Január közepén - a szülinapom hétvégéjén - Szlovákia felé vettük az irányt. Ennek két oka volt: az egyik, hogy jobban szeretek élményt kapni ajándékba (főleg utazást), a másik pedig, hogy a gyerekek egész télen nem láttak havat, így épp itt volt az ideje egy kis szánkózásnak. A választásunk Ótátrafüredre (Starý Smokovec) esett, mely a Magas-Tátra egyik kedvelt üdülőhelye. Budapestről autóval 4 óra az út, ami még gyerekekkel is vállalható. Az útvonal a határon túl kis településeken és az Alacsony-Tátrán keresztül vezet, ami eléggé szerpentines, viszont cserébe hihetetlenül gyönyörű. Mintha egy téli csodavilágban autókáztunk volna. Hólánc ajánlott!

Érkezés után egyenesen a szállásra mentünk, ahol leparkoltunk és másnap indulásig nem is volt szükség az autóra. A hotelben még így hetekkel az ünnepek után is kissé karácsonyi hangulat volt a hónak és a dekorációnak köszönhetően, de nekem ez kimondottan tetszett. Gyorsan becsekkoltunk és átsétáltunk az étterembe. Itt természetesen ettünk helyi specialitásokat: savanyú káposztalevest, juhtúrós sztrapacskát és mákos nudlit is kóstoltunk. Hihetetlenül finom volt minden. A szállást vagy csak szimplán az éttermi részt is ajánlom: https://smokovec.kamzik.sk/sk

Az ebéd utáni pihenés érdeklődés hiányában elmaradt, a gyerekek nem meglepő módon alig várták, hogy végre belevethessék magukat a hatalmas hóba. Utazás előtt, amikor terveztük, hogy merre menjünk, nézegettem, hogy hol, milyen a hóhelyzet, akkor ezt az oldalt használtam, itt rengeteg webkamera van és a hó- és sípályákról sok hasznos információ található: https://www.bergfex.com/stary-smokovec/

Elindultunk felfedezni a várost, amit azért nem mondanék nagy településnek, de egyedi a stílusa és szép, rendezett. Kicsit szomorú voltam, hogy nem volt tiszta az idő, a köd a Tátra hegyvonulatainak nagy részét eltakarta, de azért így is érezni lehetett a hegyvidéki légkört. A szánkópályát céloztuk meg, ami a sípálya mellett található. Elvileg lehet bérelni mindenféle kelléket, de mi végül vettünk inkább egy-egy szánkót a gyerekeknek és azokat használtuk (a pálya ingyenesen használható). Jó móka volt, mi felnőttek is  nagyon élveztük. Miután eléggé elfáradtunk, elindultunk vissza a szállásra. Természetesen útközben is a szánkókon közlekedtek a legkisebbek, minden percet kihasználtak. Beugrottunk a helyi boltba bevásárolni pár ottani alapanyagot, és az apartmanban azokat ettük vacsorára. Elég tartalmas nap volt, a sok utazás és szánkózás lefárasztott minket, így hamar kidőltünk.

Másnap délelőtti programnak a város fölötti hegy felfedezését terveztük. A feljutás megoldható gyalog, de akár siklóval is közlekedhetünk. Mi az utóbbit választottuk, így a 247 méteres szintkülönbséget pár perc alatt leküzdöttük. Felérve a Hrebienok csúcsra büfé fogad minket, de van itt szánkópálya és különböző túraútvonak is. A Tátráról, a felvonókról és a sípályákról ezen a honlapon sok információ található, innen mutatok egy térképet: https://sielok.hu/siterep/smokovec/

Viszonylag korán reggel volt, így a tömeg megérkezése előtt megnéztük a két speciális látványosságot: a jégkatedrálist és a jégszobrász fesztivált. A 10. alkalommal megalkotott jégtemplomot 2022. november 17-én nyitották meg, ingyenesen látogatható, és terv szerint 2023. áprilisig, húsvétig lehet megnézni. A jégszobrászok minden évben más tematikai szerint készítik el, az idei téma a jeruzsálemi Szent Sír-templom, amely magába foglalja Jézus Krisztus keresztre feszítésének és egyben sírjának és feltámadásának helyét. A 25 méter átmérőjű kupola alatt található 10,5 méter magasságú remekmű elkészítéséhez 225 tonna jeget használtak fel. Szerintem nagyon látványos, érdemes megnézni, ha arra járunk.  

Ezután  a másik kupola alatt és egy kinti, elkerített részen megnéztük a jégszobrászok alkotásait. Ott jártunkkor került ugyanis megrendezésre 9. alkalommal a Tatry Ice Master jégszobrász verseny, melyen idén 10 csapat vett részt, köztük magyarok is. Hihetetlenül aprólékosan megtervezett és kidolgozott alkotások ezek, különböző fényekkel megvilágítva pedig még tovább fokozzák a látványosságukat. Több szobor még akkor készült, így megcsodálhattuk, hogyan is faragják, vésik azokat. A kupolás részen elhelyezettek a jégkatedrálissal megegyezően áprilisig megtekinthetőek, a kinti részen találhatóak pedig az időjárástól függően maradnak egyben. Ezt is érdemes végignézni, a gyerekeknek is nagyon tetszett.

Magunkat nem mondanám szobrász mestereknek, de ígértünk a gyerekeknek hóember építést, így végre elérkezett ennek itt az ideje. Már otthon be kellett csomagolni az ehhez szükséges kellékeket és a gyerekek alig várták, hogy előkerüljenek a táskából. Nem lettek a világ legszebb hóemberei, de nekünk nagyon tetszettek így is. 

A műalkotások után semmi kötött programunk nem volt, csak sétálgattunk a hegyen a hatalmas hóban és elveztük a gyönyörű kilátást. Ezen a napon már kicsit tisztább volt az idő, de azért most sem lehetett mindent egészben látni. De így is élvezhető volt, tetszett, hogy a természetben voltunk és mindent gyönyörű hó borított. Én egyébként kíváncsi vagyok a környék nyári arcára is, akkor is sok turista, túrázni vágyó megfordul errefelé.

Ezen a részen van a különleges szánkópálya, ami a siklóvasút mellett kanyargó, 2500 méter hosszú szakaszon található. Nagyon élvezetes itt lecsúszni, viszont azt meg kell említeni, hogy nincs mellette semmilyen felvonó, gyalog kell visszasétálni, így kicsit fárasztó. Azért többször lecsúsztunk, kihasználtuk, hogy volt erre lehetőség, ha már itthon nem nagyon esik a hó. A városba lefelé menet a férjem és a kislányunk ezt a közlekedési módot választották és egyébként gyorsabban leértek, mint mi, mivel nem kellett az indulásra várniuk. Tényleg nem mindennapi helyszín, este kivilágítják és még különlegesebb a szórakozás. 

Leérve a városba visszasétáltunk a szálláshoz, itt ismét az ottani étteremben ebédeltünk, aztán útra keltünk Budapestre. Ez a két nap nagyon tartalmasra sikeredett, eléggé elfáradtunk, de örülök, hogy emlékezetes szülinapom volt és a gyerekek kívánságát is tudtuk teljesíteni a hóval kapcsolatban. Összességében nagyon jó kaland volt és valóban szép helyen jártunk, tényleg ajánlom mindenkinek, mivel viszonylag közel van és megfizethető.

Az adventi időszak egyik általam legjobban várt része a hangulatos vásárokon való sétálgatás, nézelődés és evés-ivás. Ha ehhez még különleges helyszín és hóesés is társul, akkor nincs okom panaszra. Mindezekben reménykedve indultunk el december közepén barátnőmmel egy hétvégi kiruccanásra Dél-Lengyelországba, azon belül Krakkóba és Zakopaneba.

Az utazásnak többféle módja van, természetesen autóval a legegyszerűbben megközelíthetőek ezek a helyszínek. Budapestről tömegközlekedéssel közvetlenül csak Krakkó érhető el, Zakopaneba pedig átszállással lehet eljutni. Mi úgy döntöttünk, hogy szimplán csak befizetünk egy utazási iroda 2 napos programjára, így oda és visszafelé sem volt más dolgunk, csak pihenni és beszélgetni a buszon, a szállást is ők intézték.

A hajnali indulás (5:15) simán ment, a busz kora délután (kb. 13:00) rendben megérkezett Krakkóba. Az út során már a szlovák részen is gyönyörködtünk a meseszép havas hegyekben, itt kezdett el ténylegesen adventi hangulatom lenni. Az aznapi program több órás (kb. 6 óra) városnézés volt, melyet a csoporttal és az idegenvezetővel közösen, de akár egyénileg is eltölthettünk. Mi inkább kettecskén indultunk el felfedezni a várost.

Először a Wawel-domb felé vettük az irányt, amely a Visztula bal partján emelkedik a város felé. Ezen a világörökségi területen található a Királyi palota, a waweli székesegyház és néhány templom, torony, bástya, múzeum. A legérdekesebb látnivaló szerintem a domb alatti mészkőbarlang kijáratánál álló sárkány szobor, ami melegebb hónapokban 5 percenként tüzet okád, de télen ilyet nem csinál. A szoborhoz természetesen egy legenda köthető, mely szerint ebben a barlangban egykor egy hatalmas sárkány élt, aki az emberek háziállatait, valamint a környékbeli szűz lányokat falta fel. Egy idő után, amikor már tarthatatlan volt a veszteség, megpróbálták a legények legyőzni a fenevadat, de nem jártak sikerrel. Egyszer azonban egy szabólegény báránybőrbe varrt rengeteg ként és szurkot és azt tette a barlang bejárata elé. Amikor a sárkány ezt meglátta, menten felfalta, azonban a gyomrában hirtelen égni kezdett. Lerohant a folyóhoz, ahol végül annyi vizet ivott, hogy kipukkadt és ez lett a veszte. A sárkány ezután (mint más városokban, pl. Ljubljanaban) a város egyik jelképe lett és a legtöbb szuveníren megjelenik, így a belvárosban sétálva lépten-nyomon belebotolhatunk. 

Kinézelődtük magunkat, kicsit hideg is volt, ezért kerestünk egy éttermet, ahol ebédelni és melegedni tudtunk. Az egyik sétálóutca autentikus éttermébe ültünk be végül. Itt ettünk gombalevest és borscs-ot is, ami egy nagyon finom céklaleves. Én ezt mindenképp meg szerettem volna kóstolni és azt kell mondanom, hogy telitalálat volt, nekem nagyon bejött. Annyi volt csak meglepő, hogy bögrében tálalták, inni kellett, mivel nem volt benne semmi szilárd rész, csak egy kis petrezselyemmel szórták meg. Másodiknak a pierogot kóstoltuk meg, ami tulajdonképpen a raviolihoz hasonló, töltött tésztaétel, melynek létezik sós és édes változata is. Mi két félét kóstoltunk. Az egyik darált kacsahússal volt töltve és almakompót-szerű mártogatós volt hozzá. A másik sertés darált húsos, káposztás volt. Finom volt (főleg a káposztás) és nagyon laktató, érdemes kipróbálni.

Ettünk, ittunk, felmelegedtünk, így elindultunk újra sétálgatni. Kicsit bolyongtunk a környező utcákban, majd visszakanyarodtunk inkább a karácsonyi vásárba. Itt kicsit zavaró volt a tömeg meg a hideg, de a látvány és az illatok kárpótoltak minket. Nem hagytuk ki a forralt borozást sem, de én bor helyett inkább a forralt gyömbéres sört kóstoltam meg. Elsőre furán hangzik, de ízre rendben volt. Tényleg javaslom azoknak, akik hozzám hasonlóan szeretnek kísérletezni.

Ezután visszatértünk még egy körre a Posztócsarnokba vásárolni, majd a Wawelhez közeli parkolóhoz visszasétálva (ott találkozott újra megadott időpontban a csoport) betértünk pár szuvenírboltba. Itt a szokásos árukon kívül nagyon sok helyen árultak különböző dallamú zenélő dobozokat, ezek nagyon tetszettek nekünk. A busznál a találkozó rendben volt és hamar eljutottunk a külvárosi szállásra. Az este jóleső pihenéssel telt, kisgyerekes anyukákként értékelni tudjuk a gyerekek nélküli, nyugodt éjszakákat. 

Másnap kipihenten, a reggeli után a csoport ismét buszra szállt és elindultunk Zakopaneba. Az út kb. 2 órás volt, de végig a gyönyörű havas táj vett minket körül, majd rendben megérkeztünk a Magas-Tátra híres üdülőhelyére. Itt a csoport pici séta után felment közösen a Gubalowka hegyre a siklóval, amely pár perc alatt leküzdötte a szintkülönbséget. Természetesen gyalog is fel lehet menni az arra kijelölt helyen, viszont télen ez csúszós lehet a hóban. A sikló alsó állomása a sétálóutca egyik végén, a piacnál található.

Sajnos lent is hasonló volt a helyzet, így végül "csak" sajtot ettünk az utcán. És itt a csak tényleg idézőjeles, mert amúgy tervben volt, hogy végigkóstoljuk a helyi sajtokat. Az oscypek, vagyis a zakopanei tradicionális füstölt sajt (juh-, kecske- vagy tehéntejből készül) változatai lépten-nyomon megtalálhatóak a helyi kis bódékban, és ezeket különböző fűszeres változatban is kínálják. Tényleg nagyon különlegesek és jól mutat a hengeres, díszes változatuk. Pár árusnál nem csak vásárolni tudunk ilyeneket, hanem helyben grillezve is kérhetjük, akár lekvárral vagy baconba göngyölve és egyből fogyaszthatjuk. Mi is választottuk néhányat, majd kis talponálló jelleggel végül megebédeltünk. Nagyon finom volt, így kicsit feledtette a csalódottságot, hogy nem tudtunk beülni sehova. 

A két nap nagyon gyorsan eltelt, de véleményem szerint ennyi időre is érdemes elutazni ezekre a helyszínekre az adventi, de akár más időszakban is. Aki teheti és szeretné, az menjen inkább több időre és akkor részletesebben  megismerheti Krakkó történelmi látnivalóit. Zakopane szerintem ennyi idő alatt felfedezhető, azonban a környék még nagyon sok szép kirándulóhelyet tartogat, így azok is kitölthetnek pár napot. Én kíváncsi vagyok arra, hogy nyáron milyen lehet errefelé túrázni, így nincs kizárva, hogy egyszer még visszatérek. Az utazási irodák különböző időtartamú utakat kínálnak, melyek között többnyire a wieliczkai sóbánya és az auschwitzi koncentrációs tábor meglátogatása szerepel. Ha egyéni útban gondolkodunk, akkor is számításba jöhetnek ezek a helyszínek. Összefoglalva szerintem Dél-Lengyelország a közelsége és a látnivalók miatt nagyon jó úticél, de az ország hatalmas, így én is több utat tervezek még a jövőben Lengyelországba.

Bosznia-Hercegovina az a Balkán-félszigeti ország, amin sokan csak átutaznak Horvátországba menet, vagy még inkább számításba sem vesznek a háborús múltja miatt. Bevallom, sokáig engem sem érdekelt, nem ez volt az elsődlegesen meglátogatandó desztinációm, mégis azt kell mondanom, hogy két éve a bakancslistám első helyére került. Az egész a Covid elején kezdődött, amikor hirtelen nem lehetett szinte sehova sem menni, akkor az egyik Facebook utazós csoportban elindult pár játék. A lényeg az volt, hogy számunkra emlékezetes helyszínekről lehetett fotókat feltölteni és itt volt számomra nagyon szembetűnő az, hogy sokan Szarajevót vagy Mostart mutatták. Ekkor elkezdtem jobban utána olvasni ezeknek a helyszíneknek és rájöttem, hogy én is eléggé beskatujáztam az országot és alig tudok valamit róla, pedig itt van a közelben. Ahogy kutakodtam, beláttam, hogy nagyon alulértékelt hely a számos látnivalója, érdekes kultúrája ellenére és elhatároztam, hogy mindenképp felfedezem.

A világjárvány sajnos megnehezítette a dolgomat, mivel korábban volt közvetlen busz- és repülőjárat, azonban most csak átszállással vagy autóval közelíthető meg a két fő település, Mostar és Szarajevó is. Természetesen ez sem szegte a kedvem, zágrábi átszállással, éjszakai busszal elutaztam először Mostarba. Korán reggel érkeztem a városba, ahonnan egy szervezett kirándulás keretén belül meglátogattam a környékbeli látnivalókat és kora délután visszatértem Mostarba. Aznap ott töltöttem az éjszakát, majd másnap délelőtt elutaztam Szarajevóba és késő estig ott voltam, ahonnan szintén éjszakai busszal, zágrábi átszállással visszatértem Budapestre. Azért aki teheti, menjen több időre, úgy kényelmesebben bejárhatja ezeket a helyszíneket.

Reggel korán megérkeztem a mostari buszállomásra, ahonnan besétáltam a központba. Már az út során nagyon szembetűnő volt a sok ellentétes állapotú ház. Sajnos a legtöbbön lehetett látni az 1992-1995 között zajló délszláv háború Boszniát érintő időszakának nyomait a sok szétlőtt homlokzattal, viszont az is feltűnt, hogy fejlődnek, vannak új és újjáépített épületek is. Az egész konfliktus egyébként a horvátok, szerbek és bosnyákok között alakult ki etnikai ellentétek miatt. Szerencsére végül sikerült békét kötniük és ma a várost átszelő Neretva folyó bal partján bosnyákok, jobb partján horvátok élnek békében egymással. Szerbek csak kis számban vannak jelen.

A város legfőbb látnivalóját, az Öreg hidat céloztam meg elsőként, melyet a 16. században az oszmánok építettek. 1993-ban a horvát katonák ezt is lerombolták, azonban 2004-ben újjá lett építve és egy évvel később a világörökség része lett. Korán reggel szerencsére alig volt ott valaki, többnyire egyedül élvezhettem a magasból a gyönyörű panorámát.

Miután kigyönyörködtem magam, elindultam a környékbeli kis sétálóutcákon bolyongani. Tényleg korán volt még, a legtöbb árus még ott sem volt, alig volt pár boltocska, ahol akkor kezdték el kipakolni a portékákat. Egyébként én élveztem ezt, jó volt, hogy nem kellett az emberek között tolongva utat törnöm magamnak. Úgy voltam vele, hogy a bazári forgatagra majd délután sor fog kerülni, addig is kiélvezem a macskaköves sikátorokat. Természetesen megnéztem a "Don't forget" feliratú követ is, ami felhívja a figyelmet arra, hogy bizony ne felejtsük el a múltat, mert kihatással van a jelenünkre.

Szerettem volna látni az Öreg hidat egészben is, ezért lementem a folyópartra, ahonnan a híres hídugrást szokták a legtöbben nézni. A tervem az volt, hogy délután eljövök majd ismét ide, hátha szerencsém lesz és én is láthatok egy ugrást. Egyébként a folyón több másik híd is átível, a közeli Görbe híd csak pár méterre van innen, így azt is megnéztem, nekem tetszett. Ezután már lassan közeledett a délelőttre megszervezett csoportos kirándulás indulása, így nem mászkáltam el jobban. Beültem egy kávéra egy helyre, viszont reggelizni csak a magammal az útra vitt ennivalót tudtam megenni, mert sehol nem találtam egy nyitva tartó pékséget vagy reggeliző helyet sem 9 órakor.

A Mostar környéki látnivalók közül egyedül a blagaji dervis kolostor közelíthető meg tömegközlekedéssel, viszont nagyon sok csoportos kirándulást szerveznek a városból (de Szarajevóból és Dubrovnikból is) a többi látnivaló beiktatásával közösen. Én is beneveztem egy ilyenre, nyugodt szívvel ajánlom ezt az irodát, meg voltam elégedve mindennel: https://ihouse-mostar.com/classic-tours/herzegovina-classics-tour A találkozónál megismerkedtem a kis csapatommal: az idegenvezető egy helyi, bosnyák srác volt. Én voltam ugye a magyar csaj és rajtunk kívül volt még három srác: egy tunéziai, egy michigani és egy brazil. Elég nemzetközire sikeredett, de ez így volt jó, kicsit kimozdultam a komfortzónámból és megerőltettem az angol kommunikációmat.

Az első állomásunk Blagaj volt. Erre a helyre nagyon kíváncsi voltam, mert egyben természetközeli és kicsit misztikus is. A hatalmas sziklák lábánál tör elő a Buna folyó forrása, ahol a 16. században épült dervis kolostor található. A víz gyönyörű türkiz árnyalatban csillog, hihetetlenül jól mutat az épülettel együtt az összkép. A devisek egyébként olyan muzulmán szúfi testvériség tagjai voltak, akik a keresztényekhez hasonlóan szegénységben, szerzetesi életet éltek. Tisztelték őket a tudásuk, bölcsességük, költészetük miatt. A számunkra leghíresebb dervis Gül Baba volt, aki 1541-ben Budán halt meg. A dervisek misztikus kapcsolatban álltak Allahhal, imádkozással és tánccal kerültek hozzá még közelebb. A híres dervis tánc tulajdonképpen egy extázisba esett, zenés imádság. A kolostorba, más néven Tekkébe csak megfelelő muzulmán öltözékben lehet belépni: a lábbelit le kell venni és úgy kell a bejáratnál elhelyezni, hogy a talpa lefelé legyen, mivel az arab világban sértésnek számít a talpat személyek felé fordítani. Ezen kívül természetesen a konzervatív öltözék az elfogadott, a bejáratnál adnak kendőket, amit magunk köré lehet tekerni.

Az épületben belül megnéztük a különböző helyiségeket. Nagyon egyszerű berendezésű, az imádkozásnak és az elvonulásnak megfelelően kialakított pár szoba a hangsúlyos. A tekke 1952-ig használatban volt, de ma már csak turisztikai célú. Azért nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett itt tényleg elzárkózni a világ elől és csak a természet erejéből építkezhetve átadni magunkat a hitünknek. Nem hiába itt, a Buna forrásnál építették a kolostort, egy tábla jelzi is a hitvallásukat, miszerint "minden élő dolog a vízből származik".

A tekke után a következő állomásunk csak egy rövid idejű megálló volt. A Žitomislići kolostor a 16. században épült ortodox templom. Nem nagy építmény, de rengeteg szép freskó díszíti a falakat, valamint a kert is nagyon szép.

Mentünk tovább és a középkorból megmaradt Pocitelj település következett. Itt felmentünk a legmagasabb pontra, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elénk az erőddel, mecsettel és a Neretva-folyó kanyarulataival. A túravezetőnk elmondta, hogy a Pocitelj név a Citadel szóból ered, ami fellegvárat jelent. Lefelé menet több árussal is találkoztunk, az egyiktől vettünk gránátalmalevet, amely gyümölcs egyébként a környéken nagyon elterjedt. Még fügét is kaptunk hozzá ajándékba. Hihetetlenül finom volt mindkettő, abszolút megérte. Leérve a dombról beültünk egy étterembe megpihenni, ebédelni. Nem variáltam túl, ettem egy cevapot és kértem még egy bosnyák kávét is. Ezt mi ismerhetjük török kávé vagy arab kávé néven is, a lényeg, hogy egy nagyon zaccos, cukorral felforralt kávét kapunk kis réz kiöntőben, amiből a csészénkbe áttölthetjük magát a folyadékot. A tunéziai kiránduló társam segített, hogyan kell inni: óvatosan öntöm a csészébe, hogy a zacc nehogy felkavarodjon. Ezután a hozzá kapott kis édességből (rahatluk vagy török lokum néven ismert) harapunk egy kicsit minden kortyhoz. Annó, amikor a férjemmel Tunéziában voltunk nászúton, délutánonként ilyet ittunk. Én nagyon szeretem annak ellenére, hogy tejeskávé párti vagyok, jó volt újra ilyet inni.

A következő meglátogatott nevezetesség a Kravica vízesés volt. A blagaji tekke és ez a természeti csoda volt, amit mindenképp szerettem volna látni. A parkolótól csak pár perc sétára található ez a hely, nem megerőltető a távolság, viszont rengeteg lépcső van. Aki gyerekkel menne, ezzel számoljon. Ahogy közeledtünk felé, már lehetett hallani a víz morajlását, aztán egyszer csak elénk tárult a 30 méter magasból alázúduló több vízesés látványa. Ez tényleg egy csoda. A turizmus persze itt is jelen van, létesítettek mosdókat és pár büfét, de mégis a természet dominál. Különlegesség, hogy a vízben van elkerített rész, ahol lehet fürdeni, bár a 16-18 fokos vízhőmérséklet kissé riasztó. Nekem is kellett egy kis elszántság, de aztán belemerültem és nem mindennapi élmény volt ott úszkálni. Van csónakázási lehetőség is, azzal tényleg a vízesések aljáig, az elkerített részen belüli területre is beviszik az embert. Itt eltöltöttünk pár óra szabadidőt, ami nagyon jó zárása volt a közös kirándulásnak. Kifejezetten ajánlom ezt a desztinációt, tényleg kár lett volna kihagyni.

