olyat nem láttam, hogy egy strandon a telepített zuhany fizetős legyen. Itt így volt, 2 kunát kellett beledobni az automatába, hogy 30 másodpercig lehessen zuhanyozni. A tenger viszont nagyon jó volt, az eltervezett semmittevést itt is meg tudtam valósítani pár órán keresztül. Az tetszett a legjobban, hogy szép rálátás nyílt az óvárosra, sokáig csak a vízben lebegtem és bámultam azt és a távoli hajókat.

Délután elköszöntem a strandtól és visszamentem az óvárosba és végigsétáltam az azt körülvevő várfalon (200 kuna, kb. 9.600 Ft). Azt tudni kell, hogy a X. századig Dubrovnik egy sziget volt, ekkor temették be a mai főutcát és ezáltal csatlakoztak a szárazföldhöz. Ezután az 1667-es földrengés, majd a délszláv háború (1991-2001) is komoly károkat okoztak a városban, azonban mindig újjáépítésre került. A városfal viszont mindig is védelmi célt szolgált, ez Európa egyik legkomolyabban védett létesítménye.

A majdnem 2 km hosszú városfal végigjárása tényleg kihagyhatatlan, megéri kifizetni a belépő árát. Innen a legjobb a rálátás a városra, az 5 bástyára és 17 toronyra. Állítólag Covid-mentes időben itt sem lehet mozdulni a tömegtől. Most viszont annyira kevés a turista, hogy voltak hosszú percek, amikor senki sem volt a környékemen. Annyira mondjuk én ezt nem bántam, tülekedés nélkül tudtam élvezni a kilátást. Van pár büfé is fent, hogy ha megszomjaznánk, akkor borsos áron tudjunk frissítőhöz és egy kis légkondis helyhez jutni.  

Ezután már csak a lenti részen sétálgattam egy kicsit. Vettem pár szuvenírt meg enni, innivalót a hazaútra, valamint beültem egy étterembe még vacsorázni. A főutcáról nyíló szűk, kis utcákban jó volt még egy utolsót bolyongani, viszont este 9-kor indult haza a buszom, így időben kimentem az óvárosból és visszabuszoztam az autóbusz pályaudvarra. Arra kell figyelni, hogy a helyi busz ugyanabból a megállóból (tehát nem az út túloldalán lévőből) indul vissza, jegyet az ottani újságárusnál is lehet venni. 

Ezzel véget ért a kis kiruccanásom. Hazafelé minden rendben volt az úton és a határnál is. Mondjuk a Dubrovnik-Zágráb buszút eléggé szerpentines volt, elég gyorsan is mentünk. Nem állítom, hogy ez volt életem legjobb buszon pihenése, de a célnak megfelelt. Pár perc erejéig Bosznia-Hercegovinán is átmentünk, a neumi tranzittal semmi gond nem volt. Be- és kilépéskor ellenőrizték mindenki személyijét, majd folytathattuk az utat. Zágrábban volt másfél órám az átszállásig. Jól esett kicsit mászkálni. Megreggeliztem, kávéztam, vettem még pár dolgot itthonra, aztán végül elindultam haza.

Ez a néhány nap elég volt nekem ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjak az itthoni dolgokból, segített feltöltődni. Összességében szerintem jól választottam úti célt, mindkét város tartogat szép helyeket és érdekes látnivalókat. Bár őszintén bevallom, Split nem annyira nyerte el a tetszésemet, mint ahogy elképzeltem, de egy napra megfelelő volt az is. Sokan azért választják inkább ezt a települést a nyaralásuk helyszínéül, mert innen könnyen lehet csillagtúra szerű kirándulásokat szervezni. Dubrovnik felkapottságáról pedig szerintem nem kell semmit sem mondanom, de az biztos, hogy ha valaki látni szeretné, akkor érdemes mostanában felkeresnie, amíg újra nem árasztják el az emberek annyira, hogy mozdulni se lehessen.

Horvátország pedig továbbra is a magyarok kedvence, nemcsak a közelsége és a tenger miatt, hanem mert tényleg vannak szép látnivalók. Biztosan fogok még én is ide utazni és új helyeket felfedezni, akár egyedül, akár a családommal. Én eddig Zágrábban, Opatijában és Rovinjban jártam, jó szívvel ajánlom ezeket a helyeket, írtam róluk korábban blogot, azokban részletezem a látnivalókat:

Opatija (Abbázia): https://valamerre.blog.hu/2016/08/14/opatija_121

Zágráb: https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892

Rovinj: https://valamerre.blog.hu/2020/07/12/rovinj_615

Az Isztriai-félszigeten található város pár éve felkerült a bakancslistámra, azonban mindig közbejött valami, amiért váratott magára. Nemrég végre sikerült elutaznom ide egy kis időre és nem csalódtam benne. Az olasz stílusú óváros abszolút magával ragadja az embert, a csodás tenger pedig csak hab a tortán. 

A koronavírus-járvány hatásait a turizmusra nem fogom részletezni, a csapból is ez folyik. Alapvetően egy buszos nonstop utat terveztem (éjszakai utazás, napközbeni városnézés, majd ismét éjszakai buszozás), azonban a pandémia miatt módosítani kellett az elképzeléseimet. A Horvátországba való beutazáshoz jelenleg ki kell tölteni egy adatlapot (https://entercroatia.mup.hr/), melyben a turisztikai célú utazás apropóján meg kell jelölni legalább egy szálláshelyet. Ezzel szemben a konzuli szolgálat oldalán (https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?horvatorszag) azt írják, hogy jelenleg nem kell igazolnunk az utazásunk célját, a járványt megelőző feltételek mellett lehet utazni. Mivel nem volt egyértelmű a helyzet, ezért feltettem azt a kérdést a konzulátusnak, hogy mi van abban az esetben, ha nem akarok ott aludni, hanem csak átugrok egy kicsit, ahogy korábban lehetett? Válaszképp leírták a honlapon elérhető sablon szöveget és azt, hogy az esetemben meg kell jelölnöm a szálláshelyemet is. 

Mivel nem akartam megkockáztatni, hogy a határnál bármi problémám legyen, így kénytelen voltam módosítani az utamat. Ugyanúgy egy péntek éjjeli busszal mentem a Népligetből, ami másnap reggel 9 órára ért Rovinjba, viszont nem jöttem haza aznap, hanem foglaltam egy éjszakára szállást. Persze így harmadnap hazafelé az akkori menetrend szerint csak átszállásos járat lett volna, ami Szlovéniát és Ausztriát is érintette volna. Nem akartam másik két országot keresztezni még átutazóban sem, ezért kénytelen voltam Zágrábig elutazni, ott aludni egyet, majd negyedik nap reggel onnan hazajönni. Összességében az eredetileg tervezettnél másfél nappal hosszabb és drágább is lett a kirándulásom. Mégis úgy voltam vele, hogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni (kisgyerekes anyaként ez e legjobb feltöltődés számomra), úgyhogy belevágtam (persze betartva vírus miatti előírásokat).