Ezután visszautaztunk Mostarba. Autózás közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mindenki mutatott pár populáris zenét a hazájából. A brazil srác nagyon élte ezt, a sok latin zene jó kis hangulatot teremtett, de azt kell mondanom, hogy a Margaret Island dallama is elnyerte mindenki tetszését. Visszatérve Mostarba szétszéledtünk. Most már a reggeli csendesség elmúlt, jó kis bazári forgatagba csöppentem. Végigjártam a sétálóutcai részt párszor, vettem néhány szuvenírt meg úgy szimplán csak nézelődtem. Nagyon szeretem ezt a csili-vili, hangos, színes kavalkádot.

Az ebédre elfogyasztott cevapi és a nagy meleg miatt nem nagyon voltam éhes, ezért "jó" gyerek módjára csak édességet vacsoráztam. Azért azt hozzá kell tenni, hogy kimondottam szeretem ezeket a geijl édességeket, itt meg aztán van választék bőven. Vettem még frissen facsart narancslevet is és azzal a kezemben lesétáltam a folyópartra és megnéztem a híres hídugrást is. Eléggé ijesztő látvány volt, ahogy a 21 méter magas híd párkányán, a korláton kívül sétálgatnak, aztán a még nyáron is elég hűvös Neretvába vetik magukat. 1566-ban rendezték meg az első hídugrást, azóta olyannyira hagyomány lett ebből, hogy a legenda szerint a mostari ifjú nem vezethette addig oltár elé a kedvesét, amíg le nem ugrott a hídról, ezzel bizonyítva bátorságát. Minden év júliusában hídugró versenyt szerveznek. Sokan viszont szerintem nem önszántukból ugranak le napjainkban, hisz az ugrás előtt körbejár egy társuk, aki némi motiváció gyanánt egy kis pénzt gyűjt nekik. Ezen kívül szomorú és elgondolkodó volt még az, hogy a bazársoron több gyerek koldust is volt. Olyan is volt, hogy egy anyuka egy kb. 1 hónapos csecsemővel a karjában üldögélve kéregetett. Ez anyaként pláne elég elkeserítő.

1-2 óra bazározás után úgy voltam vele, hogy eléggé elfáradtam, inkább elfoglaltam a szállásom és kora este már csak pihengettem. Másnapra a terv az volt, hogy elbuszozok Szarajevóba, ami miatt tulajdonképpen Boszniába utaztam. Vonat csak reggel és este van 1-1, busz viszont akad több napközben. Én egy délelőttit választottam, mert nem akartam korán kelni. Az út 2 és fél óra volt, szinte végig a Neretva folyó és környékbeli mészkőhegyek között, ahol nagyon szép volt a kilátás. A jegyet előre itt vettem meg: https://getbybus.com/hu/.

Elindultam a központ felé és a Valiki parkban útba esett a következő látnivaló: a szoborcsoport, ami a délszláv háborúban meggyilkolt gyermekeknek állít emléket. Két részből áll: az egyik, a szökőkutas résznek a közepén halványzöld üveglapokból álló szobor található, ami két egymáshoz bújó alakzatot formál: egy anyát és gyermekét. A kút peremét bronz lap borítja, amin gyermekek lábnyomai domborodnak. Olyan testvéreké, akik életben maradtak. A másik részt 7 henger alkotja, melyre 521 megölt gyermek nevét és születésének évét írták. A háborúban ennél több, kb. 1600 gyerek vesztette életét. Azért ez egy nagyon szomorú hely, én sem bírtam ki egy kis pityergés nélkül. A halál sosem jó, akkor meg pláne nem, amikor ártatlan gyerekeket ölnek meg szándékosan. Nagyon elítélem az ilyet és jó lenne, ha soha többet nem kerülhetne erre sor.

Következő megállóm már a Ferhadija sétálóutca elején volt, az örök lángnál, ami a II. világháború katonai és civil áldozatainak állít emléket. Érdekessége, hogy 1946. április 6-án állították az emlékművet a náci Németország és a fasiszta Független Horvátország négy éve tartó megszállása alóli felszabadításának első évfordulóján. Másik érdekesség, hogy 47 évvel később, ugyanúgy április 6-a volt az a nap, amikor elkezdődött a délszláv háborúban Szarajevó majdnem 4 évig tartó ostroma. Abban a csatában, ahogy már Mostar kapcsán is említettem, a boszniai szerbek és a boszniai horvátok, illetve bosnyákok között volt konfliktus abból, hogy elszakadjanak-e Jugoszláviától. A szerbek által blokád alá vont városban az emberek egyik napról a másikra el voltak szigetelve a külvilágtól. Azon kívül, hogy folyamatosan támadták őket, nem jutottak élelmiszerhez és gyógyszerekhez sem, valamint a közműveket is elzárták (víz, áram, fűtés). Átmeneti megoldásként tárgyalás útján az ENSZ elérte, hogy némi ellátmányt a repülőtérre szállíthassanak. Azonban az elég csekély volt, így titokban a repülőtéren túli bosnyák területre, az ostrom területen kívülre egy 800 méter hosszú alagutak ástak több hónapon keresztül. Ezen keresztül jutott a városba ellátmány, ami némileg segített számukra túlélni a katasztrófát. Azóta is a Remény alagútjának hívják és ma bárki számára megtekinthető. Én ennek meglátogatását inkább kihagytam, nemcsak a szomorú történelem nyomait szerettem volna látni, hanem a mai kulturális, vallási sokszínűség együttesét.

A  sétálóutcán végigmenve úgy éreztem magam, mint bármely más európai nagyvárosban. Szinte ugyanazok az üzletek voltak, sok étteremmel és kávázóval. Egyedüli különbséget a női ruhákon láttam, vegyesen voltak az itthon megszokott, valamint a muzulmán viseletnek megfelelő öltözékek. És az is természetes ott, hogy egyik sarkon egy katolikus templom áll, a másikon pedig egy mecset. A járdaburkolatban jelzi is egy "Szarajevói kultúrák találkozója" felirat ezt a sokszínűséget. A várost ezért a vallási összetettség miatt Európa Jeruzsálemének is hívják.

Kicsit sétálgattam, bámészkodtam, de ebédidő volt, így beültem egy étterembe enni. Szerettem volna valami helyi ételt kipróbálni, így esett a választásom egy sarma-ra. Ez tulajdonképpen olyan, mint a mi töltött káposztánk, csak itt szőlőlevélbe van csomagolva. Finom volt, megettem és természetesen itt sem hagytam ki, hogy ne igyak egy finom bosnyák kávét. 

A következő állomásom az ország legrégebbi és legnagyobb mecsete, a Gazi Husrev-beg mecset volt. A Bascarsija bazársoron található épület nyitva áll a turisták számára, egy hátsó, elkerített részén tudunk belépni. Itt azonban nem adnak kendőt, így mindenkinek magának kell gondoskodni a megfelelő öltözékről. Bent egy elkerített rész van a turisták számára, így nem zavarjuk az ott imádkozókat. Egyébként kint, a főbejárat mellett két tornácos rész található, a jobb oldalon a férfiak, a bal oldalon a nők tudnak külön-külön elvonulni. Kiemelkedő még a kert közepén álló szökőkút, amit az ivóvíz vételezésen kívül a hívők a testi- és lelki bűneik megtisztítására használnak. Szerintem az egész hely nagyon szép és különleges, katolikus létem ellenére elfogadom a többi vallást és örülök, hogy ezt a helyet is láthattam.

Ezután a bazársoron nézelődtem, de kicsit csalódott lettem. Mostarban gyönyörű, színes "csodalámpákat" láttam és szerettem volna venni itthonra egyet. Akkor úgy voltam vele, hogy nem utaztatom ide és nem teszem csomagmegőrzőbe, hanem majd itt veszek egyet. Sajnos Szarajevóban alapból sokkal kevesebb volt és szerintem nem is voltak annyira szépek, így nem vásároltam egyet sem. Legközelebb, ha Mostarban járok, akkor majd bepótolom ezt.

Ezután a Bascarsija főterén megtekintettem a Sebiljt, ami egy közkút. Ez tulajdonképpen egy találkozási pont az embereknek. Meg persze a galamboknak, rengeteg van ott, ezért is hívják sokan Galamb térnek. Itt a babona szerint nem pénzt kell egy kútba dobni, hanem a vízből kell inni és akkor biztosan visszatérünk.

Következőnek megcéloztam a Trebevic hegyet. Útközben elmentem az egykori városháza mellett, ami a háborúban leégett, de mára újjáépítettek és könyvtárként funkcionál. Ez már a Miljacka folyó partján áll, ami szerintem hihetetlenül csúnya vízfolyás, a színe sárgás-barnás és alig van víz a mederben.

Az egyik hídon átkelve kb. 10 perc sétára volt innen a felvonó alsó állomása, ami felvisz a Trebevic hegyre. A libegő kb. 7 perc alatt küzdi le az 577 méteres szintkülönbséget és végig nagyon szép kilátásban van részünk. Ez is a délszláv háború áldozata lett 1992-ben, de egy nagy beruházás keretén belül sikerült újjáépíteniük és majd 26 év kihagyás után ismét üzemelni kezdett. Tényleg szép és modern az alsó és felső állomás is, ahol van mosdó, étterem, kilátóterasz. Innen különböző túraútvonakak indulnak, de én ezt idő hiányában kihagytam. Azt azért szeretném megegyezni, hogy mindenki csak a kijelölt úton (és főleg burkolt területen) kiránduljon nemcsak itt, hanem az egész országban, mert vélhetőleg nagyon sok éles akna van még mindenfelé. Erre táblákkal is fel szokták hívni az emberek figyelmét. Én a hegyen csak gyönyörködtem a kilátásban, ahol nagyon jó idő volt, így sokan kirándultak arra. A libegőről tudnivalók itt találhatók: https://www.zicara.ba/en/home

Az 1984-es olimpia helyszínek közül a libegő felső állomásáról pár perces sétával megközelíthető a bobpálya. A háború alatt ennek is más funkciója lett, lövészároknak használták. Manapság kiemelkedő látnivalónak számít, valamiért vonzza a turistákat. Ha már itt voltam, én is megnéztem. Kicsit hippi hely, de tetszett. Szerintem jó, hogy a turizmus újjáélesztésére fektetik a hangsúlyt azzal, hogy ilyen nem mindennapi helyeket vonnak be. 

A bobpálya után a fenti rész éttermében kicsit megpihentem, ettem egy jégkrémet, majd lefelé is élveztem a libegőből a csodás kilátást. Leérve a következő állomásom a Latin-híd volt. Ehhez is egy elég jelentős történelmi esemény köthető, ennek a közelében gyilkolta meg az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és hitvesét Chotek Zsófiát a szerb nacionalista diák Gavrilo Princip 1914. június 28-án, és gyakorlatilag ez vezetett az I. világháború kirobbanásához. Az egyik oldalon ezt egy tábla is jelzi.
Mivel bőven volt még időm, ezért visszatértem a bazárba. Sétálás közben elmentem néhány szarajevó rózsa mellett is. Ezek olyan járdaburkolati sérülések, amiket a háború során felrobbant aknavetőgránátok okoztak és rózsa formájú hibákat hagytak a felületen. Néhányat közülük, ahol emberek is meghaltak a robbanás következtében vörösre festettek. Ez is olyan szándékos motívum, ami nem hagyja, hogy az emberek felejtsenek. Persze az ott élők ma már mindez megszokott, de nekünk turistáknak igen is sok üzenetet tartalmaz.

Vacsorázni a bazársor egyik éttermébe ültem be. Mivel megint valami helyit szerettem volna enni, egy klepe-t választottam. Ez a raviolihoz hasonló, hússal töltött tésztaétel, amit fokhagymás, joghurtos mártással tálalnak. Megettem a nagy részét, jól is laktam, de bevallom, nekem ez nem annyira jött be, legközelebb nem választanám. A meleg miatt főleg szomjas voltam, vettem friss gránátalmalevet desszertként.

Miután bevásároltam pár szuvenírt, elindultam lassan vissza a buszállomásra. Útközben még egy dolgot szerettem volna megnézni, a Festina Lente hidat. Ez egy modern alkotás a felújított Szépművészeti Akadémia előtt, amit az ottani hallgatók díjnyertes tervei alapján építettek. Természetesen, mint a városban sok mindennek, ennek is szimbolikus jelentése van, a folyó két oldalát köti össze egyensúlyt teremtve a világias és a spirituális dolgok között. Bár szerintem ez minden hídra elmondható. A neve inkább beszédes: a sietni és lassan szavakból áll. Inkább ezzel lehet jól kifejezni a "lassan járj, tovább érsz" közmondás mondanivalóját. Megnéztem, tetszett a modern formája, de ezen kívül sokat nem adott nekem hozzá Szarajevóhoz.

A fizetés kapcsán egyébként fontos megemlíteni, hogy a hivatalos fizetőeszköz a km, azaz a konvertibilis márka. Előzetesen azt olvastam, hogy az eurót és a horvát kunát is elfogadják, így én inkább azokat vittem. Mostarban tényleg nem volt gond sehol a fizetéssel, de Szarajevóban a bazársoron sok helyen, a libegőnél és a fenti étterembe, valamint a buszállomáson csak km-nel lehet fizetni. Ha az nincs nálunk, akkor kártyát elfogadnak, így én ezeken a helyeken azt használtam.

Este 10-kor időben elindult a buszom és úgy voltam vele, hogy a sok séta után jó volt hosszasan üldögélni, aludni. Hazafelé is zágrábi átszállással utaztam, viszont a bosnyák-horvát határnál nagyon lassan ment az áthaladás, így a másfél órás átszállási időm nem volt elegendő. Szerencsére Zágráb és Budapest között több busz is közlekedik, így csak 3 órát kellett várnom. Mondjuk az bosszantó volt, hogy a busztársaság nem foglalta át automatikusan a jegyemet a következő járatra annak ellenére, hogy a honlapjukon ez szerepel. Természetesen próbáltam felvenni velük a kapcsolatot, de semmilyen csatornán nem sikerült. Végül úgy voltam vele, hogy odamentem a következő buszhoz és elmondtam a problémát. Két sofőr volt, az egyik egyből mondta, hogy ez az én problémám, őt ez nem érdekli, viszont a másik rendes volt. Neki volt a társasághoz külön elérhetősége, felhívta őket és egyből küldték az új jegyet. Természetesen megvettem volna, ha nem ez történik, de úgy voltam vele, hogy fizettem már a szolgáltatásért, amiért vállalják ezeket a dolgokat is. Végül felszálltam én is a buszra és rendben hazaértem.

Összességében nagyon örülök, hogy végre eljutottam Boszniába, mert egy rendkívül érdekes ország. A háború nyomai egyértelműen látszanak, ez kicsit nyomasztó, viszont azt is jó volt látni, hogy előre tekintenek és próbálják a legjobbat kihoznia a mindennapokból. Sokan nem tartják biztonságos úti célnak, előtte egy kicsit én is elgondolkodtam erről, de végül az utazás mellett döntöttem. Persze ahogy írtam, a természetben az aknák miatt csak okosan kiránduljon mindenki! Mégis a látottak alapján az a véleményem, hogy sokat tud Bosznia mutatni és nagyon alul van értékelve. Remélem, hogy idővel sokan mások is felfedezik és a turizmusnak is köszönhetően tovább tudnak fejlődni.

Nincs ember a földön, aki ne hallott volna már a Mikulásról. Szerintem Ő a világ leghíresebb embere, és azt is lehet tudni, hogy Lappföldön él. Na de hol? Valóban létezik? Tényleg rénszarvas szánon utazik? Lehet vele találkozni? Rengeteg kérdés kering körülötte, de egy biztos, minden gyerek találkozni szeretne vele. A mi kislányunk és kisfiunk (3 és 5 évesek) még hisznek abban, hogy december 6-án minden évben eljön hozzánk. Többször beszéltünk róla, hogy egyszer majd mi is meglátogatjuk az otthonában. Eljött végre az idő, felkerekedtünk és elutaztunk hozzá.

Először is tudni kell, hogy Lappföld nemcsak Finnország egy részét jelenti, hanem Észak-Európa 4 országának területét érinti: Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország kis része tartozik ide (kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Lappf%C3%B6ld). A finnországi részen található Rovaniemi, ahol Joulupukki, azaz az igazi Mikulás háza van. Na de miért itt? Állítólag 1927-ben egy finn rádióadásban a műsorvezető azt mondta, hogy a Mikulás bizony Lappföldön él, egészen pontosan Korvatunturiban a Fül-hegy gyomrában, ahol egész évben hallja, hogy a gyerekek jók voltak-e vagy rosszak. Ez a hely nehezen megközelíthető, Rovaniemitől még 300 kilométerrel északabbra található a finn-orosz határnál. 1950-ben azonban az egykori amerikai elnök özvegye, Eleanor Roosevelt Rovaniemiben szállt meg, amikor részt vett az UNICEF segítségével a város második világháború utáni újjáépítési munkálataiban. Az emberek azt gondolták, hogy ha az egykori first ladynek tetszik ez a hely, akkor a Mikulásnak itt kellene élnie, mivel sokkal egyszerűbben megközelíthető (és ezzel együtt a turizmus és maga a város is újjá tudna éledni).

Rovaniemibe Budapestről nincs közvetlen járat, leggyorsabban Helsinkiben átszállva lehet oda eljutni a finn légitársasággal. Van alternatív megoldás, mi fapadossal repültünk Lappeenrantaba (korábban más városokba is volt járat, de a covid miatt jelenleg csak ez van), majd onnan vonattal utaztunk az országon belül. Ennek több oka volt. Először is, mivel a világjárvány miatt elég bizonytalan volt,  hogy tudunk-e menni, így szinte az utolsó pillanatra hagytam a  foglalást, amikor már nem voltak annyira kedvezők az árak. A másik ok pedig, hogy megtudtam, milyen szuper vonatok vannak ott és biztos voltam abban, hogy a közlekedés-mániás gyerekeink imádni fogják azokat. Természetesen nem akartuk elmondani nekik, amíg nem volt biztos, hogy megyünk-e, nehogy beleéljék magukat és csalódjanak, ha mégsem jött volna össze. Így csak az utazás előtti este meséltük el nekik, hogy mit tervezünk. Mondanom sem kell, nagy volt az öröm és az izgalom. :)

Az aktuális beutazási feltételeket nem részletezem, azok a konzuli oldalon megtalálhatóak: https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?finnorszag

Lappeenrantaba az utazás sima volt, a gyerekek élvezték a repülést. Persze a 2 és fél óra alatt egy percet sem aludtak. Az ottani reptér elég picike, de itt már végre rengeteg hó fogadott bennünket. A terv az volt, hogy a vonat indulásáig van pár óránk és a belváros gyalog csak 20 percre található, így bemegyünk, eszünk, kicsit megnézzük a kikötői részt, aztán megyünk a vonatállomásra. Gyerekekkel (és a nagy bőrönddel) nem akartunk sétálni, a buszt meg csak vártuk és nem jött, taxit nem láttunk, így mégiscsak elindultunk gyalog. A délutáni alvás kimaradása és a hóban kevésbé guruló bőrönddel való közlekedés elég macerás volt, így kihagytuk a városnézést, csak beültünk egy gyorsétterembe enni, majd mentünk inkább egyenesen a kis sárga vasútállomásra. Kicsit szomorú voltam emiatt, szerettem volna látnia egy kicsit a finn tóvidékből, de ez van.

Végre begurult az állomásra a vonat és nagy izgalommal vették birtokba a gyerekek a játszórészt, ami számukra meglepetés volt, nem gondolták, hogy útközben még csúszdázni is lehet. Az utazás tervezésénél leltem rá, hogy vannak olyan emeletes vonatok, ahol egy részt gyerekbarátként alakítottak ki. A jegyfoglalásánál azt is ki tudtam választani, hogy a helyjegyeink ide szóljanak, így amíg a gyerekek játszottak, addig mi végre csak ültünk a férjemmel, pihentünk és néztük a gyönyörű, havas tájat. Nagyon szuper volt! A finn vasúttársaság honlapja itt található, a jegyeket előre meg tudtam venni: https://www.vr.fi/. Az elővárosi vonalakon a 4 éven aluliak ingyen utazhatnak. Az éjszakai vonatokon a hálófülkében pedig a 11 éven aluliaknak nem kell külön jegyet venni, az ügyfélszolgálaton keresztül kaptunk ingyenes jegyeket a felnőtt jegyek mellé.

A körülbelül másfél órás út gyorsan elrepült, megérkeztünk Tikkurilába, ahol egy óránk volt az átszállásra. Megvacsiztunk, kicsit szaladgáltak a gyerekek és hamar eltelt az idő. Egy probléma volt, a mosdóhasználat. Az ajtókat csak úgy lehet kinyitni, ha az azon megadott telefonszámot felhívjuk és elmondják a kódot. Nekünk ez sajnos nem sikerült. Utólag megtudtam, hogy csak finnországi előfizetésről hívható a szám, azon keresztül vonják le a wc használatért az összeget. Normál pénzbedobós megoldás nem volt. Szerencsére beengedtek minket olyanok, akik épp kifelé jöttek, de ez annyira nincs jól megoldva szerintem, a turisták dolgát ezzel megnehezítik.

Egyszer csak begurult az éjszakai vonat, amit én is nagy izgalommal vártam. Terveztük, hogy egyszer kipróbáljuk ezt a fajta utazást a Keleti pályaudvarról indulva. De ha már itt volt ilyen, akkor éltünk a lehetőséggel. A vonat kívülről is meseszerű, egyértelműen jelezték, hogy ez bizony a Mikulás Expressz. Természetesen belülről nagyon modern volt. A jegyvásárlásnál azt is ki lehet kiválasztani, hogyan szeretnénk utazni: lehet sima vagy saját kabinos ülőjegyet venni, de a hálókocsis résznél eldönthetjük, hogy akadálymentes, állatbarát vagy saját wc-s, zuhanyzós legyen. Hamar birtokba vettük a hálófülkénket. A gyerekek persze már attól izgalomba jöttek, hogy emeletes ágyon fogunk aludni. Az ágyak rendesen meg voltak ágyazva, tiszta volt az ágynemű és a fülke is. Minden kabinban van egy kis csap pipereszekrénnyel, törölköző, szappan, pohár bekészítéssel. Még ásványvizet is kaptunk. A kisfiam mondta, hogy ezt valaki itt hagyta, de mondtuk neki, hogy nem, ezt mi kaptuk. Egyébként nem csak az emberekre gondolnak, benéztem egy üres állatbarát kabinba is, ahol a földre itatótál volt rakva plusz törölközővel és mentes vízzel. Hihetetlenül figyelmes apróságok szerintem. Az persze természetes, hogy mindenhol több konnektor és ingyenes wifi áll rendelkezésre.

A sok utazás miatt elég hamar elaludtunk és a 12 órás út így tényleg pihentető volt. Annyi persze hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezek egyszemélyes ágyak, gyerekkel együtt már kicsit szűkös, de a célnak megfelel. És maga a kabin sem túl hatalmas, ügyeskedni kell a pakolásnál, öltözésnél. Az érkezéskor az ágyunkon volt egy büfékocsihoz tartozó étlap, hogy mit lehet ott enni, de akár rendelni is lehet és a reggelit tényleg az ágyba hozzák. Mi ébredés után inkább átsétáltunk az étkezőkocsiba és ott reggeliztünk. Én ezen is csak ámultam-bámultam, szuper és modern volt minden.

Reggel 7.30-kor időben megérkeztünk Rovaniemibe. A szállást csak délután lehetett elfoglalni, ezért a vasútállomáson található csomagmegőrzőbe beraktuk a bőröndöt 4 euro/nap áron. Ez csak 1 és 2 euróst, valamint 50 centest fogad el, a szomszédos étteremben (resti) lehet vásárolni, pénzt váltani.

A Santa Claus Village, azaz Mikulásfalva a város melletti erdős részen található, a 8-as busz közlekedik oda (3,7 euro/felnőtt), de van egy speciális Santa Bus (5 euro/felnőtt), ami a repülőteret is érinti. Mi a 8-as buszra szálltunk fel és alig vártuk, hogy most már tényleg odaérjünk a Mikulás házához.

Nagy izgalommal szálltunk le a buszról, azonban itt szembesültünk azzal, hogy csak 10-kor nyit ki minden. Ezt elfelejtettem megnézni, amatőr hiba. Egyébként, ha tudjuk, akkor is eljöttünk volna ide egyből, mert úgysem volt még szállásunk, akkor pedig itt jobb a hatalmas hóban mászkálni és sétálni. Kicsit felfedeztük a területet, megnéztük, mi hol található, játszóztunk meg szánkóztunk (találtunk ott egyet). A főépület előtt van egy oszlopsor, ami az Északi-sarkkör vonalán található. Jópofa dolog átlépni rajta, többször megtettük. Ezt a részt egyébként élő webcamerán lehet bármikor nézegetni: https://www.youtube.com/watch?v=VClJIez-w6Y Hamar eltelt az egy óra várakozás, inkább csak a -7 °C volt kellemetlen, meg hogy a gyerekek már nagyon szerettek volna végre a Mikulással találkozni.

10-kor pontban kinyitott minden, egy manó engedett be minket az épületbe. Tartottunk egy gyors mosdószünetet, aztán mentünk egyből a nagyszakállúhoz. A dekoráció nagyon meggyőző, mindenhol ajándékos dobozok sorakoznak és természetesen a piros szín dominál. Először egy titokzatos részen kell áthaladni félhomályban a hatalmas ládák között, melyeken fel van tüntetve, hogy melyik országba "szállítják" azokat az ajándékokat.  Az meg természetes, hogy a házban és előtte a szabadban karácsonyi zene szól. Egyszer csak odaértünk a Mikuláshoz, akihez egy manó engedett be minket.

A nagy találkozás izgalmas volt, szerintem nem csak a gyerekek illetődtek meg. Leültünk a Mikulás mellé egy plexi másik oldalára. A covid miatt most csak így lehetett, de a maszkot itt levehettük. Megkérdezte, hogy honnan jöttünk és mikor mondtuk, hogy Budapestről, akkor még az is érdekelte, hogy Pestről vagy Budáról. Készült pár fotó, majd még tovább beszélgethettünk, abszolút nem sürgettek minket, nem éreztük azt, hogy futószalagszerű lenne. Természetesen szóba került, hogy jók-e a gyerekek és mit szeretnének kapni. Szegénykék nem nagyon mertek megszólalni, meg egyébként sem tudnak angolul, így mi fordítottunk nekik. Később egyébként megjegyezte a kisfiunk, hogy miért nem magyarul beszélgettünk, hogy tudja elolvasni akkor a Mikulás a kívánságaikat. De elmagyaráztuk, hogy a manók segítenek neki és látni így is mindent lát. A találkozó végén kaptunk egy kis kártyát, rajta egy kóddal. A földszintre leérve egy ottani segédjénél természetesen meg lehetett vásárolni a képeket és egy kisvideót az egész beszélgetésről. Ha nyomtatott fényképet kérünk, az 35 euroba kerül, ha az összes képet és videót szeretnénk digitálisan, annak 45 euro az ára. Ha hirtelen nem tudunk dönteni, akkor a kapott kóddal 1 évig le tudjuk tölteni a felvételeket a fizetés után. Saját fotó természetesen a Mikulásról nem készíthető (de a házban és a Mikulásfalva többi részén igen).

A nagy izgalmak után végre azt éreztem, hogy igen, megcsináltuk, tényleg át tudtuk élni ezt a mesebeli csodát. Persze mi tudjuk, hogy ez főként a turizmusról szól, mégis itt minden olyan varázslatos volt. A gyerekeken azt láttam, hogy teljesült egy nagy álmuk és ez nagyon megható volt. 

Ezután ebédidő következett és kipróbáltuk az egyik ottani éttermet (Restaurant Napatapuli). Itt kóstoltunk rénszarvast leves formájában, ami hihetetlenül finom volt: füstöl húsos, tejszínes, sajkrémleves-szerű étel volt.  De ettünk sima zöldséges tésztát, halat krumplival és lazacot is. Itt szeretném megjegyezni, hogy szerintem aranyos állatok a  rénszarvasok, ahogy a malacok és tyúkok is. Ott ez teljesen természeten alapanyag, sokan annak a tenyésztéséből élnek. Az őslakos lappokra (számikra) az 1600-as évekig a halászó-vadászó életmód volt jellemző, amit a rénszarvastartás követett és a prém nagyon fontos fizetőeszköz volt. Azt olvastam, hogy akkoriban minden csecsemő kapott a szüleitől pár rént és mire felnőttek lettek, lényeges hozománynak számított a rénállományuk. Egy szó, mint száz: ott ezt is eszik, nem ítéljük el őket.

A nagy izgalmak és a sok utazás lefárasztott minket. Azt gondoltuk, hogy bemelegítésnek elég lesz aznapra ennyi Mikulásfalvából és visszamegyünk inkább a belvárosba és megpróbáljuk elfoglalni korábban az apartmant. Pár nappal azelőtt próbáltam felvenni a kapcsolatot a szállásadóval, hogy nem lehetne-e a megadott bejelentkezési idő előtt, akár felár ellenében. Sajnos nem válaszolt az üzeneteimre. Innen már próbáltuk felhívni telefonon, de azt nem vette fel, inkább üzenetet írt. Kicsit várakoztunk végül a vasútállomáson. A kislányunk konkrétan odafelé a buszon elaludt és itt egy padra áttéve tovább folytatta a délutáni pihenését, abszolút nem zavarta semmi. Végül kora délután, pár órával a megadottnál korábban megkaptuk a szállás kulcsát, egy szavunk sem lehetett, kedvesek voltak.

Egy kis pihenés és kipakolás után elindultunk felfedezni a várost. Hamar egy Angry Birds tematikájú játszón találtuk magunkat, de a szokásos mászókázáson és csúszdázáson kívül a gyerekeinket nem meglepő módon jobban érdekelte inkább a rengeteg hó. Kicsit sétáltunk a folyóparton, majd a központ felé vettük az irányt. Megállapítottuk, hogy azért nem egy hatalmas metropolisz ez a hely, inkább egy nyugodt kisváros (amiket mi amúgy nagyon szeretünk). 

A belvárosban ki volt írva, hogy a Mikulással itt is lehet találkozni, így követtük a nyilat, ami a helyi pláza felé mutatott. És tényleg, ott egy üzlet volt berendezve az irodájának és ha már ott jártunk, akkor találkoztunk (és fotózkodtunk) vele. Azóta ezt nagyon-nagyon megbántam, mert semmi varázslatos nem volt benne, itt tényleg azt éreztem, hogy újabb pénzlehúzás az egész, amit a szülők úgy is kifizetnek. Így is volt, de a gyerekekkel megbeszéltük, hogy a Mikulás csak bejött egy kicsit a városba, hogy azok a gyerekek is tudjanak vele találkozni, akik nem tudnak elmenni az otthonába. Szerencsére tetszett nekik (tényleg kedves volt), és így a délelőtt el nem mondott kívánságaikat, amiket velünk azóta megosztottak, közvetíteni tudtuk a Mikulásnak.

Másnap kipihenve és üdén újra kibuszoztunk Mikulásfalvába. Az út kb. 30-40 perc volt, ami inkább visszafelé volt hasznos alvásidő gyanánt. Most már úgy időzítettünk, hogy 10-nél hamarabb ne érjünk oda. Tudtuk, hogy ráérünk, az egész nap erre volt szánva. Megérkezést követően kicsit sétálgattunk a kinti részen, majd kipróbáltuk a rénszarvas szánozást. Ez szintén hatalmas élmény volt mindenkinek, de főleg a gyerekeknek, hogy a Mikulás megengedi nekik, hogy a saját rénszarvasai elvigyenek minket egy körre. Itt helyben 3 különböző távolságú menetre lehet befizetni. Mi a közepes, 1 km-es szánozást választottuk. Az árakat itt láthatóak:  https://www.santaclausreindeer.fi/winter/reindeer-rides-santa-village-rovaniemi/. Négyünket két szánba ültettek és betakartak a hideg miatt rénszarvas prémmel. Nekem ez is bakancslistás álmom volt és örültem, hogy kipipálhattam. Hihetetlenül jó volt ott üldögélni a kisfiammal és teljesen lelassult körülöttünk minden, miközben a havas tájon át siklottunk.  Annyira békés és csendes volt, csak a hideg volt egy kicsit zavaró.

A hidegre visszatérve: őszintén szólva panaszunk sem lehet, március közepén voltunk és a hőmérséklet -7 és +1 °C között volt napközben. Az utazás tervezésénél tudtam azt meg, hogy decemberben, amikor ugye az ünnepek előtt a legtöbben mennek, akkor akár -30 °C is lehet, ami még felnőtteknek is elég hűvös, nemhogy kisgyerekeknek. Aztán, ahogy kutakodtam, arra jutottam, hogy a február-márciusi időszakban lenne a legalkalmasabb menni, mivel ilyenkor nem annyira zord az idő, tovább van nappal világos és az itteni 8 évszak közül ez a tavasztél (február végétől április végéig), amikor még biztosan van hó. Előtte többen csodálkoztak, amikor mondtam, hogy a hosszú hétvégén mi Lappföldre tervezünk utazni, de szerencsére beigazolódott az elképzelésem és tényleg jókor mentünk. Nem azt mondom, hogy a karácsony előtti időszakra nem vagyok kíváncsi, biztos nagyon hangulatos lehet, de  nekünk ideálisabb volt most mindezek és a kevesebb turista miatt.

A hűvös szánozás után úgy döntöttünk, hogy bemegyünk egy kicsit melegedni a Mikulás Postahivatalába. Ezt is, mint a többi részt, nagy kíváncsisággal várták a gyerekek. Itthonról már "küldtünk" neki levelet, de azt valójában csak feladtuk a postán magunknak címezve, így titokban ki tudtam venni a postaládánkból. Itt Santa Claus Villageben valóban működik a postai szolgáltatás. Lehet ide küldeni üzenetet, amit a manók kezelnek és egy hatalmas szekrényen tárolnak országonként elkülönítve. Fel van rajta tüntetve, hogy évente megközelítőleg 500.00 darab levelet kapnak, mintegy 200 országból. Azért az nem kevés. A valós cím: Joulupukki, Joulupukin Pääposti, 96930 Napapiiri vagy Joulupukki, 99999 Korvatunturi. Aki viszont itt szeretne feladni küldeményt, azt is megteheti. Két lehetőség van rá: egyik az azonnali postázás, a másik pedig az időzített, ami decemberben érkezik meg a címzetthez. És természetesen minden kelléket (és egyéb szuvenírt) meg lehet itt vásárolni. Nekem az tetszett a legjobban, hogy van egy hatalmas asztal, ahová a gyerekek leültek írni-rajzolni, de mégsem akarták itt hagyni az alkotásaikat, hanem inkább azt kérték, hogy menjünk megint a Mikuláshoz és majd ott személyesen átadják.

Átmentünk a Mikulás házába és természetesen ismét meglátogattuk őt. Alapból ez volt a terv, hogy ha már elutaztunk ilyen messzire, akkor csak "beköszönünk" neki mindegyik nap. Most valóban végignéztünk mindent, nem úgy, mint előző nap, amikor végigrohantunk, hogy minél hamarabb találkozzunk vele. Bekukucskálunk minden kis dekorációs ajtó kulcslyukán, melyeken keresztül kisvideókon "láthattuk", hogy bent a manók épp mit csinálnak. De megnéztük a falra kirakott híres emberek fotót is és végül az ajándékboltban megállapítottuk, hogy itt is elég sok pénzt el tudnánk költeni. Amíg várakoztunk, állt előttünk egy idősebb, 50-60 év körüli házaspár. Az ajtónálló manó őket is megkérdezte, hogy honnan jöttek, ők pedig mondták, hogy Texasból. Azért az nem semmi, hogy idáig elutaztak azért (vagy egyébként egyéb program miatt), hogy találkozzanak vele. Nagyon aranyosak voltak. Aztán mi is sorra kerültünk és ismét jól sikerült a találkozás.

Ezután egy másik ottani éttermet (Santa's Pizza & Burger) próbáltunk ki, ami inkább gyorsétterem volt. Itt különlegességnek a Lapland Burger számított, amiben rénszarvas hús és bogyós gyümölcsökből készült szósz volt. Ebben az épületben található egy kiállítás motoros szánokról, ami ingyenesen megtekinthető. 

Ettünk, ittunk, felmelegedtünk, így újabb kinti program következett. Elmentünk megnézni a Huskyfarmot, ahol lehetőség van kipróbálni a husky szánozást. Mi ezt nem szerettük volna, így csak a körülnéztünk. Őszintén szólva nekem kicsit csalódás volt a hely. Azt tudtam, hogy el vannak kerítve az állatok, és azt is olvastam, hogy jól tartják őket. Mégis kicsit nyomasztó volt az egész környezet. Belépő és egyéb tevékenységek árai: https://huskypark.fi/programs/

Ezután már csak egy kicsit játszottunk a hóban és vetettünk egy pillantást a felnőtt és gyerek motoros szánokra. Eléggé elfáradtunk és másnapra is szerettünk volna még hagyni izgalmas kalandokat, ezért inkább visszamentünk a városba. Délután elmentünk egy boltba bevásárolni az aznapi vacsorát meg a másnapi reggelit, de ebben inkább az volt a jó, hogy a gyerekek a városban a szálláson kapott szánkókkal közlekedtek. Nagyon tetszett nekik, hazafelé még az egyik domboldalon megálltunk kicsit csúszkálni, szórakozni.

A másnap már a hazautazás napja volt, viszont csak késő délután indult a vonatunk, ezért a nagy bőröndöt ismét a vasútállomás csomagmegőrzőjébe tettük és harmadszorra is ellátogattunk Mikulásfalvába. Tényleg ki akartuk maxolni az egészet, mert ki tudja, hogy még egyszer eljutunk-e oda. Érkezést követően sétáltunk egy hatalmasat a kinti részen, újfent a hókupacokon mászkáltunk, csúszkáltunk, megnéztük a rénszarvasokat meg úgy szimplán csak élveztük a gyönyörű környezetet.

Természetesen a Mikulás meglátogatás most sem maradhatott el. Kedves volt és vicces, konkrétan mondta, hogy mit kért a kislányunk tőle, erre is emlékezett. A házában viszont felfedeztünk valami újat, méghozzá az időgépét, amit nem tudom, hogy nem vettem idáig észre, hisz hatalmas. Az emeletre vezető lépcsőházi rész kör alakú, itt helyezkedik el az óriási időszabályozó. A falra több helyen ki van téve pár magyarázat hozzá, hogy hogyan tudja a Mikulás lelassítani a Föld forgási sebességét ahhoz, hogy legyen elég ideje mindenkit meglátogatni az ünnepek előtt. Eszméletlenül ötletes dekoráció, ami már nem csak a kicsik szórakoztatására szolgál.

A meleg házikó után egy hűvös helyet látogattunk meg, a Snowman World komlexumot. Lélegzetelállító ez a hó és jég birodalom, itt is azt éreztem, hogy minőségi és átgondolt az egész kialakítás. Már az első részbe beérve egy hatalmas jégcsúszda és jégszobrok fogadtak minket. Mondanom sem kell, hogy a gyerekeknek ez is elég lett volna, hihetetlenül élvezték. Aztán tovább mentünk a jégfalakba faragott képekkel dekorált folyosókon keresztül. Benéztünk a koripályára, az étterembe és a bárba, de volt egy jéghotelt bemutató szoba is. Egyébként a környéken valóban van ilyen szállás, ahol ténylegesen meg lehet aludni. Egyszer csak kiértünk a szabadba és ott találtuk magunkat a hófánkos részen. És akkor elkezdődött az őrület, nem tudom hányszor csúsztunk le a gyerekekkel az ölünkben, hihetetlenül szórakoztató volt. Miután eléggé elfáradtunk, úgy voltunk vele, hogy ideje ebédelni, de azt terveztük, hogy utána még visszatérünk. Szerencsére a jegyek egész napra szólnak, bármikor vissza lehet jönni. Árak, tudnivalók itt találhatóak: https://snowmanworld.fi/snowman-world/buy-tickets/

Ebédelni a tegnapi helyre mentünk, hisz elégedett voltunk az ízekkel és az árakkal. Pihentünk, kávéztunk, majd a gyerekek szerették volna kipróbálni a motoros hószánozást, ezért elmentünk arra a részre. Itt szabály szerint csak 4 éven felüliek használhatják a járműveket, így sajnos a 3 éves kislányunk kicsit szomorú volt, de megértette, hogy neki még egy kicsit ehhez nőnie kell. A kisfiunk kicsit bátortalanul és eléggé izgulva végül felült rá. Egyszerű a használata, csak egy gáz kart kell húzni vagy elengedni, így pár kör után jól ráérzett. Amikor befejezte, láttam látta, hogy nagyon izgult, de büszkén mondta, hogy meg merte próbálni, és tényleg nagyon ügyes volt! Még egy "jogosítványt" is kapott erről emlékbe, azóta már az oviba is elvitte megmutatni.

Még volt egy kicsi szabadidőnk a hazaindulásig, így már csak vettünk pár szuvenírt és végül visszamentünk még egy kicsit a Snowman Worldbe hófánkozni. Tökéletes zárása volt ennek a 3 nap Mikulásfalvának.

Ezután visszabuszoztunk Rovaniemibe, majd onnan a késő délután induló vonattal elindultunk Helsinkibe. Vacsoraidő lévén kipróbáltuk a meleg étkezést is a büfékocsiban és nem csalódtunk, finom volt. Persze nincs hatalmas választék, de volt miből válogatni. Azt beszéltük, hogy nagyon jó megoldás országon belül ez a távolsági vonatozás. Este felszállhatsz a vonatra, ihatsz egy-két sört és reggel felkelve, kipihenten megérkezhetsz a célállomásra. Az meg csak hab a tortán, hogy ezek a vonatok autót is tudnak szállítani, nem kell ezt a távot levezetni. Erről információk itt találhatóak, képet is innen mutatok: https://www.vr.fi/en/carcarrier

Az éjszakai vonatozás ismét nagyon tetszett a gyerekeknek. Tudtam volna még aludni, de korán reggel megérkeztünk a fővárosba. Itt volt kb. 4 óra szabadidőnk: megreggeliztünk, a bőröndöt ismét betettük egy csomagmegőrzőbe (6 euro/nap) és elsétáltunk a pár percre található központi részhez. Először megnéztük a hatalmas, fehér székesegyházat, majd a kikötő felé vettük az irányt. A kislányunk még nem látta a tengert, ezért épp itt volt az ideje. Mondjuk általában nem egy északi ország jeges tengere szokott az ember életében ez a pont lenni, de reméljük, hogy hamarosan úgy is meg tudjuk mutatni neki, hogy meleg helyre utazunk és megmártózunk benne.

A kisfiunknak is akartunk kedvezni, mivel meglátta, hogy ebben a városban vannak villamosok meg metró, így vettünk egy 90 perces jegyet és köröztünk vele a városban. A mi családunk életében ez szokásos program, ha olyan városba utazunk (pl. Szeged, Miskolc), ahol ezeket még nem próbálta. De még további utazások álltak előttünk, így visszasétáltunk a vasútállomásra és onnan ismét a csúszdás vonattal közlekedtünk, amit most is imádtak. Még ingyen kávét és péksütit is kaptunk a büfében, mert kiderült, hogy aznap volt a vasúttársaság 160. születésnapja. Ezután végül Lappeenrantaból hazarepültünk Budapestre, az utat majdnem végigaludták.

Ezzel véget ért a finnországi kalandozásunk. Tény, hogy nagyon sok utazás volt benne, de próbáltam úgy szervezni, hogy a gyerekek számára az is meghatározó élmény legyen. Szerencsére azóta folyamatosan erről beszélnek és mondogatják, hogy menjünk holnap újra :) 

Mikulásfalva pedig valóban egy mesebeli hely, nem csak gyerekek számára. Több csoportot láttunk, amik felnőttekből álltak és persze meglátogatták ők is a kedves öregurat, de nagyon sok egyéb programlehetőség van még a környéken, amit érdemes kipróbálni: északi fény nézés, felnőtt motoros szán túra, jeges vízben való úszkálás, és még sorolhatnám. 

Én nagyon örülök, hisz egy régi álmomat tudtam azzal megvalósítani, hogy a gyerekeinkkel eljutottunk az IGAZI Mikuláshoz mindaddig, amíg hisznek benne. Remélem, hogy a többi kívánságunk is így fog teljesülni!

Szlovéniában idáig még csak átutazóban jártam, ezért épp itt volt az ideje, hogy egy kis időt eltöltsek ott. Az ország az elmúlt pár évben nagyon felkapott lett a magyarok körében és azt kell mondanom, hogy nem hiába. Igaz csak egy részét láttam, de az teljesen elvarázsolt. Az előzetesen látott képek és beszámolók nem túloztak: barátságos emberek, hihetetlen tisztaság, gyönyörű természeti adottságok és megfizethető árak jellemzik.

Két nap állt rendelkezésemre, tehát szokásomhoz híven megpróbáltam ebbe minél több látnivalót betervezni. Az első nap tényleg fárasztóra sikeredett, a második kényelmesebb volt. Egy péntek esti busszal elutaztam Ljubljanaba (6 óra buszút), ahonnan egyből továbbmentem Bledbe. A délelőttöt ott töltöttem, majd délután a Vogelt céloztam meg, estére pedig Ljubljanaban volt szállásom. A másnap a főváros megtekintésével telt, majd egy kora délutáni busszal visszautaztam Budapestre és az utazás fáradalmait már itthon tudtam kipihenni. 

A Covid szabályokat nem részletezem, a naprakész információk a konzulátus honlapján elérhetőek: https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?szlovenia. 

A Budapestről induló utazás rendben volt, hamar eltelt a 6 óra, többnyire aludtam. Határellenőrzés nem volt, meg sem állt a busz, egyszer csak Szlovéniában ébredtem. Mikor reggel 4:50-kor időben megérkeztünk Ljubljanaba, szeptember lévén elég sötét és hideg volt. Előzetesen megvettem még itthon a 6:00-kor Vogelhez közlekedő buszjegyet (2,6 euro), mivel az volt az eredeti terv, hogy azzal is eltöltök így hajnalban még két órát, kicsit pihenek, alszom és a reggeli világosságban a tömeg előtt felmegyek a Vogel hegyre. Ez a terv már az elején borult, mivel Ljublanaban az autóbusz pályaudvar nem volt túl bizalomkeltő, nem szerettem volna ott várni egy órát a buszomra. Szerencsémre óránként közlekedik a helyközi busz, elértem még az 5:00-kor indulót. Úgy voltam vele, hogy ok, hamarabb megyek, egy kicsit lehet még várnom kell a napfelkeltére, de inkább ott sétálgatok a Bohinji-tó partján. A buszsofőr nagyon kedves volt, megmutattam neki a kinyomtatott jegyemet és mondta, hogy nem gond, mehetek a korábbival. Mondjuk ülőhely volt bővel, kettőnkön kívül csak egy férfi utazott a buszon.

A busz sokkal korábban odaért, mivel sehol sem kellett megállnia csak Bledben, ahol a másik férfi leszállt. Mondjuk világos lett, mire odaértünk, de a köd nem szállt fel, az úttól pár méterre lévő tavat is alig lehetett látni. Ez benne volt a pakliban, reménykedtem azért, hogy szerencsém lesz. Nem volt, ez van. Mivel körjárattal utaztam és csak egy pár perces távolság volt a végállomásig, mondtam a sofőrnek, hogy én biztos, hogy nem szállok le, inkább a meleg buszon üldögélek és visszamegyek vele félútig. Semmi akadálya nem volt, megvettem a buszjegyet (1 euro) és reggel fél 8-kor inkább Bledben kezdtem a napot. Kicsit meg lett ez bonyolítva, de most is így csinálnám, mert a Budapestről induló következő busz csak reggel indul és 13.00-ra ért volna oda, tehát egy délelőttel kevesebb időt tudtam volna csak eltölteni ott, azt meg nem szerettem volna elpazarolni.

A szlovén busz menetrendjét és árait itt tudjátok megnézni: https://www.ap-ljubljana.si/en/ Érdemes a kirándulásokat szombatra vagy vasárnapra tervezni, a hétvégi 75%-os jegy nagyon megéri (egyébként sem drága szerintem). 

Végre leszálltam és elkezdődhetett a tényleges turistáskodás. A Bledi-tó Szovénia egyik felkapott célállomása. Alapból nagyon szép hely, de van két különlegessége: az egyik egy kis sziget templommal a tóban, a másik pedig a krémes süti. Én először elsétáltam a partra és csak bámultam a kristálytiszta vizet és az egyik domb tetején magasodó várat. Nagyon jó volt a reggeli csendben egy kicsit ott sétálgatni, rajtam kívül csak pár futó és kutyát sétáltató ember járt arra.

Ezután megcéloztam a várat. Kb. 20 perc alatt fel lehet érni a kiépített útvonalon, eltéveszteni sem lehet. Persze autóval is megközelíthető a hely, parkoló található a bejárathoz közel. A felnőtt belépő 13 euro és az aktuális szabály szerint a koronavírussal kapcsolatos védettségi feltételt igazolni kellett (beoltott / fertőzésen igazoltan átesett / negatív teszteredmény).

A mintegy 1000 éves kastély 130 méterrel a tó felett helyezkedik el, így már csak a kilátás miatt is megéri feljönni ide. A vár szépen rendben van tartva, a területén található múzeum, borospince, kovácsműhely, szuvenírbolt, étterem és kávézó is. Szerencsére nem túl nagy területű, így hamar végig lehet járni mindent. Bár szerintem a múzeum ki is hagyható, de ha már ott vagyunk és kifizettük a jegyet, akkor nézzük meg az ásatási emlékeket és azt a pár ijesztő figurát.

Van viszont egy érdekesség, amin megakadt a szemem. Azt tudtam, hogy egy másik szlovén település, Maribor büszkélkedik a világ legidősebb szőlőtőkéjével (stara trta=öreg szőlő), ami több, mint 400 éves. Napjainkban is nagyon sok termés van rajta, évente akár 50 kg szőlőt tudnak róla szüretelni. A polgármester minden évben ajándékoz oltványokat erről a barátság jeleként más településeknek, így kerülhetett egy tőke ide is 2011-ben.

Az eredeti tőke egyébként egy ház falán fut végig, nagyon látványos a képek alapján, élőben még nem láttam (kép forrása: https:/hu.wikipedia.org/wiki/Öreg_szőlő).