Az utazás teljesen rendben zajlott, alig volt pár útitársam. Szerencsére a menetrend szerinti buszoknak külön sor van a határon, így hamar átjutottunk. Az előre kitöltött adatlapot nem kérték, csak beszkennelték mindenki személyijét/útlevelét és megkérdezték, hogy hova megyünk. Én mondtam, hogy Rovinjba, majd a határőr megkérdezte, hogy Zágrábba is, mert látta a rendszerben a megadott szálláshelyeimet. Ezután robogtunk tovább és mindenféle fennakadás nélkül megérkeztünk a végállomásra.

A hely már az első percben elvarázsolt, bár kicsit zavaros, hogy hol vagyunk, elsőre nem Horvátországra tippelne az ember. A város 1283-1797 között Olaszországhoz tartozott és a mai napig ennek a hatása látszik mindenhol. Sokan még mindig beszélik az olasz nyelvet, de az utcanevek is két nyelven vannak kiírva, ahogy a város neve (Rovinj/Rovigno). Az építészeti stílusról meg nem is beszélve, az óvárosban szűk, macskaköves utcák kacskaringóznak a magas, színes házak között. A spalettás ablakok előtt pedig sok helyen kiteregetett ruhákat lenget a szél. Abszolút mediterrán megjelenés jellemzi.

A buszállomás a sétálóutca (Carera ulica) lábánál található, így egyből indulhat a városnézés. Szombat délelőtt nem mondanám, hogy sokan voltak, a legtöbb üzlet még zárva volt. Sétálgattam, nézelődtem és egy szűk sikátorban inkább letértem a kikötő felé. Végre újra közelről láthattam a tengert. Minden nagyon nyugodt és békés volt. Itt már voltak nyitva éttermek, sokan a reggeli kávéjukat fogyasztották.

Az óvárosi kikötőnél van a Főtér (Gradski tér vagy Tito tér), ahol egy díszkúton kívül a piros színű óratorony található. Az épület aljában utazási iroda működik, a színes homlokzaton pedig Velence címerállata, a szárnyas oroszlán díszeleg.

Innen indul a legtöbb hajókirándulás és ha már itt jártam, akkor megnéztem a kínálatot. Van bőven választási lehetőség, attól függ, ki mit szeretne látni: naplemente, delfinles, Limski fjord, környező szigetek és városok, privát hajókázás, de akár velencei egynapos kirándulásra is befizethetünk. A városban több helyen hirdetik ezeket, nem kell aggódni, hol fizetünk be rá. A hosszabb utak esetében általában ellátást is tartalmaz az ár. 

Mentem tovább és mivel már éhes voltam, gondoltam eszek valamit. Az olasz hatás a gasztronómiában is meglátszik, a horvát ételeken kívül a pizzát, a tésztaételeket és a tengeri herkentyűket ajánlatos megkóstolni. Egy pékségben vettem kávét és egy szelet pizzát, majd elsétáltam azokkal a piachoz közeli tengerparti részhez. Leültem és bámultam a hullámzó vizet, ami itt a hajóforgalom miatt elég zavaros. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két sirály nagyon közelít felém és szinte kinézik a kaját a kezemből. Elég tolakodóak voltak, ezért jobbnak láttam adni nekik egy kicsit. Sose tudom, hogy jó ötlet-e így etetni a madarakat, de most tényleg ez volt az egyszerűbb.

A hármasban elfogyasztott reggeli után elbúcsúztam a kis "barátaimtól" és elindultam megnézni a közeli piacot. Nem túl nagy hely, mégis érdemes felkeresni. Főleg szuveníreket, zöldségeket és gyümölcsöket árulnak, egy épületen belül pedig tengeri herkentyűket is lehet kapni. Különlegesség viszont a sok olívaolaj, valamint a levendulából, fügéből és szarvasgombából készített termékek. Nem tudtam, de az isztriai szarvasgomba rendkívül drága és keresett még a szarvasgombákon belül is. 

Sétáltam tovább és megcéloztam Rovinj jelképét, a domb tetején magasló Szent Eufémia székesegyházat. Eltéveszteni sem lehet, a girbe-gurba utcákon kell felfelé menni. Egyébként ez az óvárosi rész korábban sziget volt, a 18. században kötötték össze a szárazfölddel, így lett félsziget. A házak viszonylag magasak, a 17. században tomboló pestisjárvány miatt a kedvező éghajlatnak köszönhetően a környékről ide menekültek az emberek és helyhiány miatt kénytelenek voltak felfelé terjeszkedni, plusz emeleteket építeni. A hangulathoz még hozzá tartozik az is, hogy sok sikátor egyenesen a tengerben végződik, ezeket kalózjáratoknak nevezik. Igen, Rovinj lakosainak fele a velencei uralom alatt halászattal, másik fele pedig kalózkodással foglalkozott. Viszont a városnak az ellenséges uszkók (délszláv) kalózokból is kijutott, háromszor lerombolták és felégették a települést. Mindezek hozzájárultak a mai arculathoz és összességében szerintem nagyon egyedivé tették.

Ahogy felérünk a dombtetőre, elénk tárul a végtelen tenger látványa. Ez engem mindig jó érzéssel tölt el, már ezért is érdemes ide felsétálni. A ragyogó napsütésben kicsit nézelődtem és megpihentem, majd szemügyre vettem a székesegyházat. 

A templom a 18. században nyerte el jelenlegi állapotát, de a helyén már korábban, a 8. században is állt egy. A hozzá tartozó harangtorony tetején a névadó, Szent Eufémia szobra található, mely az aktuális széljárás szerint mozog. A legenda szerint a 300-as évek elején Diocletianus császár elrendelte a keresztények feláldozását. Az akkor 14 éves Eufémia néhány társával együtt el tudott menekülni, azonban mégis rájuk bukkantak. Ezután a sok kínzás ellenére sem tört meg, a hitének köszönhetően minden megpróbáltatást kiállt. Oroszlánok elé is vetették, de azok nem bántották, hanem kedvesen közeledtek felé. Végül a feldühödött rómaiak kerékbe törték, így érte a halál. A keresztények a holttestet egy márvány szarkofágba temették Konstantinápolyban (mai Isztambul) és ott volt mintegy 300 évig. Akkor egy hatalmas vihar közepette eltűnt és pár nap múlva Rovinj partjainál egy halászfiú talált rá. A szarkofág azóta ebben a templomban van elhelyezve. A templom ingyenesen látogatható, a harangtoronyba pár kunás belépő ellenében lehet felmászni.