Miután végigjártam mindent, végre elérkezett a süti és kávé ideje. Egyértelmű volt számomra, hogy a híres bledi krémes itt a kastélyban szeretném megkóstolni, miközben gyönyörködöm a hihetetlen kilátásban. A város egyik szimbólumaként is elhíresült sütiről azt kell tudni, hogy 1953-ban a helyi Park Hotelben készítette először egy magyar származású cukrász. A teljesen adalékmentes édesség egyébként szerintem nagyon hasonlít a miénkhez, de egy kicsit krémesebb. Elég előítéletesen kóstoltam meg, mindenki mindenhol csak dicséri. Úgy gondoltam, hogy kicsit túl van már reklámozva. De be kell valljam, tényleg nagyon finom volt. Az meg csak hab volt a tortán, hogy a vár kávézójából tényleg nem semmi panoráma tárul elénk, a tóban található kis templomos sziget nagyon jól mutatott innen.

A nem mindennapi tízórai után lesétáltam a tópartra és behajóztam a kis szigetre. Eredetileg pletnával (tradicionális facsónakok színes ponyvával) szerettem volna közlekedni, de épp nem indult egy sem, maradt a sima kishajó (12 euro/retúr). A nem túl hosszú, kb. 15 perces út során gyönyörködhetünk a környező hegyekben és a kristálytiszta vízben. 

Hamar kikötöttünk és egy órát lehetett, vagyis kellett a nem túl nagy szigeten eltölteni, mivel csak akkor jött értünk vissza a kapitány. Őszintén szólva fél óra is bőven elég lett volna alaposan végignézni mindent, így az idő nagy része csak várakozással telt. Állítólag a nyári szezonban sűrűbben, fél óránként járnak a hajók, pletnák. El lehet ütni az időt persze a büfében vagy a padokon megpihenve, de akár a templomba is be lehet menni, amihez egy legenda köthető. 1534-ben egy szomorú nő élt a várban, akinek a férjét megölték és a tóba dobták. Az özvegy az összegyűjtött összes ezüstéből és aranyából készíttetett egy harangot, az azonban sosem jutott el a sziget kápolnájába, mert egy vihar elsüllyesztette a hajót, ami szállította. A nő ezután elvonult egy római kolostorba és halálát követően a pápa adományozott végül egy harangot a bledieknek. A babona szerint, ha valaki kíván valamit és háromszor megkongatja a harangot, akkor az teljesülni fog. Én őszintén szólva ki szoktam próbálni az ilyeneket, hátha teljesül, de most kicsit sokalltam ezért 12 eurot kiadni (az elmúlt években 3-6 euro volt csak a belépő), így kihagytam. 

Az időt a szigeten sétálással töltöttem el, többször felmentem a 99 lépcsőn a templomhoz, amihez esküvős babonák köthetők. Olvastam olyanról, hogy a vőlegénynek a karjában kell felvinni a menyasszonyt, hogy sikeres legyen a házasságuk. De egy másik hiedelem szerint a menyasszonynak a férfi oldalán kell néma csendben felsétálnia, így legalább a vőlegénynek marad még pár perce nyugton végiggondolni, hogy mire készül. Nem tudom, hogy a helyiek melyikben hisznek, de az biztos, hogy sok pár választja ezt a helyet az esküvőjük helyszínéül (a vár éttermét pedig a lakodalom megrendezésére).

Az egy óra leteltét követően visszahajóztunk a szárazföldre, majd onnan elsétáltam egyből a helyközi buszhoz, hogy a Vogel felé vegyem az irányt. Kicsit korábban odaértem az állomásra és pluszban még kb. 20 percet késett is a buszom, így ismét várakozással telt az idő. Aztán végre felültem a buszra és elindultunk. Az út kb. 45 perc volt és hihetetlen gyönyörű helyen vezetett végig az utunk, már ezért is érdemes volt elutazni Szlovéniába. A gyönyörű hegyek, rétek, patakok közötti út több kis falunk áthaladt, mindenhol kis takaros házak voltak az út mentén.

Aztán egyszer csak elénk tárult a Bohinji-tó, amely az ország legnagyobb és legmélyebb tava. A Triglav Nemzeti Parkban megbúvó tavat a Júlia-Alpok hegyei veszik körül, vize pedig a zöld és a kék árnyalataiban tündököl. Én idő hiányában csak az egyik részét céloztam meg, de a déli part szinte teljes részén végigment a busz, így egy kicsit gyönyörködhettem benne és vethettem egy pillantást a híres Aranyszarvra (Zlatorog) is. Ez a szobor egy fehér szőrű kecskebakot ábrázol, melynek a szarvai állítólag a kulcs a Triglav területén elrejtett kincshez és a véréből pedig gyógyító erejű növények sarjadnak. Tipikus fotó téma ez is.

Végre leszálltam a buszról és elindultam a megállótól (Vogel crossroad a neve) pár percre lévő kabinos felvonóhoz. A reggelre tervezett programot így délután tudtam megvalósítani, de legalább nem kellett lemondanom róla. Az alsó állomás tengerszint feletti magassága 574 m, a felsőé pedig 1535 m, a zárt kabin ezt a különbséget pár perc alatt megteszi. Elég sok ember beszállhat egyszerre, így ügyeskedni kell, hogy az ember ablak mellé kerüljön és ne középen álldogáljon. Már menet közben is elmondhatatlan kilátás tárul elénk, aztán felérve a kilátóról tovább gyönyörködhetünk a panorámában.

A két kabinnal, inga üzemben működő kocsikról menet közben nem tudtam fotót készíteni, de az interneten erről is rengeteg látványos kép található, innen mutatok én is egyet (kép forrása: http://bohinj.co/vogel-cable-car):

Az alsó állomáson lévő jegypénztárnál többféle jegy közül lehet választani (www.vogel.si/summer/prices-and-info), én a retúrt vettem ebéd menüvel 29 euroért. Ha már a megváltozott programtervem szerint nem a reggeli kávémat fogyasztottam el itt, akkor szerettem volna az ebédemet ezen a különleges helyen megenni. Úgy gondoltam, hogy először gyorsan megebédelek és utána majd körbenézek ott fent. Sajnos nagyon sokat kellett várnom az ebédre, a gyönyörű kiránduló idő miatt rengetegen voltak, de a probléma inkább az volt, hogy kevés ember dolgozott ott és azok is szervezetlenül végezték a munkájukat. Ezen azért sokat bosszankodtam, mert tényleg nem gondoltam, hogy egy leves és második elfogyasztásával el fogok ott tölteni kb. egy-másfél órát.

Ebéd után végre szétnéztem a hegyen és csak ámultam-bámultam. Ide tényleg a kilátás miatt megy fel az ember, de lehet akár onnan még magasabbra is túrázni. Én ezt kihagytam, inkább csak egy kicsit sétálgattam, fotóztam, majd a kabinos felvonóval élveztem az utazást lefelé is. Ott egy kicsit megnéztem közelről is a tavat, de aztán mentem a buszhoz, várt még rám 2 óra út vissza Ljubljanaba. Estefelé meg is érkeztem a fővárosba, ahol aznap már csak a szállásra vezetett az utam. Séta közben vettem gyorsan egy kis pizzát meg egy szlovén sört (Lasko), vacsoraként a szálláson el is fogyasztottam miután bejelentkeztem az itthoniaknál. Hamar lefeküdtem és gyorsan el is aludtam.

Az előző napi fáradtságot kipihenve másnap újult erővel vetettem bele magam a városnézésbe. Az előző napra a természeti csodák felfedezése volt a program, erre a napra pedig a főváros megtekintése maradt. A szállásom a belvárosban volt és azt elhagyva egyből egy régiségvásárba csöppentem. Itt tényleg mindent IS árultak.

Korábban azt olvastam Ljubljanaról (a kimondhatatlan nevű városról), hogy egy folyópartra épült romantikus kis ékszerdoboz. Ott sétálva számomra is ugyanez az érzés volt, abszolút hozta az előzetesen elképzelt képet: a Ljubjanica nevű folyó által kettészelt település mindkét oldalán macskaköves, hangulatos kis utcák találhatók, rengeteg üzlettel, kávézóval, étteremmel, a 60 méterrel a város felé magasodó vár pedig szinte mindenhonnan jól látható. A belvárosból a gépjárművek egyébként ki vannak tiltva, így tényleg csak a gyalogosoké, bicikliseké a terület, ezért is jó ott sétálgatni. Az meg csak hab a tortán, hogy szemét sehol nem volt, nagyon odafigyelnek az ottaniak erre, szinte minden sarkon ki is volt téve 5 féle hulladéktároló (kommunális, papír, műanyag, üveg és biológiailag lebomló anyagok különválogatására). Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy Ljubljana 2016-ban elnyerte az Európa Zöld Fővárosa címet.

Az óváros egyik kis sikátor szerű utcájában (Ključavničarska ulica) hamar rátaláltam egy szlovén művész alkotására. A nem mindennapi mű egy hosszú vájatban található 700 bronzfejecskéből álló kreáció, melyek mind különböző arckifejezésűek. Érdekesnek érdekes, de tegyük azt hozzá, hogy eléggé balesetveszélyes, ha valaki nem tudja, hogy mit rejt a járda, akkor könnyen eleshet benne.

Sétálgattam tovább, majd beültem egy kávézóba a folyóparton. Reggelire csak a vacsoráról megmaradt pizzát ettem, így jól esett végre egy kávé és vettem hozzá egy gibanica nevű sütit, mely a bledi krémeshez hasonlóan Szlovénia egyik kedvenc édessége. Kicsit össze-vissza ízű volt, a vékony tésztarétegek között többféle töltelék található: alma, dió, mák, lekvár, mazsola és túró. Amikor ettem, arra gondoltam, hogy lényegében ötvözték a stíriai metéltet és a máglyarakást, pluszban megszórták egy kis mákkal. Egyébként tényleg finom volt, csak fura.

Tovább sétálva hamar a főtéren találtam magam, ami tipikus központi találkahely. A rózsaszín Szent Mária ferences templom már eléggé feltűnő messziről, de az előtte található Hármas híd is tetszetős. Erről azt kell tudni, hogy a középkorban ennek a helyén egy fahíd állt, melyet a megnövekedett igénybevétel miatt 1842-ben átépítettek kőhíddá. Azonban később ez sem volt elég, ezért 1931-ben nem kiszélesítették, hanem építettek mellé másik kettőt. Szerintem nagyon jó és egyedi kialakítás, nem hiába ez is Ljubljana egyik nevezetessége.

A nem messze található érdekes és egyben különleges látványosság volt a következő állomásom: a Mészáros híd. Ezt a köznyelvben Hentesek hídjának is nevezik, mivel egyik végében található a vásárcsarnok, de van olyan elbeszélés is, mely szerint azért ez lett a neve, mert régen a hentesek ezen árulták a portékájukat, a nap végén pedig a megmaradt, már fel nem használható húsokat a folyóba dobták. Elég bizarrul hangzik, de ma inkább azért is az, mert groteszk szobrok díszítik, amik véleményem szerint hihetetlenül egyediek és jól mutatnak. Egyébként van egy harmadik neve is: a Lakatos híd, mivel mindkét oldalon a korlátok roskadoznak azoktól. De itt feltűnt az is, hogy rengeteg cumit is elhelyeztek ott, ami nagyon cuki megoldás a leszokásra. A mi gyerekeink szimplán csak a nem létező cicánknak adták oda, amikor készen álltak arra: este kiraktuk az erkélyre, reggelre pedig a cica mama hazavitte a kiscicáinak. A gyerekek azóta is azt hiszik, hogy jót cselekedtek, büszkén mesélik, hogy örömet okoztak a kiscicáknak :)

Mentem tovább és a változatosság kedvéért megnéztem még egy átkelőt a folyó felett: a Sárkányos hidat. Ez azért különleges, mert mindkét végén 2-2 sárkány szobor található. Ljubljana jelképe egyébként ez az állat lett, miután egy legenda szerint egykoron egy közeli mocsárban élő sárkényt egy erre járó lovag legyőzött. Ma szinte mindenhol ez a jelkép lelhető fel, legyen az hűtőmágnes, plüssfigura, a város címere, bármi. 

Ebéd előtt elsétáltam még a város egy különleges helyszínére, a Metelkova Mestrohoz. Ez a terület Jugoszlávia egykori hadseregének egy laktanyája volt, ma azonban kulturális központ. Több elhagyott épületrészből állt, amit művészek elkezdtek kisajátítani, de az 1990-es években a hatóságok ezt büntették. Az illegálisan továbbra is működő vendéglátóhelyek és kreatív alkotók azonban nem adták fel a harcot  és mára már a városvezetés is elismerte, hogy ez a hely pozitív hatással van Ljubljana kultúrájára és turizmusára, sőt pénzügyi támogatást is adnak a fenntartására. Napjainkban galériák és romkocsmák működnek itt, valamint számos koncert és színházi előadás helyszíne. Nekem nagyon tetszett a nem mindennapi megjelenése és bár délelőtt jártam ott, amikor semmilyen program nem volt, így is át lehetett érezni az egyediségét. Rajtam kívül szerencsére csak pár ember lézengett ott, de mindannyian azért mentünk, mert nagyon jó fotótéma. Egyébként dicséretre méltó, hogy milyen jól rendben volt tartva, szemét itt sem volt sehol. 

A rengeteg fotó után elindultam vissza a belvárosba ebédet keresni. Útközben tettem egy pici kitérőt a Tivoli parkba, kicsi itt sétálgattam és vetettem egy pillantást a Tivoli kastélyra, ami ma művészeti központ. Teljesen más, mint a Metelkova, itt a természet dominál. Nagyon szép idő volt, sokan a parkban pihentek, bicikliztek és mókusokat etettek, akik elmondhatatlanul barátságosak voltak, szinte a tenyerükből ettek.

A belvárosba visszatérve hamar beültem egy étterembe és ettem egy tradicionális szlovén ételt: borjúsültet házi sajtos tekerccsel. Finom volt, de itt is sajnos az volt, mint előző nap a Vogelen, hogy elmondhatatlanul sokat kellett várni. Sietnem is kellett utána, mert a buszom nemsokára indult és még szerettem volna venni pár dolgot itthonra.

A busz Budapestre kora délután indult és minden probléma nélkül este már itthon voltam. A határon most sem volt semmi ellenőrzés, meg sem kellett állni.

Ezzel véget ért a szlovén kiruccanásom, ami szerintem nagyon jól sikerült. Sokan az ország kapcsán csak a Bledi-tavat említik, hogy azt mindenképp látni kell, de véleményem szerint az csak az egyik szépsége ennek a vidéknek. Örülök, hogy a Vogelre is fel tudtam menni a kabinos felvonóval, hihetetlen élmény volt, de ha legközelebb arra járnék, akkor szeretnék több időt eltölteni a Bohinji-tó körül. És még lehetne sorolni a látnivalókat, a hegyektől a tengerpartig. A lényeg, hogy szomszédos ország lévén nincs messze és még tömegközlekedéssel is jól megközelíthető. Az árak pedig abszolút megfizethetőek, így tényleg mindenkit arra bíztatok, hogy ne csak átutazzon az országon (ahogy eddig én is tettem), hanem fedezze fel annak természeti és építészeti remekeit.

Az utazási szokások napjainkban igencsak megváltoztak a Covidnak köszönhetően. Én is azon emberek táborát erősítem, akik lehetőségeikhez képest minél több országba próbálnak eljutni, hogy ezáltal megismerjék az adott hely nevezetességeit, kultúráját és mindennapjait. Sajnos eltelt úgy egy év, hogy mindezek csak vágyak, álmok maradtak és a többséghez hasonlóan mi is itthon (vagy még itthon sem) mozdultunk ki. Nemrég azonban ismét útra keltem és Horvátországba utaztam. Igaz, voltam már párszor az országban, de rengeteg a látnivaló, ami eddig kimaradt. Valamint idén is ide volt a legegyszerűbb eljutni a korlátozások miatt.

A beutazási feltételeket nem fogom részletezni, gyakran változnak, mindig a konzulátus oldalán szereplő dolgokat kell betartani:

https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?horvatorszag

Aki már olvasta pár blogomat, tudhatja, hogy nemcsak családdal, barátokkal, hanem egyedül is szoktam utazni, most is így tettem. Tekintettet arra, hogy ne legyek túl sokat távol a gyerekektől (2 és 4 évesek) és busszal is megközelíthető legyen a hely, a választásom Dalmáciára esett. Szerencsére egy internetes nyereményjátékon még korábban nyertem 3 db retúr jegyet bárhová a Flixbus hálózatán belül, így az árakat sem kellett néznem. Az útvonalam a következő volt:

• Egyik éjszakai járattal elutaztam Budapestről Splitbe, ahová másnap reggel megérkeztem. Aznap ott voltam, fürödtem, nézelődtem, szállást foglaltam.
• Másnap reggel áthajóztam Dubrovnikba és estig ott időztem.
• Végül éjszakai járattal elutaztam Zágrábig, ahová reggel érkeztem meg, egy kis átszállási idő után pedig folytattam az utamat Budapestre.

Odafelé péntek éjjel a határnál 2 órát időztünk. Természetesen van a buszoknak külön sáv, csakhogy amikor odaértünk, állt előttünk másik 28 busz. Ez van, turnusváltás volt, meg úgy egyszerűen nyár, sokan mennek arra. Viszont a kötelezően kitöltendő regisztrációt (https://entercroatia.mup.hr/) nem csinálja meg előre mindenki, így nekik helyben kell azt megtenni, ami sok időt vesz el és ezáltal mások várakozási idejét is növelik. Bosszantó az ilyen.

Végül másnap reggel egy órás késéssel, de rendben megérkeztünk Splitbe. Szerencsére nem túl nagy a belvárosi rész a látnivalókkal, ezért is választottam egy napra. Egyébként Horvátország második legnagyobb városa és Dalmácia megye igazgatási és gazdasági központja. A buszmegálló a kikötőnél található és gyakorlatilag a belváros szomszédságában van, így egyből elindultam a városba kávézót keresni.

A belváros egy részét a jó néhány utcát, épületet és teret magába foglaló Diocletianus-palota tölti ki, mely a világörökség része. A palotát Kr. u. 300 körül a névadó római császár építtette, aki Splittől nem messze, Salonában született és élete utolsó éveit visszavonulva itt töltötte. Ez a hely 4 kapun át (arany, ezüst, vas, tengeri) közelíthető meg. A palota eredetileg így nézhetett ki (kép forrása: https://www.horvatorszaginfo.hu/helyek/split/a-diokleciansz-palota):

Én az Ezüstkapun mentem át először, aminek környékén piac található, ahol többnyire zöldségeket, gyümölcsöket, ruhákat és szuveníreket árulnak.

Ezután a belső részen bolyongtam. Szűk, labirintusszerű utcák követték egymást, még végül az Aranykapun át kimentem és megpillantottam Nini Gergely szobrát. A 10. században élő püspök arról lett híres, hogy tagadta a pápa hatalmát és az egyházi szertartásokat nem latinul, hanem horvát nyelven tartotta. Mint a legtöbb szoborhoz, ehhez is köthető babona: ha megsimogatod a nagylábujját, akkor szerencséd lesz. Nyilván én sem hagytam ezt ki, nem kísértem a sorsom.

Visszatértem a palota területére, sétálgattam, végül a főtéren kötöttem ki. Itt ittam egy kávét, kicsit szusszantam és megállapítottam, hogy ez egy tipikus, hangulatos városközpont, városházával, szépen karbantartott épületekkel, kávézókkal, éttermekkel. Én mondjuk szeretem az ilyeneket, jó volt itt üldögélni és csak úgy bámulni az embereket. 

Kávé megvolt, jöhetett végre a strand. Nem így terveztem, hogy városnézés is lesz egyből, de tényleg egy helyen van minden. Elsétáltam a főutca (Marmont utca) előtt, átvágtam pár utcán, végül a Riva tengerparti sétány és kikötő érintésével eljutottam a város egy kevésbé központi strandjára. Úgy terveztem, hogy a délelőtti fürdőzés nem a belvároshoz legközelebb eső homokos strandon lesz, hanem kipróbálok egy távolabbi, nyugisabbat. Körülbelül 20-30 perc séta után megérkeztem végül az Obojena beachre. 

Ezen a részen a víz nagyon szép, tiszta, a part kavicsos, viszont árnyék és büfé nem sok van, erre fel kell készülni. Meglepő módon sok gyerekes családot láttam, pedig azt gondoltam, hogy nekik inkább a közelebbi, homokos part a favorit. Végre én is átöltöztem és csobbantam egyet. Hihetetlen kánikula volt, nagyon jól esett a hűs tengerben ringatózni. Nem is csináltam pár órán át semmi mást, csak pancsoltam és a parton pihentem, ettem, ittam.

A jóleső semmittevés után besétáltam a belvárosba, ettem egy fagyit, majd elfoglaltam a szállást és ott is pihentem egy kicsit. A hosszú buszozás és a délelőtti városnézés, fürdés után kellemes volt egy kicsit a szobában pihenni, de természetesen hajtott a vágy, hogy minél többet lássak a városból, így délután ismét elindultam. Először beültem egy étterembe egy késői ebédre (vagy korai vacsorára), majd a palota területét jártam be jobban.

A leglátványosabb rész a Peristilium, ami egy korinthoszi oszlopokkal körbevett udvar. Ez anno protokolláris hely volt, itt fogadta alkalomadtán a császár a vendégeit. Egyébként, ahogy megfigyeltem, most is eléggé kedvelt találkahely. Közvetlenül mellette található a Szent Duje székesegyház, Diocletianus egykori mauzóleuma, ahol a VII. században a szarkofág sajnos az avar-szláv támadások során megsemmisült.

Tovább sétálgattam a palotán belül, gyönyörködtem az utcákban és épületekben. Természetesen a Riva tengerparti sétányon való korzózás és a szokásos szuvenír vásárlás sem maradhatott ki. Jó volt csak úgy bolyongani céltalanul és magamba szívni a város hangulatát.

Késő délután megcéloztam a városi homokos strandot. Még mindig nagyon meleg volt, ismét jó volt a vízben felfrissülni. Korábban azt olvastam Splitről, hogy a hajóforgalom és a város közelsége miatt nem a legszebbek itt a strandok. Délelőtt nem ezt tapasztaltam, azonban itt ez teljes mértékben igaznak bizonyult. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a part volt inkább kiábrándító a rengeteg szemét miatt, erre oda lehetne figyelni. Úgy kellett a törölközőnek helyet keresni, hogy ne a rengeteg cigicsikkre telepedjek le. Láttam olyat is, hogy egy anyuka három gyerekkel kijött a vízből, leültek a plédjükre és elkezdett dohányozni a hamut a homokba szórva, majd a csikket is oda helyezve. Fél perc sem telt el és a gyerekei már ugyanabban a homokban fetrengtek, abszolút nem zavarta őket. Nem is voltam itt sokat, kicsit megmártóztam, de a parton pihengetés helyett inkább vettem egy bureket és sört, visszamentem a szállásra és ott vacsoráztam. Korán lefeküdtem aludni, úgy is fárasztó nap volt mögöttem.

Másnap reggel korán keltem, mivel 7:40-kor indult a hajóm Dubrovnikba. Őszintén szólva az volt az előzetes tervem, hogy második nap a közeli Zadarban leszek, viszont a hazafelé jövő buszok menetrendje sehogy sem tetszett, mivel kora délután már indult volna haza és az éjszaka közepén pedig lett volna egy átszállás Zágrábban. Letettem inkább erről a tervemről és a választásom Dubrovnikra esett. Onnan csak este kellett visszaindulnom, így több időt tudtam a városban töltenem, a zágrábi átszállás meg már reggelre esett, így nyugodtan tudtam éjjel egyhuzamban pihenni a buszon.

A hajózási ötlet azért is tetszett, mert ugye nem minden nap teheti azt meg az ember. Az út 4 és fél óra volt, az egész délelőtt ezzel telt, viszont szuper program volt órákon keresztül csak bámulni a tengert, a közeli partokat és a hatalmas hullámokat. Volt pár köztes megálló, ahol kikötöttünk, le- és felszálltak az utasok. A hajó maga nagyon tiszta és modern volt, sok helyen volt az üléseknél konnektor, ami azért jól jött és persze a mosdókat és a büfét is lehetett használni. A reggelimet így hajókázás közben fogyasztottam el a tengeren ringatózva. A jegyet előre megvettem még itthon 240 kunáért (kb. 11.600 Ft), ezen a honlapon fent van minden szükséges információ (menetrend, árak, foglalás): https://www.krilo.hr/en/

A dubrovniki kikötő már messziről látszott a háttérben felbukkanó Franjo Tuđman híddal. Kikötöttünk és egyből a közeli (kb. 10-15 perc gyalog) autóbusz pályaudvarra mentem. Megnéztem, hogy este honnan fog indulni a buszom, valamint a cuccaim nagy részét betettem a csomagmegőrzőbe (5 kuna/óra). Mondjuk elég nehézkesen ment, mivel senki nem volt a csomagmegőrző ablakánál. Ott üldögélt viszont egy rendőrnő, ő mondta, hogy menjek ki és valakinek szóljak, hogy jöjjön be segíteni. Azt már nem tudta megmondani, hogy kinek. A kinti részen található információs pultnál egy férfi csak annyit mondott a kérdésemre, hogy valóban van bent csomagmegőrző, ott tudnak nekem segíteni. Mondtam, hogy nincs ott senki , erre mondta, hogy akkor ő fog bemenni. Így is lett, de nem értettem, hogy miért nem egyből ez volt a válasza. Ezután gondoltam, hogy bebuszozok az óvároshoz, mert gyalog messze lett volna. A pályaudvaron ki is van írva az 1-es megállónál, hogy melyik járatok közlekednek oda, viszont kicsit becsapós volt, mert nem onnan indulnak, hanem ki kell menni a kerítésen kívül és egy ottani buszmegállóban kell várni a menetrendet távolról sem ismerő buszt. Nagy nehezen aztán megérkezett egy, vettem a sofőrtől jegyet (15 kuna, előre megvéve 12 kuna) és végre úton voltam az óvárosba. Sajnos mindez elég sok időt elvett tőlem, de így is maradt még 8 órám a városnézésre és strandolásra.