A dombról lefelé egy másik útvonalat választottam, mint amikor felmentem. Ez is nagyon szép volt, nem győztem gyönyörködni. Arra azonban nagyon kell figyelni, hogy a sima felületű macskakövek nagyon csúszósak. Több embert is láttam, akik tyúklépésben közlekedtek, én is így tettem, mégis párszor majdnem dobtam egy hátast. 

Ezután a város egy másik részénél található strandot céloztam meg. Közben elhaladtam a vörös színű városházánál és a mellette található Balbi-ívnél, ami a megmaradt három eredeti városkapu egyike. Mentem tovább és a buszállomásnál megpillantottam a szentháromság keresztelőkápolnát. Ez a hétszögletű épület a 13. században épült és Rovinj legrégebbi épülete. Ma galéria működik benne.

A városnak nagyon jól áll, hogy tengerparti település, de tudni kell, hogy hosszan elnyúló, homokos rész itt nincs. Van azonban rengeteg kavicsos, sziklás öböl, de a belvárosiak inkább létráról lemászósak. Én is szerettem volna mártózni egyet, úgy gondoltam, hogy a Zlatnyi Rt parkerdőnél elhelyezkedő Lone Bay lesz számomra a legideálisabb. Ez a belvárostól (főleg a székesegyháztól) azért kicsit messzebb van, gyalogoltam kb. 40-50 percet, mire odaértem. Legalább megnéztem közben Rovinj másik részét is, ahol családi és társasházak vannak. Végül a hatalmas parkos részen keresztülhaladtam és elértem a kiszemelt strandot.

Most már semmi akadálya nem volt a csobbanásnak, gyorsan átöltöztem és belemerültem a kellemes tengerbe. Van itt egy kisebb büfé, mosdó, átöltözési lehetőség és napágyakat is lehet bérelni. Minden megvolt, ami a pihenésemhez kellett. A strandra a belépés ingyenes, azonban a büfében elég drága minden, erre fel kell készülni. Vettem azért egy kis hűsítő innivalót és szépen lassan elkortyoltam, miközben bámultam a vizet és a szemközt található óvárosi rész körvonalait. A hosszas buszozás és a délelőtti városnézés után jól esett a parton feküdni, el is töltöttem itt 1-2 órát semmittevéssel. 

Éhes lettem, szerettem volna enni végre valami főtt ételt. Átöltöztem, összepakoltam és elindultam a part mentén vissza a városba. Elhaladtam a helyi nagy kikötőnél, majd egy ahhoz közeli étterembe beültem (Restaurant Škver Da Mario). Valamilyen tésztaételt kívántam, de a kínálatban sajnos a pizzán kívül csak két fajta pasta volt. Egy sima milánói meg egy másik truffeles. Gondoltam az jó lesz. Ismerős volt a neve, nyilván gondoltam, hogy nem csokis, így rendeltem egyet. Közben persze kigugliztam, hogy a truffle szarvasgombát jelent, a trüffel valóban erről kapta a nevét, mivel a rücskös kis édesség kinézete nagyon hasonlít erre a gombára. Alapvetően nem szeretem a gombát, de ez a szósz tényleg nagyon finom volt, a grillezett hússal és tésztával nagyon jó kombinációt alkotott. Megettem, majd üldögéltem még egy kicsit, ittam egy kávét és néztem a közeli tengert a hajókkal.

Innen kb. 10 perc sétára volt a szállásom, elsétáltam oda. Zuhanyoztam és pihentem 1-2 órát. Kint nagyon meleg volt, így jól esett ebéd után a hűs, csendes szobában lenni. Őszintén szólva el tudtam volna képzelni, hogy egész nap ott maradok, mivel a két kisgyerekem (1 és 3 éves) mellett itthon már 5 perc ülésnek is hálát szoktam adni. Persze hajtott a kíváncsiság, ezért délután újra útra keltem. 

Besétáltam az óvárosba és végre azt láttam, hogy az összes üzlet nyitva van. A vírusból annyit lehetett érzékelni, hogy az eladókon, pincéreken van maszk, kesztyű, valamint minden bejárati ajtónál volt kitéve kézfertőtlenítő. Az emberek többsége (helyiek és turisták is) figyelt arra, hogy ne kerüljenek közel másokhoz. Mi Budapest belvárosában lakunk és sajnos itthon nem ezt tapasztalom, szóval Rovinj nálam ilyen szempontból hatalmas piros pontot érdemelt. Azonban a történethez hozzá tartozik az is, hogy valószínű most a megszokottnál kevesebb turista volt.

Rovinjban az is jó, hogy a magas épületek között meghúzódó utcák árnyékosak, kellemes itt a nyári melegben sétálni. Az óváros nem túl nagy, szinte az összes kis utcába betértem és ismét felsétáltam a székesegyházhoz. Újra megcsodáltam a magasból a tengert, nem győztem gyönyörködni benne. Lefelé haladva benéztem néhány üzletbe, vettem szuveníreket és a gyerekeknek ajándékokat. Persze sikerült kifognom egy magyarul beszélő eladót, aki kb. 20 éve él itt, egyébként pedig eszéki. Kicsit beszélgettünk és a vásárolt tárgyakon kívül egy apró ajándékot is adott (rózsaszínre festett tengericsillag), nagyon kedves volt. Mentem tovább és csak úgy céltalanul bolyongtam. Nézegettem a házak falára kiakasztott festményeket és a rengeteg kézzel készített, igényes árut. 

Az ebéd annyira laktató volt, hogy nem kívántam semmi egyebet abban a hőségben, csak egy kis fagyit. Leültem, megettem, majd konstatáltam, hogy még sokára lesz este. Hogy őszinte legyek, ha nem akartam volna mindenképp látni a naplementét, akkor a szállás felé vettem volna már késő délután az irányt. Így viszont húztam az időt, sétálgattam és üldögéltem a parton. Végül nem bántam meg, tényleg nagyon szép színeket lehetett látni, ahogy a nap eltűnt a víz és a félsziget mögött.

Másnap reggel korán keltem. Ha már úgy alakult, hogy nem csak egy napot maradtam, akkor szerettem volna tartalmasan kitölteni a plusz időmet. Délután 2-kor indult a buszom Zágrábba, így szinte csak a délelőtt állt rendelkezésemre. Mindenképp fürdőzést terveztem, de összekötöttem egy kis hajókázással. Rovinjhoz 19 sziget tartozik, ezek közül a közeli Szent Katalin és a Szent András a legnagyobbak. Az óvárosi kikötőből sűrűn közlekednek ezekhez hajók, a menetidő 10-20 perc. Én a távolabbi Szent András szigetre (más néven Vörös sziget) mentem, ami egy járható töltéssel össze van kötve a Maskin szigettel. Útközben mindenkinek kellett maszkot viselnie és addig nem is szállhattunk fel, amíg az előző utasok után nem fejezték be a fertőtlenítést. Odafelé simán fel lehet szállni a hajóra, a jegyeket visszafelé kell megvenni a szigeten található szálloda recepcióján (70 kuna). Akik ott szállnak meg, azoknak a traszfer ingyenes.