A történelmi városfalak már messziről látszottak, végre megérkeztem. Azt előre szeretném leszögezni, hogy egy részt sem láttam (még) a Trónok harca c. sorozatból, amit nagyrészt itt forgattak és ezért rengeteg műkedvelőt vonz. Én tényleg az egyedisége és szépsége miatt kerestem fel az óvárost. A busz a Pile kapunál tesz le minket, csak be kell sétálni és máris elénk tárul a Stradun, azaz a széles sétálóutca és a 16 oldalas Onofrio ivókút, mely a vízvezeték része, de volt idő, mikor a város egyetlen ivóvízvételi helye volt.

A főutca mentén rengeteg üzlet és étterem kapott helyet, nem volt gond azzal, hogy hol ebédeljek, kiválasztottam egyet, ahol ettem, ittam és megpihentem. Ezután a sétány legvégén található látnivalókra vetettem egy-egy pillantást, amik tényleg csak pár lépésre helyezkednek el egymástól. Egyik ilyen épület a mutatók nélküli Óratorony, ami tulajdonképpen egy napóra. Másik látványosság a Szent Balázs templom, ami a város védőszentjéről kapta a nevét. Ehhez egy legenda köthető: 971 február 2-án éjjel három velencei hadihajó közelített a városhoz, hogy vizet vételezzenek. Egy paraszt beszaladt a Szent István templomba és egy szerzetesnek elmondta, hogy a velenceiek nem vízért jöttek, hanem el akarják foglalni a várost. Hozzátette, hogy mindezt Szent Balázstól hallotta. A helyiek a hír hallatán fegyvert ragadtak, a velenceiek pedig inkább tovább hajóztak. Egy másik legenda pedig a szomszédos katedrálishoz köthető: 1192-ben Oroszlányszívű Richárd a Dubrovnikkal szemközti, Lokrum szigeten hajótörést szenvedett. Akkor megfogadta, hogy ha túléli, akkor egy hatalmas templomot épít. Így is tett annyi különbséggel, hogy nem a szigeten építette azt fel, hanem itt. Végül az itt található Sponza-palota és Rektori-palota következett, figyelemre méltó, szép árkádos épületek.

Most már tényleg csak arra vágytam, hogy csobbanjak egyet a tengerben, ezért kimentem az óvárosból és megcéloztam a közeli Banje strandot. A kavicsos-sziklás part nagyon szép, de szinte semmi természetes árnyék nincs, napernyőket lehet bérelni. És én még olyat nem láttam, hogy egy strandon a telepített zuhany fizetős legyen. Itt így volt, 2 kunát kellett beledobni az automatába, hogy 30 másodpercig lehessen zuhanyozni. A tenger viszont nagyon jó volt, az eltervezett semmittevést itt is meg tudtam valósítani pár órán keresztül. Az tetszett a legjobban, hogy szép rálátás nyílt az óvárosra, sokáig csak a vízben lebegtem és bámultam azt és a távoli hajókat.

Délután elköszöntem a strandtól és visszamentem az óvárosba és végigsétáltam az azt körülvevő várfalon (200 kuna, kb. 9.600 Ft). Azt tudni kell, hogy a X. századig Dubrovnik egy sziget volt, ekkor temették be a mai főutcát és ezáltal csatlakoztak a szárazföldhöz. Ezután az 1667-es földrengés, majd a délszláv háború (1991-2001) is komoly károkat okoztak a városban, azonban mindig újjáépítésre került. A városfal viszont mindig is védelmi célt szolgált, ez Európa egyik legkomolyabban védett létesítménye.

A majdnem 2 km hosszú városfal végigjárása tényleg kihagyhatatlan, megéri kifizetni a belépő árát. Innen a legjobb a rálátás a városra, az 5 bástyára és 17 toronyra. Állítólag Covid-mentes időben itt sem lehet mozdulni a tömegtől. Most viszont annyira kevés a turista, hogy voltak hosszú percek, amikor senki sem volt a környékemen. Annyira mondjuk én ezt nem bántam, tülekedés nélkül tudtam élvezni a kilátást. Van pár büfé is fent, hogy ha megszomjaznánk, akkor borsos áron tudjunk frissítőhöz és egy kis légkondis helyhez jutni.  

Ezután már csak a lenti részen sétálgattam egy kicsit. Vettem pár szuvenírt meg enni, innivalót a hazaútra, valamint beültem egy étterembe még vacsorázni. A főutcáról nyíló szűk, kis utcákban jó volt még egy utolsót bolyongani, viszont este 9-kor indult haza a buszom, így időben kimentem az óvárosból és visszabuszoztam az autóbusz pályaudvarra. Arra kell figyelni, hogy a helyi busz ugyanabból a megállóból (tehát nem az út túloldalán lévőből) indul vissza, jegyet az ottani újságárusnál is lehet venni. 

Ezzel véget ért a kis kiruccanásom. Hazafelé minden rendben volt az úton és a határnál is. Mondjuk a Dubrovnik-Zágráb buszút eléggé szerpentines volt, elég gyorsan is mentünk. Nem állítom, hogy ez volt életem legjobb buszon pihenése, de a célnak megfelelt. Pár perc erejéig Bosznia-Hercegovinán is átmentünk, a neumi tranzittal semmi gond nem volt. Be- és kilépéskor ellenőrizték mindenki személyijét, majd folytathattuk az utat. Zágrábban volt másfél órám az átszállásig. Jól esett kicsit mászkálni. Megreggeliztem, kávéztam, vettem még pár dolgot itthonra, aztán végül elindultam haza.

Ez a néhány nap elég volt nekem ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjak az itthoni dolgokból, segített feltöltődni. Összességében szerintem jól választottam úti célt, mindkét város tartogat szép helyeket és érdekes látnivalókat. Bár őszintén bevallom, Split nem annyira nyerte el a tetszésemet, mint ahogy elképzeltem, de egy napra megfelelő volt az is. Sokan azért választják inkább ezt a települést a nyaralásuk helyszínéül, mert innen könnyen lehet csillagtúra szerű kirándulásokat szervezni. Dubrovnik felkapottságáról pedig szerintem nem kell semmit sem mondanom, de az biztos, hogy ha valaki látni szeretné, akkor érdemes mostanában felkeresnie, amíg újra nem árasztják el az emberek annyira, hogy mozdulni se lehessen.

Horvátország pedig továbbra is a magyarok kedvence, nemcsak a közelsége és a tenger miatt, hanem mert tényleg vannak szép látnivalók. Biztosan fogok még én is ide utazni és új helyeket felfedezni, akár egyedül, akár a családommal. Én eddig Zágrábban, Opatijában és Rovinjban jártam, jó szívvel ajánlom ezeket a helyeket, írtam róluk korábban blogot, azokban részletezem a látnivalókat:

Opatija (Abbázia): https://valamerre.blog.hu/2016/08/14/opatija_121

Zágráb: https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892

Rovinj: https://valamerre.blog.hu/2020/07/12/rovinj_615

Az Isztriai-félszigeten található város pár éve felkerült a bakancslistámra, azonban mindig közbejött valami, amiért váratott magára. Nemrég végre sikerült elutaznom ide egy kis időre és nem csalódtam benne. Az olasz stílusú óváros abszolút magával ragadja az embert, a csodás tenger pedig csak hab a tortán. 

A koronavírus-járvány hatásait a turizmusra nem fogom részletezni, a csapból is ez folyik. Alapvetően egy buszos nonstop utat terveztem (éjszakai utazás, napközbeni városnézés, majd ismét éjszakai buszozás), azonban a pandémia miatt módosítani kellett az elképzeléseimet. A Horvátországba való beutazáshoz jelenleg ki kell tölteni egy adatlapot (https://entercroatia.mup.hr/), melyben a turisztikai célú utazás apropóján meg kell jelölni legalább egy szálláshelyet. Ezzel szemben a konzuli szolgálat oldalán (https://konzuliszolgalat.kormany.hu/europa-utazasi-tanacsok?horvatorszag) azt írják, hogy jelenleg nem kell igazolnunk az utazásunk célját, a járványt megelőző feltételek mellett lehet utazni. Mivel nem volt egyértelmű a helyzet, ezért feltettem azt a kérdést a konzulátusnak, hogy mi van abban az esetben, ha nem akarok ott aludni, hanem csak átugrok egy kicsit, ahogy korábban lehetett? Válaszképp leírták a honlapon elérhető sablon szöveget és azt, hogy az esetemben meg kell jelölnöm a szálláshelyemet is. 

Mivel nem akartam megkockáztatni, hogy a határnál bármi problémám legyen, így kénytelen voltam módosítani az utamat. Ugyanúgy egy péntek éjjeli busszal mentem a Népligetből, ami másnap reggel 9 órára ért Rovinjba, viszont nem jöttem haza aznap, hanem foglaltam egy éjszakára szállást. Persze így harmadnap hazafelé az akkori menetrend szerint csak átszállásos járat lett volna, ami Szlovéniát és Ausztriát is érintette volna. Nem akartam másik két országot keresztezni még átutazóban sem, ezért kénytelen voltam Zágrábig elutazni, ott aludni egyet, majd negyedik nap reggel onnan hazajönni. Összességében az eredetileg tervezettnél másfél nappal hosszabb és drágább is lett a kirándulásom. Mégis úgy voltam vele, hogy szeretnék egy kicsit egyedül lenni (kisgyerekes anyaként ez e legjobb feltöltődés számomra), úgyhogy belevágtam (persze betartva vírus miatti előírásokat).

Az utazás teljesen rendben zajlott, alig volt pár útitársam. Szerencsére a menetrend szerinti buszoknak külön sor van a határon, így hamar átjutottunk. Az előre kitöltött adatlapot nem kérték, csak beszkennelték mindenki személyijét/útlevelét és megkérdezték, hogy hova megyünk. Én mondtam, hogy Rovinjba, majd a határőr megkérdezte, hogy Zágrábba is, mert látta a rendszerben a megadott szálláshelyeimet. Ezután robogtunk tovább és mindenféle fennakadás nélkül megérkeztünk a végállomásra.

A hely már az első percben elvarázsolt, bár kicsit zavaros, hogy hol vagyunk, elsőre nem Horvátországra tippelne az ember. A város 1283-1797 között Olaszországhoz tartozott és a mai napig ennek a hatása látszik mindenhol. Sokan még mindig beszélik az olasz nyelvet, de az utcanevek is két nyelven vannak kiírva, ahogy a város neve (Rovinj/Rovigno). Az építészeti stílusról meg nem is beszélve, az óvárosban szűk, macskaköves utcák kacskaringóznak a magas, színes házak között. A spalettás ablakok előtt pedig sok helyen kiteregetett ruhákat lenget a szél. Abszolút mediterrán megjelenés jellemzi.

A buszállomás a sétálóutca (Carera ulica) lábánál található, így egyből indulhat a városnézés. Szombat délelőtt nem mondanám, hogy sokan voltak, a legtöbb üzlet még zárva volt. Sétálgattam, nézelődtem és egy szűk sikátorban inkább letértem a kikötő felé. Végre újra közelről láthattam a tengert. Minden nagyon nyugodt és békés volt. Itt már voltak nyitva éttermek, sokan a reggeli kávéjukat fogyasztották.

Az óvárosi kikötőnél van a Főtér (Gradski tér vagy Tito tér), ahol egy díszkúton kívül a piros színű óratorony található. Az épület aljában utazási iroda működik, a színes homlokzaton pedig Velence címerállata, a szárnyas oroszlán díszeleg.

Innen indul a legtöbb hajókirándulás és ha már itt jártam, akkor megnéztem a kínálatot. Van bőven választási lehetőség, attól függ, ki mit szeretne látni: naplemente, delfinles, Limski fjord, környező szigetek és városok, privát hajókázás, de akár velencei egynapos kirándulásra is befizethetünk. A városban több helyen hirdetik ezeket, nem kell aggódni, hol fizetünk be rá. A hosszabb utak esetében általában ellátást is tartalmaz az ár. 

Mentem tovább és mivel már éhes voltam, gondoltam eszek valamit. Az olasz hatás a gasztronómiában is meglátszik, a horvát ételeken kívül a pizzát, a tésztaételeket és a tengeri herkentyűket ajánlatos megkóstolni. Egy pékségben vettem kávét és egy szelet pizzát, majd elsétáltam azokkal a piachoz közeli tengerparti részhez. Leültem és bámultam a hullámzó vizet, ami itt a hajóforgalom miatt elég zavaros. Egyszer csak azt vettem észre, hogy két sirály nagyon közelít felém és szinte kinézik a kaját a kezemből. Elég tolakodóak voltak, ezért jobbnak láttam adni nekik egy kicsit. Sose tudom, hogy jó ötlet-e így etetni a madarakat, de most tényleg ez volt az egyszerűbb.

A hármasban elfogyasztott reggeli után elbúcsúztam a kis "barátaimtól" és elindultam megnézni a közeli piacot. Nem túl nagy hely, mégis érdemes felkeresni. Főleg szuveníreket, zöldségeket és gyümölcsöket árulnak, egy épületen belül pedig tengeri herkentyűket is lehet kapni. Különlegesség viszont a sok olívaolaj, valamint a levendulából, fügéből és szarvasgombából készített termékek. Nem tudtam, de az isztriai szarvasgomba rendkívül drága és keresett még a szarvasgombákon belül is. 

Sétáltam tovább és megcéloztam Rovinj jelképét, a domb tetején magasló Szent Eufémia székesegyházat. Eltéveszteni sem lehet, a girbe-gurba utcákon kell felfelé menni. Egyébként ez az óvárosi rész korábban sziget volt, a 18. században kötötték össze a szárazfölddel, így lett félsziget. A házak viszonylag magasak, a 17. században tomboló pestisjárvány miatt a kedvező éghajlatnak köszönhetően a környékről ide menekültek az emberek és helyhiány miatt kénytelenek voltak felfelé terjeszkedni, plusz emeleteket építeni. A hangulathoz még hozzá tartozik az is, hogy sok sikátor egyenesen a tengerben végződik, ezeket kalózjáratoknak nevezik. Igen, Rovinj lakosainak fele a velencei uralom alatt halászattal, másik fele pedig kalózkodással foglalkozott. Viszont a városnak az ellenséges uszkók (délszláv) kalózokból is kijutott, háromszor lerombolták és felégették a települést. Mindezek hozzájárultak a mai arculathoz és összességében szerintem nagyon egyedivé tették.

Ahogy felérünk a dombtetőre, elénk tárul a végtelen tenger látványa. Ez engem mindig jó érzéssel tölt el, már ezért is érdemes ide felsétálni. A ragyogó napsütésben kicsit nézelődtem és megpihentem, majd szemügyre vettem a székesegyházat. 

A templom a 18. században nyerte el jelenlegi állapotát, de a helyén már korábban, a 8. században is állt egy. A hozzá tartozó harangtorony tetején a névadó, Szent Eufémia szobra található, mely az aktuális széljárás szerint mozog. A legenda szerint a 300-as évek elején Diocletianus császár elrendelte a keresztények feláldozását. Az akkor 14 éves Eufémia néhány társával együtt el tudott menekülni, azonban mégis rájuk bukkantak. Ezután a sok kínzás ellenére sem tört meg, a hitének köszönhetően minden megpróbáltatást kiállt. Oroszlánok elé is vetették, de azok nem bántották, hanem kedvesen közeledtek felé. Végül a feldühödött rómaiak kerékbe törték, így érte a halál. A keresztények a holttestet egy márvány szarkofágba temették Konstantinápolyban (mai Isztambul) és ott volt mintegy 300 évig. Akkor egy hatalmas vihar közepette eltűnt és pár nap múlva Rovinj partjainál egy halászfiú talált rá. A szarkofág azóta ebben a templomban van elhelyezve. A templom ingyenesen látogatható, a harangtoronyba pár kunás belépő ellenében lehet felmászni.

A dombról lefelé egy másik útvonalat választottam, mint amikor felmentem. Ez is nagyon szép volt, nem győztem gyönyörködni. Arra azonban nagyon kell figyelni, hogy a sima felületű macskakövek nagyon csúszósak. Több embert is láttam, akik tyúklépésben közlekedtek, én is így tettem, mégis párszor majdnem dobtam egy hátast. 

Ezután a város egy másik részénél található strandot céloztam meg. Közben elhaladtam a vörös színű városházánál és a mellette található Balbi-ívnél, ami a megmaradt három eredeti városkapu egyike. Mentem tovább és a buszállomásnál megpillantottam a szentháromság keresztelőkápolnát. Ez a hétszögletű épület a 13. században épült és Rovinj legrégebbi épülete. Ma galéria működik benne.

A városnak nagyon jól áll, hogy tengerparti település, de tudni kell, hogy hosszan elnyúló, homokos rész itt nincs. Van azonban rengeteg kavicsos, sziklás öböl, de a belvárosiak inkább létráról lemászósak. Én is szerettem volna mártózni egyet, úgy gondoltam, hogy a Zlatnyi Rt parkerdőnél elhelyezkedő Lone Bay lesz számomra a legideálisabb. Ez a belvárostól (főleg a székesegyháztól) azért kicsit messzebb van, gyalogoltam kb. 40-50 percet, mire odaértem. Legalább megnéztem közben Rovinj másik részét is, ahol családi és társasházak vannak. Végül a hatalmas parkos részen keresztülhaladtam és elértem a kiszemelt strandot.

Most már semmi akadálya nem volt a csobbanásnak, gyorsan átöltöztem és belemerültem a kellemes tengerbe. Van itt egy kisebb büfé, mosdó, átöltözési lehetőség és napágyakat is lehet bérelni. Minden megvolt, ami a pihenésemhez kellett. A strandra a belépés ingyenes, azonban a büfében elég drága minden, erre fel kell készülni. Vettem azért egy kis hűsítő innivalót és szépen lassan elkortyoltam, miközben bámultam a vizet és a szemközt található óvárosi rész körvonalait. A hosszas buszozás és a délelőtti városnézés után jól esett a parton feküdni, el is töltöttem itt 1-2 órát semmittevéssel. 

Éhes lettem, szerettem volna enni végre valami főtt ételt. Átöltöztem, összepakoltam és elindultam a part mentén vissza a városba. Elhaladtam a helyi nagy kikötőnél, majd egy ahhoz közeli étterembe beültem (Restaurant Škver Da Mario). Valamilyen tésztaételt kívántam, de a kínálatban sajnos a pizzán kívül csak két fajta pasta volt. Egy sima milánói meg egy másik truffeles. Gondoltam az jó lesz. Ismerős volt a neve, nyilván gondoltam, hogy nem csokis, így rendeltem egyet. Közben persze kigugliztam, hogy a truffle szarvasgombát jelent, a trüffel valóban erről kapta a nevét, mivel a rücskös kis édesség kinézete nagyon hasonlít erre a gombára. Alapvetően nem szeretem a gombát, de ez a szósz tényleg nagyon finom volt, a grillezett hússal és tésztával nagyon jó kombinációt alkotott. Megettem, majd üldögéltem még egy kicsit, ittam egy kávét és néztem a közeli tengert a hajókkal.

Innen kb. 10 perc sétára volt a szállásom, elsétáltam oda. Zuhanyoztam és pihentem 1-2 órát. Kint nagyon meleg volt, így jól esett ebéd után a hűs, csendes szobában lenni. Őszintén szólva el tudtam volna képzelni, hogy egész nap ott maradok, mivel a két kisgyerekem (1 és 3 éves) mellett itthon már 5 perc ülésnek is hálát szoktam adni. Persze hajtott a kíváncsiság, ezért délután újra útra keltem. 

Besétáltam az óvárosba és végre azt láttam, hogy az összes üzlet nyitva van. A vírusból annyit lehetett érzékelni, hogy az eladókon, pincéreken van maszk, kesztyű, valamint minden bejárati ajtónál volt kitéve kézfertőtlenítő. Az emberek többsége (helyiek és turisták is) figyelt arra, hogy ne kerüljenek közel másokhoz. Mi Budapest belvárosában lakunk és sajnos itthon nem ezt tapasztalom, szóval Rovinj nálam ilyen szempontból hatalmas piros pontot érdemelt. Azonban a történethez hozzá tartozik az is, hogy valószínű most a megszokottnál kevesebb turista volt.

Rovinjban az is jó, hogy a magas épületek között meghúzódó utcák árnyékosak, kellemes itt a nyári melegben sétálni. Az óváros nem túl nagy, szinte az összes kis utcába betértem és ismét felsétáltam a székesegyházhoz. Újra megcsodáltam a magasból a tengert, nem győztem gyönyörködni benne. Lefelé haladva benéztem néhány üzletbe, vettem szuveníreket és a gyerekeknek ajándékokat. Persze sikerült kifognom egy magyarul beszélő eladót, aki kb. 20 éve él itt, egyébként pedig eszéki. Kicsit beszélgettünk és a vásárolt tárgyakon kívül egy apró ajándékot is adott (rózsaszínre festett tengericsillag), nagyon kedves volt. Mentem tovább és csak úgy céltalanul bolyongtam. Nézegettem a házak falára kiakasztott festményeket és a rengeteg kézzel készített, igényes árut. 

Az ebéd annyira laktató volt, hogy nem kívántam semmi egyebet abban a hőségben, csak egy kis fagyit. Leültem, megettem, majd konstatáltam, hogy még sokára lesz este. Hogy őszinte legyek, ha nem akartam volna mindenképp látni a naplementét, akkor a szállás felé vettem volna már késő délután az irányt. Így viszont húztam az időt, sétálgattam és üldögéltem a parton. Végül nem bántam meg, tényleg nagyon szép színeket lehetett látni, ahogy a nap eltűnt a víz és a félsziget mögött.

Másnap reggel korán keltem. Ha már úgy alakult, hogy nem csak egy napot maradtam, akkor szerettem volna tartalmasan kitölteni a plusz időmet. Délután 2-kor indult a buszom Zágrábba, így szinte csak a délelőtt állt rendelkezésemre. Mindenképp fürdőzést terveztem, de összekötöttem egy kis hajókázással. Rovinjhoz 19 sziget tartozik, ezek közül a közeli Szent Katalin és a Szent András a legnagyobbak. Az óvárosi kikötőből sűrűn közlekednek ezekhez hajók, a menetidő 10-20 perc. Én a távolabbi Szent András szigetre (más néven Vörös sziget) mentem, ami egy járható töltéssel össze van kötve a Maskin szigettel. Útközben mindenkinek kellett maszkot viselnie és addig nem is szállhattunk fel, amíg az előző utasok után nem fejezték be a fertőtlenítést. Odafelé simán fel lehet szállni a hajóra, a jegyeket visszafelé kell megvenni a szigeten található szálloda recepcióján (70 kuna). Akik ott szállnak meg, azoknak a traszfer ingyenes.

A szigeteken sok látnivaló nincs, viszont nagyon szép és rendezett mindkettő. A hotelen kívül étterem, büfé, játszótér található, amiket nem csak szállóvendégek használhatnak. Kicsit körbenéztem, majd letelepedtem a töltés mentén. Korábban azt olvastam, hogy itt van homokos rész, ez azonban csak egy picit igaz. Pár gyerek tényleg el tudna ott játszani, de azért nem olyan nagy a terület és a vízben ugyanúgy kavicsok vannak. 

Pár órát pihenéssel töltöttem: fürödtem, napoztam és néztem a tengert. A sirályok viszont itt is nagyon pofátlanok, konkrétan odamennek a parton lerakott holmikhoz. Volt olyan, hogy épp a vízben úszkáltam, amikor azt vettem észre, hogy az egyik a táskámnál keresgél és az egyik szandálom a csőrében van. Egyből elkezdtem kiabálni és próbáltam gyorsan kiúszni, elkergetni. Kicsit azért megijedtem, mi van, ha elviszi azt vagy a táskámat, amiben mindenem benne van. Reméltem, hogy az nehéz lesz neki és nem bírja el. Szerencsére időben odaértem és elhesegettem. Egyébként ugyanezeket a jeleneteket másoknál is láttam, az emberek gondtalan pihenését megzavarták.