A szigeteken sok látnivaló nincs, viszont nagyon szép és rendezett mindkettő. A hotelen kívül étterem, büfé, játszótér található, amiket nem csak szállóvendégek használhatnak. Kicsit körbenéztem, majd letelepedtem a töltés mentén. Korábban azt olvastam, hogy itt van homokos rész, ez azonban csak egy picit igaz. Pár gyerek tényleg el tudna ott játszani, de azért nem olyan nagy a terület és a vízben ugyanúgy kavicsok vannak. 

Pár órát pihenéssel töltöttem: fürödtem, napoztam és néztem a tengert. A sirályok viszont itt is nagyon pofátlanok, konkrétan odamennek a parton lerakott holmikhoz. Volt olyan, hogy épp a vízben úszkáltam, amikor azt vettem észre, hogy az egyik a táskámnál keresgél és az egyik szandálom a csőrében van. Egyből elkezdtem kiabálni és próbáltam gyorsan kiúszni, elkergetni. Kicsit azért megijedtem, mi van, ha elviszi azt vagy a táskámat, amiben mindenem benne van. Reméltem, hogy az nehéz lesz neki és nem bírja el. Szerencsére időben odaértem és elhesegettem. Egyébként ugyanezeket a jeleneteket másoknál is láttam, az emberek gondtalan pihenését megzavarták.

A déli hajóval ezután visszamentem a városba, ott terveztem még egy rendes ebédet. Sajnos sok étterem még zárva volt, nagyon nem tudtam válogatni. Végül beültem egybe és egy sima milánóit ettem. Nem néztem az italok árát az étlapon, de meglepődtem, mikor a számlán egy pohár üdítő 30 kunába (kb. 1500 Ft) került. A nyaralóhelyeken általában alapból drágább minden, de azért volt pár dolog, amit már túlzásnak tartottam. Ez van, kifizettem. Ezután még a buszállomásnál található egyik kávézóban ittam egy cappuccinót, ami eredetileg 14 kunába került, de mire kihozták, már 20 lett. Értem én, hogy szervízdíj meg borravaló, de azért na.

A buszom időben indult Zágrábba, így búcsút intettem Rovinjnak. Kicsivel több, mint 3 óra utazás után megérkeztem a fővárosba, és egyből a szállásra mentem. Lepakoltam, aztán sétáltam egy kört a belvárosban. Tavaly már jártam itt, írtam róla blogot, amiben a nevezetességeket részletezem: https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892.

Sajnos az utazást megelőző napokban jöttek a hírek, hogy Horvátországban nőtt a beazonosított koronavírus fertőzöttek száma, két gócpont van, az egyik ez a város. Ráadásul aznap még választásokat is tartottak, így abszolút nem vágytam az emberek közé. A Tkalciceva utcát kivéve nem is mászkált csak egy-két ember az utcákon, így lőttem pár fényképet, próbáltam valami vacsorát szerezni és csak a szállásra akartam visszamenni. Persze alig volt nyitva pár hely, végül egy pékségben vettem bureket, egy kis bódénál pedig egy sört, amit előző nap az egyik barátom ajánlott, akik éveken át Horvátországban nyaraltak és nagy sör kedvelő. A szobámba visszaérve gyorsan lezuhanyoztam, vacsoráztam és fél 8-kor már ágyban voltam. Idejét sem tudom annak, mikor volt ilyen utoljára, de nagyon jól esett.

Másnap reggel 8-kor indult a buszom. Így hétfőn reggel végre találtam nyitva boltot, tudtam vásárolni reggelit meg itthonra még pár dolgot. A buszállomás egyik kávézójában megittam életem kb. legrosszabb kávéját, vagyis csak ittam volna, inkább ott hagytam, annyira ihatatlan volt. Viszont cserébe nem volt drága. Hazafelé semmi probléma nem volt, a határnál ugyanúgy csak egy kicsit időztünk.

Ezzel véget ért a kirándulásom. Persze sokat agyaltam előtte én is, hogy elinduljak-e vagy nem, végül az utazás mellett döntöttem és nem bántam meg. Aki idén utazik, az mindenképp figyelje folyamatosan a konzulátus oldalát, az a hivatalos. És persze vigyázzunk magunkra és egymásra. De ez jó lenne, ha itthon is így működne, mert sajnos én nem ezt tapasztalom, ott sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.

Rovinj tényleg egy csoda, én mindenkinek ajánlom. A buszút kb. 10 óra volt, kocsival persze hamarabb oda lehet érni. Vannak Magyarországhoz közelebb lévő nyaralóhelyek is, én ezen kívül még Opatijában jártam, arról itt írtam: https://valamerre.blog.hu/2016/08/14/opatija_121. Próbáltam ezt az utat is úgy módosítani (ha már több időre mentem, mint a tervezett), hogy másnap Pulában tölthessek el egy kis időt, de sajnos sehogy sem tudtam úgy sakkozni a buszok menetrendjével. De ami késik, az nem múlik, legalább van egy másik kiszemelt hely az Isztriai-félszigeten, ahová legközelebb mehetek. 

Napjainkban egyre több ember vág neki egynapos repülős utazásnak, ami a mai világban már könnyen kivitelezhető. Sokan kételkednek abban, hogy lehetséges-e, a legtöbben pedig nem látják értelmét. Ebben az írásban megpróbálom összefoglalni azokat az információkat, amik alapján abszolút kivitelezhető ez a fajta utazás (nemcsak repülővel). Sorra veszem a lehetséges helyszíneket a transzfer lehetőségekkel és látnivalókkal. Nem utolsó sorban pedig felsorolom a pro és kontra érveket, a környezetszennyezéstől kezdve a felszínes városnézésen át a pár órás kikapcsolódásig, amiket érdemes mérlegelni.

Mi is az az egynapos utazás?

Egy nap alatt teljesíthető kirándulás az, amikor reggel elrepülsz (vagy buszozol, vonatozol, stb.) valahova, egész nap ott vagy, este pedig hazautazol. Ez nagyjából 24 órán belüli időtartam, tehát nem alszol ott. Nem összekeverendő a nonstop utakkal, amik szintén szállásfoglalás nélküliek, de több napig is eltarthatnak. Ebben az esetben éjjel utazol és a tömegközlekedési eszközön alszol, napközben pedig a célállomáson vagy.

Mi értelme van? 

Sokan nem engedhetnek meg maguknak anyagilag több napos utazásokat mégis szeretnének világot látni. Számukra ez egy jó lehetőség, ami persze lemondásokkal jár, mert rövid az idő, sokat vagy talpon, nagyon fárasztó, de mégis megvalósíthatják az álmukat. Persze utána kell számolni, mert van olyan eset, hogy két napra olcsóbb utazni. Kitérek lentebb majd erre is.