A déli hajóval ezután visszamentem a városba, ott terveztem még egy rendes ebédet. Sajnos sok étterem még zárva volt, nagyon nem tudtam válogatni. Végül beültem egybe és egy sima milánóit ettem. Nem néztem az italok árát az étlapon, de meglepődtem, mikor a számlán egy pohár üdítő 30 kunába (kb. 1500 Ft) került. A nyaralóhelyeken általában alapból drágább minden, de azért volt pár dolog, amit már túlzásnak tartottam. Ez van, kifizettem. Ezután még a buszállomásnál található egyik kávézóban ittam egy cappuccinót, ami eredetileg 14 kunába került, de mire kihozták, már 20 lett. Értem én, hogy szervízdíj meg borravaló, de azért na.

A buszom időben indult Zágrábba, így búcsút intettem Rovinjnak. Kicsivel több, mint 3 óra utazás után megérkeztem a fővárosba, és egyből a szállásra mentem. Lepakoltam, aztán sétáltam egy kört a belvárosban. Tavaly már jártam itt, írtam róla blogot, amiben a nevezetességeket részletezem: https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892.

Sajnos az utazást megelőző napokban jöttek a hírek, hogy Horvátországban nőtt a beazonosított koronavírus fertőzöttek száma, két gócpont van, az egyik ez a város. Ráadásul aznap még választásokat is tartottak, így abszolút nem vágytam az emberek közé. A Tkalciceva utcát kivéve nem is mászkált csak egy-két ember az utcákon, így lőttem pár fényképet, próbáltam valami vacsorát szerezni és csak a szállásra akartam visszamenni. Persze alig volt nyitva pár hely, végül egy pékségben vettem bureket, egy kis bódénál pedig egy sört, amit előző nap az egyik barátom ajánlott, akik éveken át Horvátországban nyaraltak és nagy sör kedvelő. A szobámba visszaérve gyorsan lezuhanyoztam, vacsoráztam és fél 8-kor már ágyban voltam. Idejét sem tudom annak, mikor volt ilyen utoljára, de nagyon jól esett.

Másnap reggel 8-kor indult a buszom. Így hétfőn reggel végre találtam nyitva boltot, tudtam vásárolni reggelit meg itthonra még pár dolgot. A buszállomás egyik kávézójában megittam életem kb. legrosszabb kávéját, vagyis csak ittam volna, inkább ott hagytam, annyira ihatatlan volt. Viszont cserébe nem volt drága. Hazafelé semmi probléma nem volt, a határnál ugyanúgy csak egy kicsit időztünk.

Ezzel véget ért a kirándulásom. Persze sokat agyaltam előtte én is, hogy elinduljak-e vagy nem, végül az utazás mellett döntöttem és nem bántam meg. Aki idén utazik, az mindenképp figyelje folyamatosan a konzulátus oldalát, az a hivatalos. És persze vigyázzunk magunkra és egymásra. De ez jó lenne, ha itthon is így működne, mert sajnos én nem ezt tapasztalom, ott sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.

Rovinj tényleg egy csoda, én mindenkinek ajánlom. A buszút kb. 10 óra volt, kocsival persze hamarabb oda lehet érni. Vannak Magyarországhoz közelebb lévő nyaralóhelyek is, én ezen kívül még Opatijában jártam, arról itt írtam: https://valamerre.blog.hu/2016/08/14/opatija_121. Próbáltam ezt az utat is úgy módosítani (ha már több időre mentem, mint a tervezett), hogy másnap Pulában tölthessek el egy kis időt, de sajnos sehogy sem tudtam úgy sakkozni a buszok menetrendjével. De ami késik, az nem múlik, legalább van egy másik kiszemelt hely az Isztriai-félszigeten, ahová legközelebb mehetek. 

Napjainkban egyre több ember vág neki egynapos repülős utazásnak, ami a mai világban már könnyen kivitelezhető. Sokan kételkednek abban, hogy lehetséges-e, a legtöbben pedig nem látják értelmét. Ebben az írásban megpróbálom összefoglalni azokat az információkat, amik alapján abszolút kivitelezhető ez a fajta utazás (nemcsak repülővel). Sorra veszem a lehetséges helyszíneket a transzfer lehetőségekkel és látnivalókkal. Nem utolsó sorban pedig felsorolom a pro és kontra érveket, a környezetszennyezéstől kezdve a felszínes városnézésen át a pár órás kikapcsolódásig, amiket érdemes mérlegelni.

Mi is az az egynapos utazás?

Egy nap alatt teljesíthető kirándulás az, amikor reggel elrepülsz (vagy buszozol, vonatozol, stb.) valahova, egész nap ott vagy, este pedig hazautazol. Ez nagyjából 24 órán belüli időtartam, tehát nem alszol ott. Nem összekeverendő a nonstop utakkal, amik szintén szállásfoglalás nélküliek, de több napig is eltarthatnak. Ebben az esetben éjjel utazol és a tömegközlekedési eszközön alszol, napközben pedig a célállomáson vagy.

Mi értelme van? 

Sokan nem engedhetnek meg maguknak anyagilag több napos utazásokat mégis szeretnének világot látni. Számukra ez egy jó lehetőség, ami persze lemondásokkal jár, mert rövid az idő, sokat vagy talpon, nagyon fárasztó, de mégis megvalósíthatják az álmukat. Persze utána kell számolni, mert van olyan eset, hogy két napra olcsóbb utazni. Kitérek lentebb majd erre is.

Van úgy, hogy szabadidő hiányában csak egy nap fér bele. Olvastam például egyszer egy utazós csoportban, hogy kereskedelmi dolgozók szerettek volna együtt elutazni valahova, de az üzletük csak vasárnaponként van zárva, az az egy nap volt jó mindenkinek. 

Rengetegen vannak, akik még nem ültek repülőn, nekik nem a helyszín a lényeg, hanem maga a repülés. A személyes kedvenceim, amikor valaki a gyerekét vagy az idősebb szüleit/nagyszüleit szeretné meglepni ilyennel, olyan embert, akinek nem volt még rá lehetősége. 

Láttam már olyat is, hogy valakit nem a városnézés érdekelt, hanem egy konkrét programra utazott, mondjuk egy londoni délutáni színházi előadásra, aztán este hazajött. 

Egyszerűen csak szeretsz utazni és kész. Szeretnél egy kicsit beleszippantani az ottani életbe, megkóstolni a helyi gasztronómiát vagy csak úgy sétálni egyet teljesen más környezetben. Van, aki képes órákat utazni azért, hogy mondjuk eljusson tengerpartra, de van, akinek az otthoni strand is messze van. Akiben nincs meg az utazás iránti vágy, annak felsorolhatsz bármilyen érvet, mégsem fogod tudni meggyőzni. Nem vagyunk egyformák és ez jó is így, ne kritizáljunk és ne ítéljünk el ezért senkit. 

Amik mellette szólnak:

Sokszor nincs lehetőségünk hosszabb időre menni, ilyenkor jól esik mégis valahol máshol lenne az otthontól távol.

Pár óra alatt el lehet dönteni, hogy tetszik-e az adott hely, ha lehetőségünk van rá szívesen visszatérnénk-e hosszabb időre.

Bele lehet kicsit szippantani az ottani légkörbe, meg lehet kóstolni egy-két speciális ételt, italt.

Ha csak egy látványosság vagy program érdekel minket, akkor elég lehet rá ennyi idő is.

A fapados repülőjegyek ma már megfizethetőek.

És természetesen a repülés élménye az, ami a legtöbb embert motiválja. 

Amik ellene szólnak:

Fárasztó. Bárki bármit mond, gyakorlatilag 24 órán át talpon van az ember. Ez különösen a gyerekeknek és az idősebbeknek megterhelő, de mindenki másnak is.

A hely nevezetességeit csak felületesen nézi meg az ember, belülről maximum 1-2 dolgot tudunk meglátogatni. És még így sem jutunk el minden látnivalóhoz.

Kevés a rendelkezésre álló idő, hogy a hangulatot alaposan átérezzük, nem tudunk minden gasztronómiai finomságot megkóstolni.

A környezeti hatás, mint legfőbb ellenérv:

Általánosságban elmondható, hogy a repülők szén-dioxid-kibocsátása a legmagasabb, a vonatoké, buszoké, autóké ennél alacsonyabb. Persze nem elhanyagolható a megtett távolság és a kihasználtság sem, mivel a szennyezés értékének számítását az utaskilométer és az utaslétszám adatai alapján végzik. Például repülővel egy 1000 kilométeres távolság autóval már hosszabb, mivel az nem a legrövidebb úton közlekedik, hanem ahol utat építettek. Sok esetben azonban a létszáma, ami dominál, a gépek többnyire telítve mennek, az autókban viszont többnyire csak 1-2 utas ül. Fontos figyelembe venni a fogyasztást és a technológiát is. A repülők fel-és leszálláskor égetik el a legtöbb üzemanyagot, tehát a rövidebb és hosszabb utak esetében nem csak a megtett távolság a mérvadó. A vasúti közlekedésnél pedig nem mindegy, hogy dízel vagy villanyvonatok közlekednek. 

Sokan mégis azzal érvelnek az egynapos repülős utak mellett, hogy nélkülük is ugyanúgy menne a gép. Ez valóban igaz, de a megoldás a kereslet-kínálatban keresendő. 

Van egy jó kis kalkulátor, aminek a segítségével mindenki ki tudja számolni a tervezett utazása szén-dioxid-kibocsátását. Meg kell adni az útvonalat, az utazó személyek és az eltöltendő éjszakák számát, ezekből végzi el a számítást különböző  közlekedési eszközökre vetítve: 

https://travelandclimate.org/

Nézzünk egy kicsit magunkba!

Pár napja egy utazós csoportban kért segítséget egy anyukat, aki a 7 éves gyerekét szeretné elvinni egy egynapos repülős útra. Sokan adtak neki szuper tippeket, viszont volt, aki gondolkodás nélkül, általánosítva le akarta beszélni róla és azt javasolta, hogy inkább, vigye ki a természetbe és mesélje el neki, hogy tönkre teszik az emberek a földet. Szokás szerint jöttek a pro és kontra érvek, hetente vannak sajnos ilyen viták és lesznek is. A legfőbb érv mindig az, hogy inkább repüljön az ember kevesebbet hosszabb időtartammal, mint sokszor egy napra. Ez általánosságban igaz, de tényleg csak általánosságban, mivel van egy kulcsfontosságú dolog: többnyire olyan emberek írnak ilyen negatív kommentet, akik évente valóban csak párszor repülnek, viszont jelen esetben nem ismerjük a másik oldalt, hogy az a 7 éves gyerek ült-e már repülőn. Ez senki nem kérdezte meg. Tehát tényleg az az egy alkalom lenne a súlyosabb környezetszennyezés, mint az, hogy mások évente "csak" párszor repülnek? Természetesen az is lehet, hogy nem ez lenne az első útja, de ez az ő személyes dolguk és nekik kell minden szempontot figyelembe venni.  

(Itt szeretném tisztázni, hogy nem szeretném egyik oldal pártját sem fogni, megértem a pro és kontra érveket is! Senkit sem szeretnék befolyásolni, csupán csak megpróbálom összefoglalni a hasznos információkat.)

Szén-dioxid-kibocsátás kompenzálása:

A közlekedési társaságok is többnyire törekednek a jövőbeli szennyezés csökkentésére és a meglévő kompenzálására. Az egynapos repülőutakat két fapados légitársasággal lehet megvalósítani: a Ryanair és a Wizzair járataival. Előbbi honlapján nem találtam semmit a környezetvédelmi törekvéseikről, utóbbinál írnak a célokról és megvalósításról:

https://wizzair.com/hu-hu/informaciok-es-szolgaltatasok/bemutatkozas/fenntarthatosag#affordance

A Magyarországon is elérhető nemzetközi busztársaság a FlixBus, melynek járataival is több egynapos utazás megvalósítható. Jegyvásárláskor itt lehetőség van az út időtartama és a megtett távolság alapján kiszámított szén-dioxid-bibocsátási kompenzációs díj fizetésére, mely általában a jegyár 1-3 %-a.

https://www.flixbus.hu/rolunk/fenntarthato-fejlodes

Összefoglalva tehát, amiket mérlegelni kell:

• környezetvédelem
• anyagiak
• időbeosztás
• fizikai állóképesség 

Tényleg lehetséges?

Több repülő- és buszjárat van, amik a hajnali/reggeli órában indulnak és délután/este jönnek haza, tehát lehetséges. Minden város esetén más az indulási időpont, az utazás és a transzfer idejének hossza, ebből következően különböző az az időtartam is, amit ott lehet tölteni.  

Tervezéskor mire figyeljünk:

• mikor indulnak a járatok, az odajutást és a hazautat is ehhez kell tervezni (időben és pénzben)
• mennyi a transzfer ideje és ára (reptérről a belvárosba bejutás). A FlixBus állomások általában a belvárosban vannak, ebben az esetben nem kell külön közlekedni
• mennyi időt lehet eltölteni ott, megéri-e számunkra, bírni fogjuk-e fizikailag
• jegyárak. Nem azonosak minden nap, van úgy, hogy két napra olcsóbb a repülőjegy és a szállás ára is, mint egy napra csak a repülőjegy

Helyszínek:  

A jelenleg repülővel és busszal megvalósítható egynapos városokat fogom felsorolni, a vonatos és autós utazások nem az én terepem. Természetesen ez sem fog teljes képet adni, mert van, hogy az ember elrepül valahova, de nem abban a városban fogja tölteni a napját, hanem inkább kicsit távolabb (pl. Brüsszel-Brugge, Milánó-Comói-tó, stb.). Ebben az összefoglalásban csak a budapesti indulásokat gyűjtöttem ki, de akinek közelebb van Debrecen, Bécs vagy Pozsony, annak érdemes ezeket is megnézni. Konkrét időpontokat nem írok, mert rengeteg lehetőség van, egy kis böngészéssel mindenki meg tudja találni a számára ideális napot.

A látnivalókat sem sorolnám fel, a Google mindenkinek a barátja. Jó szívvel ajánlom ezt az oldalt: https://utazas-nyaralas.info/. Itt nagyon sok hasznos információ fent van a nevezetességekről, tömegközlekedésről, szállásokról, stb. Ahol jártam már és írtam blogot, azokat azért belinkelem. 

Busszal: Ahogy fentebb említettem, a buszos egynapos utazásoknak az az előnye, hogy nem kell külön transzferrel bajlódni. Az út maga több óra is lehet, de ha ide vesszük a reptéren való várakozást, majd a belvárosba jutást, akkor összességében nem mondanám hosszabbnak. Ezen a honlapon tudtok keresgélni:  https://www.flixbus.hu/.  Szerencsére ezeken a vonalakon naponta több járat van, egyénileg tervezhető az egynapos utazás hossza. Tipp: szinte egész évben 10 %-os kuponokat lehet letölteni a https://www.supershop.hu oldalról, érdemes ezeket kihasználni.

• Bécs https://valamerre.blog.hu/2016/09/10/becs_745
• Pozsony https://valamerre.blog.hu/2018/11/28/pozsony_729
• Zágráb https://valamerre.blog.hu/2019/08/30/zagrab_892
• Brno
• Arad
• Temesvár
• Maribor

Repülővel: A két fapados honlapja: https://wizzair.com/hu-hu#/ és https://www.ryanair.com/hu/hu. A kettőt kombinálni is lehet. A transzfer lehetőségek és árak pedig ezen a két lapon vannak jól leírva: https://netkoffer.hu/ és https://utazas-nyaralas.info/

• Milánó (Malpensa)
  • 6:10-7:55 és 22:40-0:20 vagy 22:15-23:55 Wizz Air
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/olaszorszag/milano.html#tippek-tanacsok-kozlekedes
  • saját blog:  https://valamerre.blog.hu/2018/01/30/milano_347
• Róma 
  • 6:10-8:00 és 22:05-23:55 WizzAir (Fiumicino reptér)
  • 6:35-8:10, 6:20-7:55 és 17:55-19:35, 17:40-19:20 Ryanair (Ciampino reptér)
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/roma/utikalauz.htm
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/07/30/roma_572
• Nápoly
  • 6:25-8:05 Ryanair és 22:40-0:20 WizzAir 
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/olaszorszag/napoly.html#tippek-tanacsok-kozlekedes
• London
  • Luton repülőtér WizzAir: napi 4-5 járat van irányonként
  • Gatwick repülőtér WizzAir: napi 5-6 járat irányonkánt
  • Stansted repülőtér Ryanair: napi 3-4 járat irányonként 
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/london/tanacsok-kozlekedes.html
• Edinburgh
  • 6:10-8:20 WizzAir 
  • 19:50-23:40 Ryanair 
  • transzfer: https://netkoffer.hu/edinburgh-skocia/
• Koppenhága
  • 7:10-9:10, 10:20-12:20 és 22:00-23:50 Ryanair
  • transzfer: https://netkoffer.hu/koppenhaga-dania/
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/04/30/malmo_es_koppenhaga
• Brüsszel
  • 6:50-9:00 és 18:20-20:20, 21:05-23:05 Ryanair
  • 21:40-23:35 és 20:55-23:50 Wizzair (júniustól)
  • transzfer: https://netkoffer.hu/brusszel-repuloter/. Mi itt vettük meg a jegyeket: https://www.flibco.com/en
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2019/10/31/brusszel_437
• Tel-Aviv
  • 6:05-10:15 és 20:55-23:30, 21:10-23:45 WizzAir
  • 8:00-12:20, 8:50-13:10 Ryanair
  • transzfer: https://telaviv.hu/kozlekedes/repteri-transzfer/
• Prága
  •  7:00-8:10 és 18:00-19:10, 17:35-18:45 Ryanair
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/praga/utikalauz.html
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2017/12/02/praga_829
• Eindhoven
  • 6:30-8:40 és 17:50-19:45 WizzAir 
  • transzfer: https://netkoffer.hu/eindhoven-hollandia/
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2017/03/05/holland_kiruccanas_631
• Berlin
  • 9:25-10:55 és 16:00-17:35, 18:40-20:10 Ryanair
  • 21:35-22:55 WizzAir
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/berlin/utikalauz.html
• Frankfurt
  • 6:10-7:45 és 17:15-18:45 WizzAir
  • transzfer: https://netkoffer.hu/frankfurt-repuloter/
• Barcelona
  • 6:05-8:40 WizzAir
  • 16:55-19:35 Ryanair
  • transzfer: https://utazas-nyaralas.info/spanyolorszag/barcelona-tippek.html#barcelona-repuloter
  • saját blog: https://valamerre.blog.hu/2016/06/20/spanyolorszag_698
• Moszkva
  • 5:55-10:30 és 20:45-21:25 WizzAir
  • transzfer: https://egyeniutazo.hu/2018/10/26/repteri-transzfer-kozlekedes-moszkva/

Csoki, sör, waffel, pisilő kisfiú, Atomium és még sorolhatnám, ami hirtelen eszembe jut a belga fővárosról. Brüsszel nagyon sokszor felmerült bennem úti célként, de ez idáig váratott magára. Úgy alakult azonban, hogy voltak beváltható repülőjegy pontjaim (korábban foglalt szállás árainak 10% jóváírása), amiket ha nem használok fel, akkor elvesztek volna. Ez semmiképp nem lett volna jó, inkább kaptam az alkalmon és barátnőmet rábeszéltem egy hétvégi kikapcsolódásra. Nagyon nem kellett győzködni, ő 3 én pedig 2 kisgyerek mellől kaptam kimenőt. Ezúttal is köszi a férjeinknek! :)

Szerencsére napi járat van Budapestről, így könnyen tervezhető az utazás. Mi egy szombat reggeli géppel mentünk, másnap pedig az estivel jöttünk. A transzfert érdemes előre intézni (www.flibco.com), mivel a jegyárak egyre drágulnak az adott naphoz közeledve. A buszút 1 óra, délelőtt már a város utcáin lehet sétálgatni. 

A város gyalogosan is könnyen bejárható, nincsenek hatalmas távolságok. Ez alól egyedüli kivétel az Atomium, amihez tömegközlekedni kell. A buszról leszállva megcéloztuk a belvárost. Volt nálunk egy minimális térkép, de nem volt minden utca neve feltüntetve rajta, így kértünk inkább segítséget. Egy fiatal srác nagyon kedves volt, kicsit sétált is velünk, hogy egy nagy kereszteződésben megmutassa a megfelelő utat. Persze kicsit később feltűnt, hogy nem igazán közeledünk a centrumhoz, így innentől kezdve inkább a Google Mapsre hagyatkoztunk. De tényleg mosolygósan, teljesen hihetően irányított minket célba, csak sajnos valószínű ő sem tudta, hogy merre van az arra. Végül nem bántuk, legalább a külváros egy kis részét is megnéztük.

A kitérőnek köszönhetően belebotlottunk egy hatalmas piacba. A külső részen főleg ruhákat, cipőket, édességeket és mindenféle apróságot árultak, tipikus kínai piac jellege volt. A benti részen volt egy halpiac, ezt nem mondanám túl nagynak. Az épület többi része viszont nagyon kellemes volt. Itt főleg zöldségeket és gyümölcsöket kínáltak. Ezen kívül volt pár hely, ahol enni, kávézni lehetett. Ki is használtuk ezt, kicsit leültünk pihenni és tízóraizni. Rákerestem: Abattoir of Anderlecht a piac neve és péntektől vasárnapig van nyitva 7:00-14:00 óra között (https://www.abattoir.be).

Sétáltunk tovább és végre elértünk az első nevezetességhez, amit látni szerettünk volna. Brüsszel kapcsán mindenki hallott már a pisilő kisfiúról, azonban azt kevesen tudják, hogy van két társa: a pisilő kutya és kislány. A kutyus egy oszlopot céloz, de a másik kettő társától eltérően belőle nem folyik víz. Azért van ott egy kis sárga festék jelképesen. Nem mindennapi alkotás, de inkább a mondanivalója érdekes. Brüsszel lakossága elég sokszínű. Több, mint a fele nem is belga, hanem más nemzetiségű. A szobor is erre a keverékre utal, ezért is nevezik a helybéliek "rühes korcsnak".

Ezután már tényleg a központi részhez értünk, ahol nagyon szép épületek és hangulatos sétáló utcák voltak. Kicsit nézelődtünk és vásároltunk. Meg persze csodáltuk az ínycsiklandó édességeket a kirakatokban. Gombóc Artúr a mennyországban érezheti itt magát. A belga csoki nem véletlenül világhírű, hihetetlenül jól nézett ki minden. A kézzel készült édességek közül a trüffelek, bonbonok és pralinék a legelterjedtebbek. Természetesen mindegyik alapja a kiváló minőségű csokoládé, aminek a története  a majákig (i.sz. 600) nyúlik vissza. A belga csokoládé gyártás azonban csak az 1800-as évektől terjedt el, főleg 1885-től, amikor gyarmatosították Kongót és ezzel szert tettek a hatalmas kakaóbab ültetvényükre.

Az egyik mellékutcában volt a következő látnivaló: a pisilő kislány. Aranyos kis alkotás, guggolva végzi a dolgát, ráccsal elzárva. Kevésbé ismert, mint a kisfiú, de azért itt is volt sok turista. Megcsodáltuk ezt is, fotózkodtunk, aztán mentünk tovább.

Nem messze volt a főtér, így az volt a következő állomásunk. Az 1402-ben épült városháza tornya már messziről látszott, eltéveszteni sem lehetett. A hatalmas területen sokan voltak, mi is időztünk egy kicsit. Nekem nem is a torony, hanem inkább a 17. századi környező épületek tetszettek a legjobban. Kicsit giccses volt a sok aranyozott díszítésű homlokzat, de mégis jól mutatott az egész.

Innen már a pár perc sétára található ikonikus szoborhoz mentünk. Az odafelé vezető egyik utca kirakataiban nem győztük csodálni a csokikat, waffeleket és szuveníreket. Ez a legturistásabb hely a városban. De mi szeretjük az ilyeneket, boldogan sétálgattunk és nézelődtünk. Persze itt már minden a pisilő kisfiúról szólt, legyen az csoki, hűtőmágnes, képeslap, apró tárgyak, bármi. Azonban egy kirakatban láttunk csokiból formált, valósághű szerszámokat, csavarokat is. Nagyon ötletes és egyedi darabok voltak, talán ez tetszett nekem a legjobban, mert eszembe nem jutott volna ilyet készíteni.

Elértünk végre a várt szoborhoz, ami kb. fél méter magas. A helyet eltéveszteni sem lehet, a nap minden szakaszában rengetegen pózolnak ott és fotózzák. Természetesen mi is így tettünk, ki nem hagytuk volna. Nem is az alkotás az érdekes, hanem inkább az, amit köré felépítettek. Az máig rejtély, hogy került oda a szobor. A 14-15. században állt egy hasonló a helyén, amelyet 1619-ben lecserélek egy bronzból készültre. Sajnos sokszor megrongálták vandálok, volt, hogy újra kellett önteni. Hogy miért egy pisilő kisfiút ábrázol, arról több legenda terjeng. Van, amely szerint egy 14. századi ostrom alatt az ellenséges csapat fel akarta robbantani a várost, azonban egy brüsszeli kisfiú észrevette a robbanószerkezetet és lepisilte a gyújtózsinórt. Egy másik történet szerint pedig egy gróf fiát ábrázolja, aki egy felvonulás során nem tudta visszatartani a vizeletét. Az igazság bármi lehet, az azonban biztos, hogy ma a lázadó szellemű Brüsszelt jelképezi és annyira tiszteletben tartják, hogy az év nagy részében felöltöztetik. Jelenleg 900 ruhája van a Városi Múzeumban őrizve, ami szerintem irigylésre méltó. Lehet, hogy pénzkidobás, hisz mégis "csak" egy szobor, de ha azt nézzük, hogy mennyi turistát vonz a városba, akkor még nagyon sok szép új ruhát megérdemel. Ami viszont tényleg pazarlás, hogy a városvezetésnek sajnos csak idén tavasszal sikerült arra rájönniük, hogy napi 1000-2500 liter tiszta ivóvizet pisilt a kisfiú a csatornába újrahasznosítás nélkül. A problémát természetesen orvosolták, így már környezettudatos, vízvisszaforgató rendszerrel üzemel.