Van úgy, hogy szabadidő hiányában csak egy nap fér bele. Olvastam például egyszer egy utazós csoportban, hogy kereskedelmi dolgozók szerettek volna együtt elutazni valahova, de az üzletük csak vasárnaponként van zárva, az az egy nap volt jó mindenkinek. 

Rengetegen vannak, akik még nem ültek repülőn, nekik nem a helyszín a lényeg, hanem maga a repülés. A személyes kedvenceim, amikor valaki a gyerekét vagy az idősebb szüleit/nagyszüleit szeretné meglepni ilyennel, olyan embert, akinek nem volt még rá lehetősége. 

Láttam már olyat is, hogy valakit nem a városnézés érdekelt, hanem egy konkrét programra utazott, mondjuk egy londoni délutáni színházi előadásra, aztán este hazajött. 

Egyszerűen csak szeretsz utazni és kész. Szeretnél egy kicsit beleszippantani az ottani életbe, megkóstolni a helyi gasztronómiát vagy csak úgy sétálni egyet teljesen más környezetben. Van, aki képes órákat utazni azért, hogy mondjuk eljusson tengerpartra, de van, akinek az otthoni strand is messze van. Akiben nincs meg az utazás iránti vágy, annak felsorolhatsz bármilyen érvet, mégsem fogod tudni meggyőzni. Nem vagyunk egyformák és ez jó is így, ne kritizáljunk és ne ítéljünk el ezért senkit. 

Amik mellette szólnak:

Sokszor nincs lehetőségünk hosszabb időre menni, ilyenkor jól esik mégis valahol máshol lenne az otthontól távol.

Pár óra alatt el lehet dönteni, hogy tetszik-e az adott hely, ha lehetőségünk van rá szívesen visszatérnénk-e hosszabb időre.

Bele lehet kicsit szippantani az ottani légkörbe, meg lehet kóstolni egy-két speciális ételt, italt.

Ha csak egy látványosság vagy program érdekel minket, akkor elég lehet rá ennyi idő is.

A fapados repülőjegyek ma már megfizethetőek.

És természetesen a repülés élménye az, ami a legtöbb embert motiválja. 

Amik ellene szólnak:

Fárasztó. Bárki bármit mond, gyakorlatilag 24 órán át talpon van az ember. Ez különösen a gyerekeknek és az idősebbeknek megterhelő, de mindenki másnak is.

A hely nevezetességeit csak felületesen nézi meg az ember, belülről maximum 1-2 dolgot tudunk meglátogatni. És még így sem jutunk el minden látnivalóhoz.

Kevés a rendelkezésre álló idő, hogy a hangulatot alaposan átérezzük, nem tudunk minden gasztronómiai finomságot megkóstolni.

A környezeti hatás, mint legfőbb ellenérv:

Általánosságban elmondható, hogy a repülők szén-dioxid-kibocsátása a legmagasabb, a vonatoké, buszoké, autóké ennél alacsonyabb. Persze nem elhanyagolható a megtett távolság és a kihasználtság sem, mivel a szennyezés értékének számítását az utaskilométer és az utaslétszám adatai alapján végzik. Például repülővel egy 1000 kilométeres távolság autóval már hosszabb, mivel az nem a legrövidebb úton közlekedik, hanem ahol utat építettek. Sok esetben azonban a létszáma, ami dominál, a gépek többnyire telítve mennek, az autókban viszont többnyire csak 1-2 utas ül. Fontos figyelembe venni a fogyasztást és a technológiát is. A repülők fel-és leszálláskor égetik el a legtöbb üzemanyagot, tehát a rövidebb és hosszabb utak esetében nem csak a megtett távolság a mérvadó. A vasúti közlekedésnél pedig nem mindegy, hogy dízel vagy villanyvonatok közlekednek. 

Sokan mégis azzal érvelnek az egynapos repülős utak mellett, hogy nélkülük is ugyanúgy menne a gép. Ez valóban igaz, de a megoldás a kereslet-kínálatban keresendő. 

Van egy jó kis kalkulátor, aminek a segítségével mindenki ki tudja számolni a tervezett utazása szén-dioxid-kibocsátását. Meg kell adni az útvonalat, az utazó személyek és az eltöltendő éjszakák számát, ezekből végzi el a számítást különböző  közlekedési eszközökre vetítve: 

https://travelandclimate.org/

Nézzünk egy kicsit magunkba!

Pár napja egy utazós csoportban kért segítséget egy anyukat, aki a 7 éves gyerekét szeretné elvinni egy egynapos repülős útra. Sokan adtak neki szuper tippeket, viszont volt, aki gondolkodás nélkül, általánosítva le akarta beszélni róla és azt javasolta, hogy inkább, vigye ki a természetbe és mesélje el neki, hogy tönkre teszik az emberek a földet. Szokás szerint jöttek a pro és kontra érvek, hetente vannak sajnos ilyen viták és lesznek is. A legfőbb érv mindig az, hogy inkább repüljön az ember kevesebbet hosszabb időtartammal, mint sokszor egy napra. Ez általánosságban igaz, de tényleg csak általánosságban, mivel van egy kulcsfontosságú dolog: többnyire olyan emberek írnak ilyen negatív kommentet, akik évente valóban csak párszor repülnek, viszont jelen esetben nem ismerjük a másik oldalt, hogy az a 7 éves gyerek ült-e már repülőn. Ez senki nem kérdezte meg. Tehát tényleg az az egy alkalom lenne a súlyosabb környezetszennyezés, mint az, hogy mások évente "csak" párszor repülnek? Természetesen az is lehet, hogy nem ez lenne az első útja, de ez az ő személyes dolguk és nekik kell minden szempontot figyelembe venni.  

(Itt szeretném tisztázni, hogy nem szeretném egyik oldal pártját sem fogni, megértem a pro és kontra érveket is! Senkit sem szeretnék befolyásolni, csupán csak megpróbálom összefoglalni a hasznos információkat.)

Szén-dioxid-kibocsátás kompenzálása:

A közlekedési társaságok is többnyire törekednek a jövőbeli szennyezés csökkentésére és a meglévő kompenzálására. Az egynapos repülőutakat két fapados légitársasággal lehet megvalósítani: a Ryanair és a Wizzair járataival. Előbbi honlapján nem találtam semmit a környezetvédelmi törekvéseikről, utóbbinál írnak a célokról és megvalósításról:

https://wizzair.com/hu-hu/informaciok-es-szolgaltatasok/bemutatkozas/fenntarthatosag#affordance

A Magyarországon is elérhető nemzetközi busztársaság a FlixBus, melynek járataival is több egynapos utazás megvalósítható. Jegyvásárláskor itt lehetőség van az út időtartama és a megtett távolság alapján kiszámított szén-dioxid-bibocsátási kompenzációs díj fizetésére, mely általában a jegyár 1-3 %-a.

https://www.flixbus.hu/rolunk/fenntarthato-fejlodes

Összefoglalva tehát, amiket mérlegelni kell:

• környezetvédelem
• anyagiak
• időbeosztás
• fizikai állóképesség 

Tényleg lehetséges?

Több repülő- és buszjárat van, amik a hajnali/reggeli órában indulnak és délután/este jönnek haza, tehát lehetséges. Minden város esetén más az indulási időpont, az utazás és a transzfer idejének hossza, ebből következően különböző az az időtartam is, amit ott lehet tölteni.  

Tervezéskor mire figyeljünk:

• mikor indulnak a járatok, az odajutást és a hazautat is ehhez kell tervezni (időben és pénzben)
• mennyi a transzfer ideje és ára (reptérről a belvárosba bejutás). A FlixBus állomások általában a belvárosban vannak, ebben az esetben nem kell külön közlekedni
• mennyi időt lehet eltölteni ott, megéri-e számunkra, bírni fogjuk-e fizikailag
• jegyárak. Nem azonosak minden nap, van úgy, hogy két napra olcsóbb a repülőjegy és a szállás ára is, mint egy napra csak a repülőjegy

Helyszínek:  

A jelenleg repülővel és busszal megvalósítható egynapos városokat fogom felsorolni, a vonatos és autós utazások nem az én terepem. Természetesen ez sem fog teljes képet adni, mert van, hogy az ember elrepül valahova, de nem abban a városban fogja tölteni a napját, hanem inkább kicsit távolabb (pl. Brüsszel-Brugge, Milánó-Comói-tó, stb.). Ebben az összefoglalásban csak a budapesti indulásokat gyűjtöttem ki, de akinek közelebb van Debrecen, Bécs vagy Pozsony, annak érdemes ezeket is megnézni. Konkrét időpontokat nem írok, mert rengeteg lehetőség van, egy kis böngészéssel mindenki meg tudja találni a számára ideális napot.

A látnivalókat sem sorolnám fel, a Google mindenkinek a barátja. Jó szívvel ajánlom ezt az oldalt: https://utazas-nyaralas.info/. Itt nagyon sok hasznos információ fent van a nevezetességekről, tömegközlekedésről, szállásokról, stb. Ahol jártam már és írtam blogot, azokat azért belinkelem. 

Busszal: Ahogy fentebb említettem, a buszos egynapos utazásoknak az az előnye, hogy nem kell külön transzferrel bajlódni. Az út maga több óra is lehet, de ha ide vesszük a reptéren való várakozást, majd a belvárosba jutást, akkor összességében nem mondanám hosszabbnak. Ezen a honlapon tudtok keresgélni:  https://www.flixbus.hu/.  Szerencsére ezeken a vonalakon naponta több járat van, egyénileg tervezhető az egynapos utazás hossza. Tipp: szinte egész évben 10 %-os kuponokat lehet letölteni a https://www.supershop.hu oldalról, érdemes ezeket kihasználni.

• Bécs https://valamerre.blog.hu/2016/09/10/becs_745
• Pozsony https://valamerre.blog.hu/2018/11/28/pozsony_729
• Zágráb https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892
• Brno
• Arad
• Temesvár
• Maribor

Repülővel: A két fapados honlapja: https://wizzair.com/hu-hu#/ és https://www.ryanair.com/hu/hu. A kettőt kombinálni is lehet. A transzfer lehetőségek és árak pedig ezen a két lapon vannak jól leírva: https://netkoffer.hu/ és https://utazas-nyaralas.info/

• Milánó (Malpensa)
  • 6:10-7:55 és 22:40-0:20 vagy 22:15-23:55 Wizz Air
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/olaszorszag/milano.html#tippek-tanacsok-kozlekedes
  • saját blog:  https://valamerre.blog.hu/2018/01/30/milano_347
• Róma 
  • 6:10-8:00 és 22:05-23:55 WizzAir (Fiumicino reptér)
  • 6:35-8:10, 6:20-7:55 és 17:55-19:35, 17:40-19:20 Ryanair (Ciampino reptér)
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/roma/utikalauz.htm
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/07/30/roma_572
• Nápoly
  • 6:25-8:05 Ryanair és 22:40-0:20 WizzAir 
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/olaszorszag/napoly.html#tippek-tanacsok-kozlekedes
• London
  • Luton repülőtér WizzAir: napi 4-5 járat van irányonként
  • Gatwick repülőtér WizzAir: napi 5-6 járat irányonkánt
  • Stansted repülőtér Ryanair: napi 3-4 járat irányonként 
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/london/tanacsok-kozlekedes.html
• Edinburgh
  • 6:10-8:20 WizzAir 
  • 19:50-23:40 Ryanair 
  • transzfer: https://netkoffer.hu/edinburgh-skocia/
• Koppenhága
  • 7:10-9:10, 10:20-12:20 és 22:00-23:50 Ryanair
  • transzfer: https://netkoffer.hu/koppenhaga-dania/
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/04/30/malmo_es_koppenhaga
• Brüsszel
  • 6:50-9:00 és 18:20-20:20, 21:05-23:05 Ryanair
  • 21:40-23:35 és 20:55-23:50 Wizzair (júniustól)
  • transzfer: https://netkoffer.hu/brusszel-repuloter/. Mi itt vettük meg a jegyeket: https://www.flibco.com/en
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2019/10/31/brusszel_437
• Tel-Aviv
  • 6:05-10:15 és 20:55-23:30, 21:10-23:45 WizzAir
  • 8:00-12:20, 8:50-13:10 Ryanair
  • transzfer: https://telaviv.hu/kozlekedes/repteri-transzfer/
• Prága
  •  7:00-8:10 és 18:00-19:10, 17:35-18:45 Ryanair
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/praga/utikalauz.html
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2017/12/02/praga_829
• Eindhoven
  • 6:30-8:40 és 17:50-19:45 WizzAir 
  • transzfer: https://netkoffer.hu/eindhoven-hollandia/
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2017/03/05/holland_kiruccanas_631
• Berlin
  • 9:25-10:55 és 16:00-17:35, 18:40-20:10 Ryanair
  • 21:35-22:55 WizzAir
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/berlin/utikalauz.html
• Frankfurt
  • 6:10-7:45 és 17:15-18:45 WizzAir
  • transzfer: https://netkoffer.hu/frankfurt-repuloter/
• Barcelona
  • 6:05-8:40 WizzAir
  • 16:55-19:35 Ryanair
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/spanyolorszag/barcelona-tippek.html#barcelona-repuloter
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/06/20/spanyolorszag_698
• Moszkva
  • 5:55-10:30 és 20:45-21:25 WizzAir
  • transzfer: https://egyeniutazo.hu/2018/10/26/repteri-transzfer-kozlekedes-moszkva/