Mentünk tovább és kerestünk egy helyet, ahol ebédelni tudtunk. Korábban azt olvastam, hogy az egyik leghíresebb belga étel a sültkrumpli. Már amikor a férjemmel Amszterdamban jártunk, akkor is csodálkozva néztem, hogy mennyi gyorsétterem van, ahol ezt papírtölcsérben tálalva, elvitelre árulják egy kis szósszal és nem köretként valami mellé. Egyébként megoszlanak a vélemények, hogy belga vagy francia találmány, mindenki a magáénak tartja. Egy biztos, itt Brüsszelben is sok helyen lehetett kapni, és többször is hatalmas sorok alakultak ki egy-egy üzlet előtt. Megkóstoltuk mi is és valóban megérte, nem tocsogott az olajban, nagyon finom és laktató volt.  Bármikor ennék ilyet újra. Már csak azért is, mert a hagyományos ketchup, mustár, majonéz szószon kívül volt kb. 8-10 egyéb ízvilágú is. Mi az andalouset (mustáros mediterrán fűszeres és sült zöldséges pikáns szósz) kóstoltuk és isteni volt. 

A hajnali kelés, utazás és délelőtti városnézés miatt eléggé elfáradtunk, ezért ebéd után elfoglaltuk a szállásunkat és pihentünk egy kicsit. Tényleg csak egy keveset, mert terveztünk aznapra még egy kis evés-ivást a városban. Vissza is tértünk a pisilő kisfiú környékére és végre a waffelt is megkóstoltuk. Ez szintén egy olyan étel, amire Franciaország és Belgium is sajátjaként tekint. Mindegy is, a lényeg, hogy valaki fejéből kipattant ez a sült tésztás édesség. Lehetett kérni magában is, de mindenféle feltét közül is választhattunk. Jó volt, hogy voltak kitéve a kirakatokban minták is, így csak rámutattunk egy-egy extrán megpakolt darabra és már készítették is. El sem tudom mondani, hogy mennyire finom volt, simán megérte azt a 4-5 eurót.

Evés kipipálva, jöhetett a belga sör. A pisilő kisfiúval szemben volt egy kocsma, ahol 7,5 euróért 3x16 cl-es kóstolót kínáltak. A pultnál mi választhattuk kb. 10 féle, 6-10%-os közül, hogy milyenek legyenek. A csapos persze elhadarta ezeket, de kértük, hogy egy kicsit lassabban, mert nem értettük. Meg is kérdezte, hogy honnan jöttünk, mi mondtuk, hogy "from Hungary", mire ő csak annyit felelt nevetve, hogy "köszönöm". Tuti sok magyar betér oda, tényleg jó kis hangulata volt a helynek. A sörökről meg annyit, hogy a belgák ebben is nagyon jók. 

Viszonylag korán lefeküdtünk és átaludtuk az éjszakát. Fura is volt reggel az ébresztőre kelni és nem valamelyik gyerekre. Jó lett volna még egy kicsit lustálkodni, de inkább reggeliztünk és elindultunk az aznapra tervezett látnivalókhoz.

A délelőttöt az Atomiumra szántuk. Az 1958-as világkiállításra készült szerkezet egy 9 atomból álló vas kristályrács 165 milliárdszoros nagyítását mutatja. 102 méter magas, így már messziről látszik. Az aljánál állva tényleg egy kis porszemnek érezhetjük magunkat. Nagyon ötletesnek tartom az egészet, nem csoda, hogy ez is nagyon sok turistát vonz. 

Jegyet előre nem vettünk, mert az időjárásra bíztuk, hogy melyik nap megyünk oda. Persze így sorba kellett állni, de kibírtuk. A várakozás inkább a belépés után volt hosszadalmas, mert a legfelső gömbbe csak egyetlen lifttel lehet felmenni.  Ahogy kígyózott a sor, addig is meg lehetett nézni a kiállított képregényeket. Azt tudtam, hogy a városban van Képregény Múzeum, de nem különösebben hozott lázba. Itt viszont szembesültünk pár karakterrel, akik ismerősök voltak. Például Tintin egy belga sorozat főhőse, aki riporterként dolgozik és Milu nevű kutyájával él (képek forrása: https://visit.brussels/en/article/tintin-in-brussels). Nekem ez a mese kimaradt az életemből, csak rémlett valami, hogy láttam már valahol párszor. A másik mesét, a Hupikék törpikéket viszont szerintem senkinek sem kell bemutatni. Mondjuk az új információ volt számomra, hogy amerikai-belga rajzfilm. Most már ezt is tudom. Még jó, hogy ennyire az orrunk elé tolták őket, így akarva-akaratlanul is felkeltették annyira az érdeklődésünket, hogy utána olvassunk.

Amikor végre sorra kerültünk, felmentünk lifttel a legfelső gömbbe. Onnan nagyon szép kilátás tárult elénk, megérte a várakozást. Lehetett látni a lentebb lévő szinteket, a környező várost, parkokat és a nem messze található Mini-Europe szabadtéri makettparkot is. Mi idő hiányában azt kihagytuk, de tényleg jó program lehet megnézni az Európai Unió híres épületeinek kicsinyített másait. Most inkább csak innen csodáltuk a panorámát.

Ezután a középső szintig lifttel lehetett visszamenni, majd lépcsők és mozgólépcsők segítségével közlekedhettünk 5 gömb között. Ezekben különböző kiállítások voltak berendezve, főként az 1958-as világkiállítást elevenítették fel. Őszintén szólva a többi alkotást nem tudtam hova tenni, nekem úgy tűnt, hogy muszáj kitölteniük a teret, ezért tettek oda pár dolgot. Csak ezekért nem éri meg bemenni, inkább az épület az, melyben különleges közlekedni.

Az Atomium után visszatértünk a belvárosba és vetettünk egy pillantást a Királyi Palotára. Az uralkodó és családja nem itt, hanem egy külvárosi palotában él, ez a hivatalos események helyszíne. Nyaranta ingyenesen nyitva áll a látogatók előtt, biztos nagyon szép belülről is. Az út túloldalán van szemben vele egy hatalmas park, itt is órákat el lehet tölteni, ez nekünk most nem fért bele. 

Visszamentünk inkább a központi részhez és a maradék pár óránkat ott töltöttük el. Ebédre ismételten sültkrumplit ettünk, ez volt a legegyszerűbb és tényleg nagyon bejött nekünk. Ezután már csak szuveníreket, ajándékokat vásároltunk, kicsit sétálgattunk, ittunk egy finom forró csokit, majd búcsút intettünk Brüsszelnek és elbuszoztunk a reptérre. Úgy gondoltuk, hogy majd még ott is veszünk pár dolgot, de meglepett, hogy Charleroi milyen kicsi, alig volt pár üzlet. Mivel csak kézi poggyásszal mentünk, ezért a férjeinknek szánt sört csak a duty freeben tudtunk megvenni, ahol a várossal ellentétben elég szerény volt a felhozatal. Ez kicsit csalódós volt, de azért nem jöttünk haza üres kézzel.

Milánóhoz hasonlóan Brüsszelt is sokan választják egynapos utazásként, a reggeli és esti gépek ezt lehetővé teszik. Én azonosulni tudok a pro és kontra érvekkel is. Akinek csak ennyi fér bele, az nyugodtan induljon el, pár óra alatt sok mindent lehet látni és a hangulatot abszolút át lehet érezni. De aki mélységében szeretné megismerni ezt a fantasztikus várost, az bizony több napra menjen és a környéken is kiránduljon. Eleinte felmerült bennünk, hogy az egyik napot Brugge-re szánjuk, de erről hamar letettünk. Úgy voltunk vele, hogy nem akarunk rohanni és elég látnivaló lesz itt is. Ez tényleg így van, például az Európai Unió épületei teljes mértékben kimaradtak, de őszintén szólva nem ezek szerepeltek számunkra az elsődleges látnivalók között.

Sajnos a két nap hamar véget ért, de ennyi szabadidőt is tudtunk értékelni. Az "anya üzemmód off" kikapcsolódásunk teljes mértékben elérte a célját. Nem mondom, hogy nem volt fárasztó, korán keltünk, sokat sétáltunk, de mégis nagyon-nagyon feltöltött minket. Remélem, hogy lesz még ilyen csajos utazásra alkalmunk és újabb kalandokat élhetünk át együtt.

Tavalyi bolognai buszos utam után elhatároztam, hogy ha idén lesz lehetőségem, akkor ismét Észak-Olaszországba, azon belül Veronába szeretnék utazni. A szerencse mellém állt: egy utazási élményem megosztásáért cserébe ajándékba kaptam 2 db retúr buszjegyet bármilyen úti céllal. Ehhez persze jött még az is, hogy a férjem maradt itthon a két gyerekkel, anyukámat pedig rábeszéltem, hogy tartson velem. Így már semmi akadálya nem volt, Itália ismét tárt karokkal várt.

A Flixtripem, azaz a buszos élményem anyaként itt olvasható: https://www.facebook.com/notes/flixbus/flixtrip-szóló-utazás-mindenkinek-jár-anyáknak-is/2252615138322097/

Szerettem volna Veronát még egy ahhoz közeli hellyel párosítani. Először a Garda-tóra gondoltam, de végül Velencét választottam. Úgy gondoltam, hogy anyukámnak is látnia kell ezt az egyedülálló helyszínt, ezért először oda utaztunk. A buszunk egyik este 20:30-kor indult a Népligetből és másnap reggel 6:50-kor már a szárazföldi részen, Mestrében volt. Itt egyből bevonatoztunk a szigetre (10 perc, 1,35 euro/fő) és készen álltunk az egész napos városnézésre.

A vonatállomásról kilépve a Canal Grande tárult elénk a vízibuszokkal (vaporetto) és gondolákkal. Ezt a látványt nem lehet megunni. Elkezdtünk sétálni kávézót keresve, közben szűk utcákban bolyongtunk, kis hidakon fel-le. Velence varázsa szerintem ebben rejlik. Megfigyeltük az ébredező várost és közben megállapítottuk, hogy az üzleteknek nincs könnyű dolguk, az áruszállító kiskocsikkal elég nehézkes itt közlekedni. Babakocsival sem lehet egyszerű.

Korán reggel alig volt nyitva pár bolt, kávézót nagyon nehezen találtunk, de a Rialtó-híd lábánál végül rábukkantunk egyre. Velence legrégebbi hídja az egyik kötelező látnivaló a városban, története röviden annyi, hogy a helyén korábban fahíd állt, az azonban kétszer összeomlott, egyszer leégett, végül 1588-1592 között megépítették a jelenlegit. Elég tekintélyt parancsolóan ível át a Canal Granden, jó volt a tövében kávézni, sütizni. Finom volt minden, de az árakról csak annyit, hogy a helyszínt kell megfizetni és jobb nem utána számolni, mert fejest lehetne ugrani egyből a vízbe.

Kis pihenő után tovább sétálgattunk. A kirakatokban nem győztük csodálni a rengeteg és nagyon igényesen kidolgozott árut. Volt itt minden: álarcok, muranoi üveg termékek, szuvenírek, igazi olasz bőr táskák, cipők és még sorolhatnám. Kicsit megleptek a steampunk (viktoriánus stílus modernizálva) álarcok, de nekem még ezek is tetszettek.

Hamar elértünk a piacra. Nem eszem halat, nem szeretem, de annyira különlegeseket lehet mediterrán országokban látni, hogy szinte mindig elmegyek a helyi halpiacra. Most sem csalódtam, volt itt minden a poliptól kezdve a rákon át a kagylóig. A mellette lévő zöldség- és gyümölcspiacon pedig árultak szuvenír fűszereket és tésztákat is.

Haladtunk tovább és nemsokára elértünk a Szent Márk térre. Megnéztük kívülről az óratornyot, a harangtornyot, a Sóhajok hídját és a Dózse-palotát. A szűk utcák után jó volt a hatalmas téren megpihenni. Le is ültünk egy lépcsőre, de ránk szóltak, hogy azt nem lehet. Az egész városban szinte alig lehet leülni csak úgy valahova. Mindegy, bementünk inkább a Szent Márk Székesegyházba. Őszintén szólva nekem kívülről jobban tetszett, belül nagyon sötét és komor volt az egész. Leülni persze itt sem lehetett, el voltak kerítve a padok.

Ezután elindultunk a szállásunk felé. Ebédidő volt, ezért szerettünk volna enni egy pizzát. A halpiac környékén elkezdett esni az eső, ezért ott ültünk be egy étterembe. Itt már eléggé szakadt, ezért kicsit időztünk, kávéztunk, aztán elindultunk. Mire elértünk a hotelig, addigra bőrig áztunk. Nem vittünk esernyőt, mert az előrejelzés szerint jó idő lett volna. Elfoglaltuk a szobánkat és átöltöztünk, majd pihentünk, aludtunk egy kicsit. Sajnos később sem lett jobb idő, ezért vettünk egy-egy esőkabátot és úgy mászkáltunk a környéken. Vettünk pár szuvenírt meg vacsorát, visszamentünk a szállásra és gyakorlatilag reggelig ott maradtunk. Egyébként nem bántam, jó volt végre egy nagyot aludni. 

Másnap végre nem esett. Megreggeliztünk, majd elsétáltunk a vonatállomásra, ahonnan Veronába utaztunk. Az út 1 óra 10 perc volt, kicsivel délelőtt 10 óra után  már ott voltunk. Besétáltunk a belvárosba és egész nap ott bolyongtunk. 

Először a Piazza Bra térre mentünk. Én nagyon szeretem Velencét, de egy nap után jó volt egy másik városban lenni, ahol vannak végre parkok, fák, padok. A tér körüli színes épületek és a központi Aréna nagyon látványos, rengeteg turistát vonz. Mi is megcsodáltuk a világ 3. legnagyobb amfiteátrumát, ahol korábban gladiátorviadalokat rendeztek, ma azonban hangversenyek, koncertek helyszíne. A téren kicsit fotózkodtunk, oda is jött hozzánk két gladiátornak beöltözött férfi, hogy velük is készíthetünk képeket. Éltünk a lehetőséggel, vicces volt. Persze egyértelmű volt, hogy fizetségért cserébe csinálják, tartották is a markukat, adtunk nekik pár eurót. Lassan elindultunk egy közeli csomagmegőrző felé (interneten előre foglaltam), ahová a nap nagy részére lepakoltuk a cuccainkat, így kényelmesebb volt a városnézés. 

Verona fő bevásárló utcája, a Via Giuseppe Mazzini következett. Itt már nehéz volt a sok ember között közlekedni, de azért mi is végig sétáltunk rajta a kirakatokat nézegetve. Vásárolni nem nagyon kell itt, az árak eléggé el vannak szállva.

A város fő attrakciójánál már alig lehetett mozdulni, de kibírtuk, mivel a többiekhez hasonlóan mi szerettük volna látni a híres Júlia házat az erkéllyel. Azt tudni kell, hogy az 1597-ben íródott Rómeó és Júlia shakespearei történet nem valós, a szerzőt nem ez a ház inspirálta. Az épület a 13. századból származik és a Cappello család tulajdonában állt. Mivel a műben szereplő Capulet család neve nagyon hasonlít erre, ezért a város az 1900-as években megvásárolta az épületet, átalakították, építettek hozzá egy erkélyt és a mai napig a turisták vonzására használják. Lehetne erről vitatkozni, hogy mennyire korrekt dolog. Én azt gondolom, hogy ez senki előtt nem titok, mindenki ennek tudatában tud dönteni a látogatásáról. Szerintem itt nem a helyszín a lényeg, hanem az, hogy az emberek hisznek a szerelemben és ennek jelképeként elzarándokolnak ide.

Az évek során odáig fejlődött ez az egész, hogy ma már rengeteg feliratot ragasztanak/írnak az udvar falaira, leveleket is lehet ott hagyni Júliának címezve, melyet 15 titkár különböző nyelveken megválaszol. Mondjuk ez elég érdekes foglalkozás, nem tudom, hogy választják ki Őket, milyen kritériumoknak kell megfelelni. A másik őrület az udvaron található Júlia szobor jobb mellének simogatása, mivel az a babona szerint szerencsét hoz. Mi sem kísértettük a sorsunkat, beálltunk a sorba és megsimogattuk. 

Nagypapám nem nagyon szeret utazni, mégis nagy álma volt egyszer eljutni Velencébe. 7 évvel ezelőtt nagymamám meg is lepte Őt a 70. szülinapjára egy utazással, mely során Veronába is ellátogattak. Azóta is többször dicsekedett nagypapám azzal, hogy bizony megsimogatta Júlia mellét és ezért nagymamám sem haragudhat. Nem ezen múlik, de már 54 éve házasok. 

A nem túl nagy udvarra a belépés ingyenes, a házba 6 euro/fő a belépő. Bent korhű tárgyakat, bútorokat lehet megnézni, melyek nem tartoznak sem a valós, sem a kitalált családhoz. Két dolog miatt érdemes szerintem bemenni. Az egyik az erkély, sorban állás után ki lehet rá állni, de manapság már a szerelmespárok a boldogító igent is kimondhatják ott. A másik dolog pedig a postaláda és az email küldő, itt is lehet üzenni Júliának. Mi is írtunk, várjuk a választ.

Ezután a pár méterre lévő Piazza delle Erbe következett, melyet éttermek, üzletek és nagyon szép középkori épületek fognak körül. A Júlia ház után jól esett a hatalmas téren a séta, de azért itt is rengetegen voltak. Szombati és vasárnapi napokon piacot is rendeznek itt, így mi azt is megnézhettük. Volt itt minden, főleg szuvenírek, a nap folyamán vissza is tértünk ide bevásárolni.

Ebédeltünk, kávéztunk, megpihentünk, majd ismét nyakunkba vettük a várost. Ha már Júlia házát megnéztük, akkor Rómeóé sem maradhatott ki. Közel volt, útba ejtettük. Mondjuk ezt csak kívülről lehet megtekinteni, mert magánkézben van.

Amikor tervezgettük az utazást, akkor Veronáról volt egy tipikus felülnézeti kép a Castel san Pietroról fotózva, ami nagyon megtetszett. Szerettem volna én is látni, ezért megcéloztuk az Adige folyó túloldalát. Útközben vetettünk egy pillantást a Sant' Anastasia templomra, majd a folyó belvárosi oldaláról is megcsodáltuk a túloldalt található domboldalt. 

A folyón a Kr. e. 100-ban épített Ponte Pietrán lehet átkelni. Ez a kis híd nem az eredeti, mivel azt a II. világháborúban a németek felrobbantották, azonban 1957-ben az eredeti alapanyagokból újjá lett építve. Nem túl hosszú, de nagyon hangulatos átsétálni rajta. Visszafelé jövet még egy menyasszonyt és egy vőlegényt is láttunk ott fotózkodni. 

A túloldalon lépcsőn lehet felsétálni a dombra, de van sikló is, mi azt választottuk. Erre csak retúr jegyet lehet venni 2 euro/fő áron. Fentről tényleg csodás panoráma tárul elénk, a folyó és a város nagyon jól látható. Kicsit üldögéltünk és gyönyörködtünk, majd elindultunk vissza a városközpontba.

A belvárosban már csak szuvenírt vásároltunk, sütiztünk, kicsit sétálgattunk. Megnéztük még a Piazza dei Signori teret a közepén található Dante szoborral. A firenzei születésű költő idejében a város két részre szakadt, a pápa és a császár híveire. Ő úgy gondolta, hogy a pápák inkább az egyházzal foglalkozzanak. Ennek a vége számára száműzetés lett, mely során először Veronában kapott menedéket. Itt írta fő művének, az Isteni színjátéknak a nagy részét, ennek állít emléket a város ezzel a szoborral.

Ezután elindultunk a buszunkhoz, ami 19:00-kor indult Budapestre. Szerettünk volna még venni némi ennivalót meg édességet ajándékba, bolyongtunk is sok utcában, de élelmiszer boltot sehol nem találtunk. Végül a buszállomáshoz közeli vonatállomáson vettünk pár dolgot. Nem tudom, hogy a helyiek hol vásárolnak, csak a külvárosban láttunk nagy bevásárló üzleteket. Ez az egy nem tetszett a városban, de lehet, hogy egyszerűen csak mi nem találtuk meg a boltokat.

Ezzel véget ért az utazásunk, ami szerintem nagyon jól sikerült. Szerencsénk volt az ajándék buszjegyekkel, jobb helyszíneket nem is választhattunk volna. Velencét szerintem egyszer mindenkinek látnia kell, nincs még egy hozzá hasonló a világon. Verona teljesen más karakterű város, de szintén nagyon szép. És ami a legjobb volt, hogy egy kicsit anyával lehettem. Az én kislányom most fél éves, de ki tudja, lehet, hogy idővel egy anya-lánya-unokája csajos utazást is csinálunk. 

A horvát fővárosról a legtöbb helyen azt olvastam, hogy tipikus átutazó város a tengerpart felé. Sok magyar le sem tér az autópályáról, egyenesen mennek az Adriára, de vannak olyanok is, akik szánnak pár órát a városnézésre. Megoszlanak a vélemények, hogy van-e elég látnivaló. Szerintem ez szubjektív dolog, mindenkit más érdekel, nincs ezzel semmi gond. Szerettem volna megtudni, hogy mit adhat fél nap alatt Zágráb, ezért egynapos utazásként ellátogattam oda. Budapestről busszal 5 óra az út, naponta több járat van mindkét irányba, így van bőven választási lehetőségünk. Én az augusztusi hosszú hétvége egyik napján a 6:30-as busszal mentem, haza pedig a 18:30-assal jöttem. A határnál szerencsére a buszoknak külön sor volt, kb. fél órát időztünk és robogtunk is tovább, így 6-7 órám volt nézelődni. 

Megérkezés után megcéloztam a belvárost, ami gyalog 20-30 perc alatt elérhető. A séta során is volt már látnivaló. Elhaladtam a vasútállomás előtt, ahol a Tomiszláv király térről jól látható a Művészeti Galéria szép sárga épülete. Ezután a Zrinjevac park következett, ami a nevét Zrínyi Miklós horvát bánról kapta. Nem egy hatalmas park, de jól esett a fák árnyékában sétálni. 

Hipp-hopp el is értem a központi Jelacic térre. Itt megtalálható minden, ami kell egy ilyen helyre: boltok, üzletek, szobor, szökőkút és persze egy hatalmas terület, ahol össze-vissza mászkálnak az emberek. Nekem a környező színes épületek és az itt is közlekedő, jellegzetes babakék villamos tetszett a legjobban. 

Zágráb központja három részből áll. A modern Alsóvárosban széles utak, terek vannak, mint például a Jelacic tér. A Felsőváros a Szent Márk templommal már középkori hangulatot áraszt. A másik történelmi rész pedig a Káptalandomb a székesegyházzal. Szerencsére mindhárom terület látnivalói közel vannak egymáshoz, gyalogosan rövid idő alatt bejárható, tömegközlekedésre nincs szükség.

Nagyon kíváncsi voltam a helyi piacra, ami a Jelacic térről nyílik. Először a pár asztalt magába foglaló virágpiacra jutunk, ahonnan egy széles lépcső vezet fel a szabadtéri Dolac piacra. A lépcső tetején Kumica Barica kofaasszony bronzszobra idézi a régmúlt időket. Tipikus turista pont, én is lőttem pár szelfit. A piacokon sajnos így hétfőn délben kevés árus volt, viszont a hely jellegzetessége, az egységes, piros napernyők tényleg jól mutattak. Egy épületben található halpiac is, ami szintén kihalt volt. Hétvégén biztos hangulatosabb itt minden, de azért így is érdemes volt szétnézni.

A város egyik legismertebb épülete a Mária Mennybemenetele Székesegyház, ami a piactól egy karnyújtásnyira található, ez volt a következő állomásom. A történelem során sok támadás érte, egy földrengés az egyik tornyot és a főhajót lerombolta, azonban mindig újjáépítették. Nagyon szép, ingyenesen látogatható, nem érdemes kihagyni. Én is elidőztem itt egy keveset, jól esett a padokban ülve hűsölni és megpihenni. 

Éhes voltam, ezért úgy gondoltam, hogy megcélzom a Tkalciceva utcát. A sétálóutca két oldalán számos étterem, kávézó, galéria és szuvenír bolt található. Nem volt gond azzal, hogy hol ebédeljek, volt bőven választék. Végül egy helyre beültem és megkóstoltam a legismertebb horvát ételt, a cevapcicit, más néven cevapot. Ez különböző húsokból és fűszerekből összegyúrt és grillezett finomság, amihez én ajvárt (paprikakrém) kértem. Finom volt, de szerintem a mi fasírtunk sokkal jobb. A nagy melegre való tekintetre ittam egy helyi meggyes sört is, amit meglepően jégkockával szervíroztak. Érdekes volt, és nem a jó értelemben. Mindezért 70 kunát fizettem (kb. 3000 Ft).