Csoki, sör, waffel, pisilő kisfiú, Atomium és még sorolhatnám, ami hirtelen eszembe jut a belga fővárosról. Brüsszel nagyon sokszor felmerült bennem úti célként, de ez idáig váratott magára. Úgy alakult azonban, hogy voltak beváltható repülőjegy pontjaim (korábban foglalt szállás árainak 10% jóváírása), amiket ha nem használok fel, akkor elvesztek volna. Ez semmiképp nem lett volna jó, inkább kaptam az alkalmon és barátnőmet rábeszéltem egy hétvégi kikapcsolódásra. Nagyon nem kellett győzködni, ő 3 én pedig 2 kisgyerek mellől kaptam kimenőt. Ezúttal is köszi a férjeinknek! :)

Szerencsére napi járat van Budapestről, így könnyen tervezhető az utazás. Mi egy szombat reggeli géppel mentünk, másnap pedig az estivel jöttünk. A transzfert érdemes előre intézni (www.flibco.com), mivel a jegyárak egyre drágulnak az adott naphoz közeledve. A buszút 1 óra, délelőtt már a város utcáin lehet sétálgatni. 

A város gyalogosan is könnyen bejárható, nincsenek hatalmas távolságok. Ez alól egyedüli kivétel az Atomium, amihez tömegközlekedni kell. A buszról leszállva megcéloztuk a belvárost. Volt nálunk egy minimális térkép, de nem volt minden utca neve feltüntetve rajta, így kértünk inkább segítséget. Egy fiatal srác nagyon kedves volt, kicsit sétált is velünk, hogy egy nagy kereszteződésben megmutassa a megfelelő utat. Persze kicsit később feltűnt, hogy nem igazán közeledünk a centrumhoz, így innentől kezdve inkább a Google Mapsre hagyatkoztunk. De tényleg mosolygósan, teljesen hihetően irányított minket célba, csak sajnos valószínű ő sem tudta, hogy merre van az arra. Végül nem bántuk, legalább a külváros egy kis részét is megnéztük.

A kitérőnek köszönhetően belebotlottunk egy hatalmas piacba. A külső részen főleg ruhákat, cipőket, édességeket és mindenféle apróságot árultak, tipikus kínai piac jellege volt. A benti részen volt egy halpiac, ezt nem mondanám túl nagynak. Az épület többi része viszont nagyon kellemes volt. Itt főleg zöldségeket és gyümölcsöket kínáltak. Ezen kívül volt pár hely, ahol enni, kávézni lehetett. Ki is használtuk ezt, kicsit leültünk pihenni és tízóraizni. Rákerestem: Abattoir of Anderlecht a piac neve és péntektől vasárnapig van nyitva 7:00-14:00 óra között (https://www.abattoir.be).

Sétáltunk tovább és végre elértünk az első nevezetességhez, amit látni szerettünk volna. Brüsszel kapcsán mindenki hallott már a pisilő kisfiúról, azonban azt kevesen tudják, hogy van két társa: a pisilő kutya és kislány. A kutyus egy oszlopot céloz, de a másik kettő társától eltérően belőle nem folyik víz. Azért van ott egy kis sárga festék jelképesen. Nem mindennapi alkotás, de inkább a mondanivalója érdekes. Brüsszel lakossága elég sokszínű. Több, mint a fele nem is belga, hanem más nemzetiségű. A szobor is erre a keverékre utal, ezért is nevezik a helybéliek "rühes korcsnak".

Ezután már tényleg a központi részhez értünk, ahol nagyon szép épületek és hangulatos sétáló utcák voltak. Kicsit nézelődtünk és vásároltunk. Meg persze csodáltuk az ínycsiklandó édességeket a kirakatokban. Gombóc Artúr a mennyországban érezheti itt magát. A belga csoki nem véletlenül világhírű, hihetetlenül jól nézett ki minden. A kézzel készült édességek közül a trüffelek, bonbonok és pralinék a legelterjedtebbek. Természetesen mindegyik alapja a kiváló minőségű csokoládé, aminek a története  a majákig (i.sz. 600) nyúlik vissza. A belga csokoládé gyártás azonban csak az 1800-as évektől terjedt el, főleg 1885-től, amikor gyarmatosították Kongót és ezzel szert tettek a hatalmas kakaóbab ültetvényükre.

Az egyik mellékutcában volt a következő látnivaló: a pisilő kislány. Aranyos kis alkotás, guggolva végzi a dolgát, ráccsal elzárva. Kevésbé ismert, mint a kisfiú, de azért itt is volt sok turista. Megcsodáltuk ezt is, fotózkodtunk, aztán mentünk tovább.

Nem messze volt a főtér, így az volt a következő állomásunk. Az 1402-ben épült városháza tornya már messziről látszott, eltéveszteni sem lehetett. A hatalmas területen sokan voltak, mi is időztünk egy kicsit. Nekem nem is a torony, hanem inkább a 17. századi környező épületek tetszettek a legjobban. Kicsit giccses volt a sok aranyozott díszítésű homlokzat, de mégis jól mutatott az egész.

Innen már a pár perc sétára található ikonikus szoborhoz mentünk. Az odafelé vezető egyik utca kirakataiban nem győztük csodálni a csokikat, waffeleket és szuveníreket. Ez a legturistásabb hely a városban. De mi szeretjük az ilyeneket, boldogan sétálgattunk és nézelődtünk. Persze itt már minden a pisilő kisfiúról szólt, legyen az csoki, hűtőmágnes, képeslap, apró tárgyak, bármi. Azonban egy kirakatban láttunk csokiból formált, valósághű szerszámokat, csavarokat is. Nagyon ötletes és egyedi darabok voltak, talán ez tetszett nekem a legjobban, mert eszembe nem jutott volna ilyet készíteni.

Elértünk végre a várt szoborhoz, ami kb. fél méter magas. A helyet eltéveszteni sem lehet, a nap minden szakaszában rengetegen pózolnak ott és fotózzák. Természetesen mi is így tettünk, ki nem hagytuk volna. Nem is az alkotás az érdekes, hanem inkább az, amit köré felépítettek. Az máig rejtély, hogy került oda a szobor. A 14-15. században állt egy hasonló a helyén, amelyet 1619-ben lecserélek egy bronzból készültre. Sajnos sokszor megrongálták vandálok, volt, hogy újra kellett önteni. Hogy miért egy pisilő kisfiút ábrázol, arról több legenda terjeng. Van, amely szerint egy 14. századi ostrom alatt az ellenséges csapat fel akarta robbantani a várost, azonban egy brüsszeli kisfiú észrevette a robbanószerkezetet és lepisilte a gyújtózsinórt. Egy másik történet szerint pedig egy gróf fiát ábrázolja, aki egy felvonulás során nem tudta visszatartani a vizeletét. Az igazság bármi lehet, az azonban biztos, hogy ma a lázadó szellemű Brüsszelt jelképezi és annyira tiszteletben tartják, hogy az év nagy részében felöltöztetik. Jelenleg 900 ruhája van a Városi Múzeumban őrizve, ami szerintem irigylésre méltó. Lehet, hogy pénzkidobás, hisz mégis "csak" egy szobor, de ha azt nézzük, hogy mennyi turistát vonz a városba, akkor még nagyon sok szép új ruhát megérdemel. Ami viszont tényleg pazarlás, hogy a városvezetésnek sajnos csak idén tavasszal sikerült arra rájönniük, hogy napi 1000-2500 liter tiszta ivóvizet pisilt a kisfiú a csatornába újrahasznosítás nélkül. A problémát természetesen orvosolták, így már környezettudatos, vízvisszaforgató rendszerrel üzemel.

Mentünk tovább és kerestünk egy helyet, ahol ebédelni tudtunk. Korábban azt olvastam, hogy az egyik leghíresebb belga étel a sültkrumpli. Már amikor a férjemmel Amszterdamban jártunk, akkor is csodálkozva néztem, hogy mennyi gyorsétterem van, ahol ezt papírtölcsérben tálalva, elvitelre árulják egy kis szósszal és nem köretként valami mellé. Egyébként megoszlanak a vélemények, hogy belga vagy francia találmány, mindenki a magáénak tartja. Egy biztos, itt Brüsszelben is sok helyen lehetett kapni, és többször is hatalmas sorok alakultak ki egy-egy üzlet előtt. Megkóstoltuk mi is és valóban megérte, nem tocsogott az olajban, nagyon finom és laktató volt.  Bármikor ennék ilyet újra. Már csak azért is, mert a hagyományos ketchup, mustár, majonéz szószon kívül volt kb. 8-10 egyéb ízvilágú is. Mi az andalouset (mustáros mediterrán fűszeres és sült zöldséges pikáns szósz) kóstoltuk és isteni volt. 

A hajnali kelés, utazás és délelőtti városnézés miatt eléggé elfáradtunk, ezért ebéd után elfoglaltuk a szállásunkat és pihentünk egy kicsit. Tényleg csak egy keveset, mert terveztünk aznapra még egy kis evés-ivást a városban. Vissza is tértünk a pisilő kisfiú környékére és végre a waffelt is megkóstoltuk. Ez szintén egy olyan étel, amire Franciaország és Belgium is sajátjaként tekint. Mindegy is, a lényeg, hogy valaki fejéből kipattant ez a sült tésztás édesség. Lehetett kérni magában is, de mindenféle feltét közül is választhattunk. Jó volt, hogy voltak kitéve a kirakatokban minták is, így csak rámutattunk egy-egy extrán megpakolt darabra és már készítették is. El sem tudom mondani, hogy mennyire finom volt, simán megérte azt a 4-5 eurót.

Evés kipipálva, jöhetett a belga sör. A pisilő kisfiúval szemben volt egy kocsma, ahol 7,5 euróért 3x16 cl-es kóstolót kínáltak. A pultnál mi választhattuk kb. 10 féle, 6-10%-os közül, hogy milyenek legyenek. A csapos persze elhadarta ezeket, de kértük, hogy egy kicsit lassabban, mert nem értettük. Meg is kérdezte, hogy honnan jöttünk, mi mondtuk, hogy "from Hungary", mire ő csak annyit felelt nevetve, hogy "köszönöm". Tuti sok magyar betér oda, tényleg jó kis hangulata volt a helynek. A sörökről meg annyit, hogy a belgák ebben is nagyon jók. 

Viszonylag korán lefeküdtünk és átaludtuk az éjszakát. Fura is volt reggel az ébresztőre kelni és nem valamelyik gyerekre. Jó lett volna még egy kicsit lustálkodni, de inkább reggeliztünk és elindultunk az aznapra tervezett látnivalókhoz.

A délelőttöt az Atomiumra szántuk. Az 1958-as világkiállításra készült szerkezet egy 9 atomból álló vas kristályrács 165 milliárdszoros nagyítását mutatja. 102 méter magas, így már messziről látszik. Az aljánál állva tényleg egy kis porszemnek érezhetjük magunkat. Nagyon ötletesnek tartom az egészet, nem csoda, hogy ez is nagyon sok turistát vonz. 

Jegyet előre nem vettünk, mert az időjárásra bíztuk, hogy melyik nap megyünk oda. Persze így sorba kellett állni, de kibírtuk. A várakozás inkább a belépés után volt hosszadalmas, mert a legfelső gömbbe csak egyetlen lifttel lehet felmenni.  Ahogy kígyózott a sor, addig is meg lehetett nézni a kiállított képregényeket. Azt tudtam, hogy a városban van Képregény Múzeum, de nem különösebben hozott lázba. Itt viszont szembesültünk pár karakterrel, akik ismerősök voltak. Például Tintin egy belga sorozat főhőse, aki riporterként dolgozik és Milu nevű kutyájával él (képek forrása: https://visit.brussels/en/article/tintin-in-brussels). Nekem ez a mese kimaradt az életemből, csak rémlett valami, hogy láttam már valahol párszor. A másik mesét, a Hupikék törpikéket viszont szerintem senkinek sem kell bemutatni. Mondjuk az új információ volt számomra, hogy amerikai-belga rajzfilm. Most már ezt is tudom. Még jó, hogy ennyire az orrunk elé tolták őket, így akarva-akaratlanul is felkeltették annyira az érdeklődésünket, hogy utána olvassunk.

Amikor végre sorra kerültünk, felmentünk lifttel a legfelső gömbbe. Onnan nagyon szép kilátás tárult elénk, megérte a várakozást. Lehetett látni a lentebb lévő szinteket, a környező várost, parkokat és a nem messze található Mini-Europe szabadtéri makettparkot is. Mi idő hiányában azt kihagytuk, de tényleg jó program lehet megnézni az Európai Unió híres épületeinek kicsinyített másait. Most inkább csak innen csodáltuk a panorámát.

Ezután a középső szintig lifttel lehetett visszamenni, majd lépcsők és mozgólépcsők segítségével közlekedhettünk 5 gömb között. Ezekben különböző kiállítások voltak berendezve, főként az 1958-as világkiállítást elevenítették fel. Őszintén szólva a többi alkotást nem tudtam hova tenni, nekem úgy tűnt, hogy muszáj kitölteniük a teret, ezért tettek oda pár dolgot. Csak ezekért nem éri meg bemenni, inkább az épület az, melyben különleges közlekedni.