Ebéd után újult erővel nekivágtam a Felsővárosnak. Hamar a Kőkapuhoz értem, ami az egykori 5 városkapuból megmaradt egyetlen. A boltívek alatt nagyon szép kovácsoltvas kerítés áll, ami mögött egy kis szentély található egy Máriát és Jézust ábrázoló képpel. Szent helyként tartják számon, mivel 1731-ben egy tűzvészben a környék épületei leégtek, azonban a kép megmaradt annak ellenére, hogy a kerete is a lángok áldozata lett. Tényleg sokan imádkoztak vagy a kerítés tövében térdelve vagy a pár padból kialakított kápolnarészen. 

Tovább haladva felfelé egyből a Szent Márk templomnál találjuk magunkat, ami a székesegyházhoz hasonlóan a város fontos nevezetessége. Sok képeslapon, hűtőmágnesen szerepel, jellegzetessége az 1800-as évekből Magyarországról származó tetőcserepei, ami Horvátország, Dalmácia, Szlavónia (az ország Dráva és Száva közötti területe) és Zágráb címereit ábrázolja. A korábban látott képek alapján mattnak gondoltam, de meglepődtem, nagyon szép fényesek voltak, szinte ragyogtak a napsütésben. Sajnos a templom zárva volt, így nem tudtam belülről megnézni.

A szomszédos utcában egyből belebotlottam egy múzeumba, amit mindenképp meg szerettem volna nézi, mert nagyon érdekesnek tűnt. A Megszakadt Kapcsolatok Múzeuma nevéből már sejthető, hogy olyan tárgyak vannak kiállítva, amelyek valamilyen véget ért kapcsolatból származnak. A belépő nem drága, 40 kuna (kb. 1700 Ft). Jó volt látni, hogy nagyon sok embert megmozgatott ez a hely, tényleg nagyon modern és ötletes. Vannak vicces és szomorú darabok is a világ minden tájáról, a falon mellettük pedig horvátul és angolul el lehet olvasni a történeteket. A pénztárnál lehetett kérni leírást is ezekről, ki is volt rakva több nyelven prospektus, azonban magyar nem volt. Volt kiállítva például lábszár protézis, amit egy horvát férfi ajándékozott a múzeumnak. Elmondta, hogy a protézis tovább tartott, mint a kapcsolata az ápolónővel, akivel a kórházban ismerkedett meg. Egy régi VHS kazetta törött darabjait pedig egy másik férfi küldte, aki az apjában csalódott, mert az elhagyta az anyját. A szalagon az Ő esküvői videójuk volt

Az én abszolút kedvencem egy kínai csillagász pár emléke volt. Az Orion csillagkép egyik csillagának színképét adta a férfi a nőnek 26. szülinapjára ajándékba és ezt mondta: "Ez a csillag 26 fényévre van a Földtől. Amikor megszülettél, a fény elhagyta ezt a csillagot, áthaladva a végtelen csillagközi térben, a számtalan por- és ködfelhőben, hogy 26 fényéves utazás után ideérjen." A nő küldte a múzeumnak ezt a képet és elmondta, hogy a szakítás óta is, amikor meglátja az Orion csillagképet, mindig nagyon kedves emlékek jutnak eszébe.

A múzeum szerencsére a következő látnivaló közelében van, így arra haladtam tovább. A Lotrscak torony az Alsóváros és a Felsőváros találkozásánál van, remek innen a kilátás a lenti területre. Egyébként a torony tetejébe is fel lehet menni. A legjobb állítólag délben megtenni ezt, mert akkor minden nap ágyútűzzel emlékeznek a törökök felett aratott győzelemre. Innen lefelé lehet lépcsőn is menni, de akár Európa legrövidebb siklójával is közlekedhetünk (5 kuna), amely mindösszesen 66 méteres pályával rendelkezik. Én inkább lesétáltam és megnéztem lentről is a siklót.

Volt még egy kis időm, ezért úgy gondoltam, hogy adok még egy esélyt a Szent Márk templomnak, ezért ismét elmentem oda. Szerencsém volt, most már nyitva állt és be tudtam menni.

Mindent láttam, amit szerettem volna, így csak sétálgattam meg fagyiztam a központban. A kirakatokat nézegetve az tűnt fel, hogy nagyon sok tárgyon szerepel nyakkendő minta. Nem értettem, aztán egy hűtőmágnesen megláttam, hogy horvát találmány. Gyorsan utána is olvastam és ezt találtam: 

"Sok szempontból a nyakkendő Horvátország egyik leghíresebb jelképe. A nyakkendő, természetesen, a nyakra kötött kendők egy speciális típusa, melyet általában férfiak hordanak. Az 1630-as évek Franciaországában XIII. Lajos katonái – főként horvát zsoldosok – hordták. Feltehetően innen származik a nyakkendő elnevezése, hiszen a franciák a „croate” (horvát) szót helytelenül “cravate”-nak ejtették. Minden évben október 18-án ünneplik a nyakkendő nemzetközi világnapját." (forrás: https://horvatorszagutazo.hu/horvatorszag-hires-szimbolumai/)

Lassan eljött az idő, hogy elinduljak a buszhoz. Szerettem volna még megkóstolni a bureket (töltött leveles tésztás péksütemény), ezért vettem a hazaútra egyet. Van több változata is, én a túrósat kóstoltam és isteni volt.

Az 5 órás buszút hamar eltelt, jó volt a sok séta után megpihenni. A határnál ismét csak egy keveset időztünk. Mondjuk az érdekes volt, hogy a határőr elvette mindenki személyijét/útlevelét, azután le kellett szállni a buszról és egyesével szólított minket, úgy adta vissza. Én még ilyet nem tapasztaltam, de lehet, hogy ez gyakori.

Ezzel véget ért az egy napos kikapcsolódásom. Zágráb azt adta, amit vártam: szép és érdekes látnivalók, amik közel helyezkednek el egymáshoz, ezért tényleg pár óra alatt bejárhatóak. Az előzetes információk alapján csak azt nem éreztem át, hogy mediterrán város lenne. Mégis azt mondom, hogy érdemes volt elutaznom és örülök, hogy most már itt is jártam.

Imádott Olaszországomat már többször jellemeztem: sokszínű építészet, természet, életérzés és még sorolhatnám. Számunkra idén januárban az olasz autók kerültek a középpontba, azon belül is a Ferrari. Apósomat 60. szülinapja alkalmából valamilyen autós témájú utazással szerettünk volna meglepni, így esett a választásunk egy családi kirándulásra a modenai Enzo Ferrari Múzeumba.

Modenát legegyszerűbben Bolognából lehet megközelíteni, azonban oda csak hetente kétszer van fapados repülő. Mi rövidebb időre terveztük az utat, ezért Milánóval kombináltuk. Egyik reggel a korai 6:10-es géppel elrepültünk tehát Milánóba és azt a napot ott töltöttük. Másnap elvonatoztunk Modenába, megnéztük a múzeumot, majd délután már továbbutaztunk Bolognába, ahonnan harmadnap délután hazajöttünk. Ez a három nap elég tartalmas és fárasztó volt, de sikerült megvalósítanunk a múzeumlátogatást és még két várost is nagy vonalakban megnézhettünk.

Én mindkét városban jártam tavaly, írtam is a látnivalókról blogot, ezért azokat most nem részletezném, de itt el lehet olvasni ezeket:

Milánó: https://valamerre.blog.hu/2018/01/30/milano_347

Bologna: https://valamerre.blog.hu/2018/05/06/bologna_579

Nézzük most szépen sorjában ezt az utunkat. Első nap 7:50-kor már le is szálltunk Milánó Malpensa repülőtéren, ahonnan mi a vonatos transzfert választottuk a városba. Van busz is, de a reggeli dugók és az örökmozgó 19 hónapos kisfiunk miatt jobbnak találtuk ezt a megoldást. Leszálltunk a Porta Garibaldinál, ahol megnéztük a híres toronyépületet és a Bosco Verticalet (függőleges erdő), majd a sok ülés után kicsit sétálgattunk végre. 

Ezután elmetróztunk a San Siro Stadionhoz, ami nem csak focikedvelőknek lehet jó program. A hatalmas, 83 ezer fős épület elég tekintélyt parancsoló, óriási élmény lehet itt egy telt házas meccs. Ez most kimaradt, de a szuvenírboltba bementünk szétnézni és onnan a pályára is bekukucskáltunk.

Innen elmetróztunk a belvárosba, a Dóm térre. A tér és a templom szinte kötelező látnivaló, alig vártam, hogy újra ott lehessek. A hatalmas épületet most csak kívülről csodáltuk meg, de még mindig lenyűgözött a mérete és a részletgazdagsága. 

Ebédidő volt és le akartunk ülni egy kicsit pihenni, ezért elmentünk a közeli Flash Pizzériába, amit a férjemmel tavaly már kipróbáltuk. Nem akartunk egyéb helyet keresgélni, a család többi tagja pedig ránk bízta magát, ezért ez tűnt a legegyszerűbbnek. Őszintén mondom, hogy másodszorra sem csalódtam, továbbra is jó szívvel ajánlom.

Amit még mindenképpen szerettünk volna látni, az a pár utcányira lévő San Bernardino alle Ossa templom volt. A templomon belüli csontkápolnán egy évvel ezelőtt sokat gondolkodtam, hogy megnézzük-e, de most egyértelmű volt, hogy mindenképp szeretnénk ismételten látni és a többieknek is megmutatni, mennyire bizarr, mégis magával ragadó hely.

Egy kis pihenőt tartva elmentünk a szállásunkra és szusszantunk egyet, majd délután újra nyakunkba vettük a várost. Megnéztük az "Arany négyszög" pár üzletének kirakatát és megállapítottuk, hogy még mindig nem a magyarok pénztárcájára vannak szabva az árak. De így volt ez a dóm melletti Galleria Vittorio Emanuele II passzázson lévő üzletekkel is. Azért jó volt nézelődni és sétálni, az esti fényekkel kivilágítva is nagyon hangulatos ez a városrész. Ezután már csak vacsiztunk egyet a szálláshoz közeli Caffe' Panzera Étteremben, amit szintén tavaly kipróbáltunk és ismételten nagyon finom volt minden.

Másnap a szállodában kényelmesen megreggeliztünk, majd elsétáltunk a vonatállomásra, ahonnan elutaztunk Modenába. A jegyeket még előre megvettem itthon, mert így érte meg (www.trenitalia.com). Az út 1 óra 40 perc volt, hamar eltelt. A vonatról leszállva kb. 10 percet kellett csak sétálni és már ott is voltunk a várva várt múzeumnál (https://musei.ferrari.com/en/modena).

Enzo Ferrari (1898-1988) a híres autógyár alapítója volt. Életének korai szakaszában autóversenyzőnek készült, azonban a világháború miatt akadályokba ütközött: apját és bátyját elveszítette, tanulmányait abba kellett hagynia és édesapja fémfeldolgozó üzeme is megsemmisült. Ekkor lópatkolóként kezdett el dolgozni, de a háborút követően munkát kapott egy teherautókat gyártó cégnél, így ismét közelebb került a járművekhez. Nem sokkal később az Alfa Romeo pilótája lett, ahol fiatal versenyzőket is oktatott a Scuderia Ferrari (Ferrari istálló) keretein belül. Mikor az Alfa Romeo meg akarta szüntetni a S.F.-t, akkor Enzo otthagyta őket és saját istállót alapított, az Auto Avio Costruziont. A második világháború ismét keresztülhúzta terveit, gyárát Maranellóba költöztette, ahol haditermelésre fogták, végül lebombázták az épületet. Rá egy évre építette az első Ferrari sportkocsit, azonban bevételre volt szüksége, ezért utcai kocsikat is elkezdett gyártani. Az autói a Forma 1 versenyeken kezdetek óta jelen vannak, a második évben már világbajnokságot is nyertek. Innentől kezdve a Ferrari név bekerült a köztudatba. Enzo életében nem csak a munkája alakult nehézkesen, 24 éves fia izomsorvadásban életét vesztette. Ezt a tragédiát sohasem tudta feldolgozni, innentől kezdve csakis fekete napszemüvegben mutatkozott.

(képek forrása: www.wikipedia.org/wiki/Enzo_Ferrari)

A modenai múzeum egyik épülete az édesapja egykori műhelye volt, ez jelenleg a Ferrari Motorok Múzeuma. Itt megtekinthetik a látogatók a fotókiállítást is, amely Enzo életének különböző szakaszait mutatja be.

A másik épületben található a jegypénztár, a mosdók, a kávézó és a szuvenírbolt, azonban ruhatár nincs, mi azt nagyon hiányoltuk. Itt van lehetőség megnézni a kiállított autókat, amik tényleg nagyon szép, egyedi darabok. Még én is szívesen kipróbáltam volna őket, pedig nem szeretek vezetni. Erre nem volt lehetőség, természetesen hozzájuk sem lehetett érni, csak nézelődni és fotózni lehetett. Ebben a helyiségben meghatározott időben a falra vetítenek egy kisfilmet, kb. 10 perc hosszúságú.

Lehetőség van a maranelloi múzeum megtekintésére is, lehet kombinált jegyet venni, azonban tömegközlekedéssel azt kicsit körülményesebb megközelíteni és időigényesebb is, nekünk most az nem fért bele. Szerintem így is nagyon jó program volt és a lényeg, hogy apósomnak nagyon tetszett, a szülinapi ajándék elérte a célját.

Ezután visszasétáltunk a vonatállomásra és elutaztunk Bolognába (20 perc). Egyből elfoglaltuk a szállásunkat, aztán elindultunk enni és várost nézni. Éhesek voltunk, beültünk hamar egy étterembe, ami annyira nem volt nagy szám szerintem, ezért nem is ajánlom. Jóllaktunk persze, de ennyi.

A város viszont még mindig nagyon hangulatos, a sok árkád alatt sétálva bementünk a központba. Megnéztük a Piazza Maggiore és a Piazza del Nettuno teret a San Petronio bazilikával és a Neptun szökőkúttal, majd egy kis kört tettünk még a környező utcákban. Természetesen a Quadrilatero negyed sem maradhatott ki, szerintem ez a város ütőere, a sok kirakatban nem győztük bámulni az ínycsiklandó finomságokat. Ezután a város jelképévé vált Torri Asinelli és Garisenda tornyok érintésével visszasétáltunk a hotelbe, ahol jó volt végre a hosszú nap után megpihenni.

Másnap reggeli után elbuszoztunk a Renato Dall'Ara Stadionhoz. Ha már a milánóit megnéztük, akkor ez sem maradhatott ki. Bár szerintem a kettő össze sem hasonlítható, a bolognai sokkal kisebb. 

Volt még pár óránk a gépünk indulásáig, ezért ismét bementünk a belvárosba és az előző esti útvonalat nappal is bejártuk. Szombat délelőtt nem mondanám, hogy nagyon sok ember lett volna az utcákon, de legalább nem kellett a tömeget kerülgetni. Végül elmentünk a vonatállomáshoz, ahonnan a reptéri busz indult és kora délután már haza is repültünk. 

Ezzel véget ért a családi kiruccanásunk, ami szerintem nagyon jól sikerült. Ha több időnk lett volna, akkor persze több látnivaló is belefért volna lassabb tempóval. Így ez most arra volt elég, hogy a múzeumot és Olaszország egy kis szeletét meg tudtuk nézni. Azért is volt jó, hogy nem csak Bolognába utaztunk, mert így Milánót is útba ejtettük, ami teljesen más karakterű. Remélem, hogy sok olasz városba eljutok/eljutunk még.

Pozsonyban még csak átutazóban jártam egyszer Prága felé, de a városnézés akkor kimaradt. Különösebben sosem volt bakancslistás hely számomra, mégis a közelsége meggyőzött, így egynapos kirándulásként célba vettem még idén. Jól esett egy kicsit kiszakadni az anyaságból, a tavaszi bolognai utamhoz hasonlóan most is egyedül szerettem volna lenni, így senkit nem hívtam magammal. A buszos utazást választottam, naponta több járat is közlekedik mindkét irányba, így könnyen tervezhető az ott töltött idő. Az út 2 óra 40 perc, ami nagyon hamar eltelt. A karácsonyi vásár első hétvégéjén szombaton, a reggel 7:00-kor induló járattal mentem, visszafelé pedig az utolsó előttivel jöttem, ami 17:10-kor közlekedik. Úgy gondoltam, hogy ennyi idő alatt bőven meg tudom nézni azt, amit szeretnék, és este nyolckor már Budapesten lehetek. 

Természetesen a vásár ideje alatt szervezett buszos utakat is kínál a legtöbb utazási iroda, de én nem szerettem volna egy csoporttól függeni. Mindkét utazásnak megvan egyébként az előnye és hátránya. A szervezett utakat inkább azoknak ajánlom, akik szeretnének idegenvezetőt, esetleg más programokkal is vegyítenék a városnézést, például csokigyár látogatásra lehet menni Kittseebe. Az egyéni közlekedés előnye viszont az, hogy nem kell senkihez sem alkalmazkodni és nem kell valamelyik benzinkúton pihenőt tartani a mosdószünet miatt, mivel a buszon is lehet azt használni (kismamaként nekem ez fontos szempont volt). Ami még a menetrend szerinti busz mellett szól, az ingyenes wifi és a minden ülésnél megtalálható konnektor. 

Pozsonyban a központi buszállomáson leszállva egyből az tűnt fel, hogy több irodaház van a közelben és vannak olyanok is, amik még építés alatt állnak. Ez szerintem mindig jó, egy fejlődő város képét mutatja. Mérnökként egyébként is szeretem a modern épületeket, így ha már útba estek, akkor megnéztem ezeket.

A belváros szerencsére gyalog közel van, így nem is gondolkodtam tömegközlekedésben. Első utam a közeli Kék templomhoz (Árpád-házi Szent Erzsébet-templom) vezetett. Lechner Ödön tervezte, a tetőcserepek pedig a Zsolnay gyárban készültek, így magyar vonatozással a városban már itt találkozhatunk. Távolról is nagyon feltűnő a kék homlokzat, elvileg belül is az a domináns szín, de sajnos zárva volt, csak az előtérből lehetett bekukucskálni.

Pár perc gyaloglás után máris a városközpontban voltam, ami így szombat délelőtt elég kihalt volt. Meg is lepődtem, hogy a legtöbb üzlet zárva volt, de még a pékségek, kávézók is. Kisebb tömeggel csak a város egyik jelképénél találkoztam, a Kandi szobornál, ami egy csatornából kukucskáló munkás embert ábrázol. Van pár vicces szobor még Pozsonyban, egyre elterjedtebbek, mindenképp szerettem volna látni ezeket. Ennél persze sokan fotózkodtak, de hamar sorra kerültem én is. És itt találkoztam az első magyar csoporttal, de a nap folyamán több mellett elmentem.

Ezután a közeli Sétatér következett. Ez az egyik helyszíne a karácsonyi vásároknak, a hatalmas területen el is fér a sok árus. A tér egyik végén a Nemzeti Színház található, amely előtt egy karácsonyfa áll. A vásárban így délelőtt 11 körül szinte alig bolyongott pár ember, de legalább nem kellett utat törni a tömegben. Végignéztem a portékákat és megállapítottam, hogy minden városban szinte ugyanazokat árulják.

Úgy gondoltam, hogy délután talán jobban beindul az élet a vásárban, így délelőtt inkább a vár felé vettem az irányt. Útba esett a Szent Márton-dóm, így azt néztem meg következőnek. A török időkben Pozsony volt Magyarország fővárosa és ez a templom szolgált koronázási helyszínként 1563-1830 között. Elég letisztult, egyszerű templom, nincs túldíszítve. Engem egy kicsit az is meglepett, hogy nem túl nagy. Az oltár közelében található egy kép, amely a megkoronázott magyar királyokat, királynőket sorolja fel.

A Váralja dombon felfelé sétálva vetettem egy pillantást a Jó pásztorhoz címzett házra. Ezt több írás Pozsony egyik legérdekesebb régi épületeként említi. Szerintem szimplán csak egy régi ház az egyik utca sarkán, de belül nem voltam, ahol óramúzeum üzemel. Inkább sétáltam felfelé és gyönyörködtem a kilátásban. Innen nagyon jól rá lehet látni a dómra és a Szlovák Nemzeti Felkelés hídra, amit mindenki csak új hídként nevez. A híd tetején, az UFO-nak nevezett részben van egy kilátó és egy drága étterem is, ahová fel lehet liftezni (6,5 euro).

A 85 méter magas dombon található vár már a város több pontjáról kitűnik, el sem lehet téveszteni. A négyzet alapú, fehér homlokzatú épület a város jelképe, de a magyar vonatkozás miatt is érdemes felkeresni, számos fontos történelmi esemény helyszíne volt (pl.: itt őrizték a Szent Koronát a török időkben). A vár területére ingyenesen be lehet menni, azonban a kiállítások és a kincstár megtekintéséhez belépőt kell váltani (7 ill. 2 euro). Én csak a kilátóteraszon és a hátsó kertben sétálgattam, nézelődtem. Egyébként ha már Bécsben a schönbrunni kastélynál van adventi vásár, akkor adta volna magát nekem, hogy itt is legyen, de valamiért nem volt.

Mivel ebédidő volt, elindultam vissza a központba. Még mindig azt tapasztaltam, hogy szinte semmi sincs nyitva, csak a kirakatokat tudtam nézegetni. Itt is, mint Prágában, nagyon sok helyen árultak Kisvakondos dolgokat, úgy látszik a csehszlovák mesének megvan még a szlovák részen is az utóhatása. Egyébként az író, rendező cseh volt és a forgatás Prágában történt.

Mentem tovább és keresgéltem egy éttermet, ahol autentikus szlovák ételeket tudok enni, de a legtöbb inkább csak gyorsétterem volt. A karácsonyi vásárok körüli utcákban is csak 3 helyen láttam ilyeneket, ezek egyikébe beültem, nem keresgéltem tovább (Café Studio Club, www.cafestudio.info). Itt végre megkóstoltam a füstölt húsos, kolbászos káposztalevest és a juhtúrós sztrapacskát. Mind a kettő nagyon finom volt és laktató. Bár kis adagot kértem, nem azt kaptam, de csak a levesből hagytam egy keveset, a többit inkább leküzdöttem, mert tényleg nagyon ízlett.

A sok kajától eltelítődve jól esett ismét kimenni a levegőre. A közeli szűk belvárosban sétálgattam a vásárokban, most már kezdett beindulni az élet. Főleg a Főtér volt nagyon hangulatos, karácsonyi zene szólt és finom illatok keringtek a levegőben. Itt található az egyik sarkon egy újabb érdekes szobor, a Schöne Nazi, ami egy kalapos embert ábrázol. Még két alkotást szerettem volna látni, de azokat akármennyire is kerestem, nem találtam. A padon könyöklő Napóleon katonája is a Főtéren van, de szerintem a bódék közrefoghatták. Bár azt is olvastam, hogy szeptemberben vandálok megrongálták és az illetékesek elvitték megjavítani, lehet, hogy még nem került vissza a helyére. A közeli Paparazzi szobor pedig egy sarkon "fotózza" a járókelőket, ezt sem leltem. Ezekről csak internetes képet tudok mutatni (forrás: www.bratislavaguide.net).

A városban szerettem volna még látni a Mihály-tornyot, így az vettem célba. Ez az óváros egyetlen megmaradt városkapuja a négyből. Én nem mentem fel a toronyba, de elvileg remek a kilátás onnan és meg lehet tekinteni egy fegyverkiállítást is (4,3 euro). Ez alatt átsétálva nem messze van a Grassalkovich-palota, ami a köztársasági elnök rezidenciájául szolgál. Elballagtam idáig, majd visszakanyarodtam inkább az óvárosba.

Ezután már tényleg csak a pár utcát magába foglaló belvárosban bolyongtam a vásárban. Kicsit megpihentem még egy cukrászdában, kávéztam, sütiztem, melegedtem, majd indultam egy utolsó körre a turistás helyeken. Bementem pár szuvenír boltba is, de nem vásároltam, gondoltam, hogy majd máshol is lehet kapni mindenfélét kicsivel olcsóbban. Persze útközben már sehol nem találtam szuvenírt, így mindenkinek inkább a vásárt és a belvárost javaslom, aki vásárolni szeretne valamit. Végül a buszállomáson találtam egyfajta hűtőmágnest, így azt vettem meg. De ugyanígy jártam a pozsonyi kiflivel is, amit szerettem volna vásárolni és hazahozni, hogy a férjemmel közösen kóstoljuk meg. A vásárban több helyen is találtam 1,2-1,5 euro/db áron, amit kicsit drágának találtam. Végül ezt is az állomáson vettem 2 euróért darabját. És nem is volt az igazi, mivel az vékonyabb és inkább patkó alakú. Ízre viszont jó volt, abszolút olyan, mint a bejgli. 

Úgy gondolom, hogy tartalmas nap volt és a két szobron kívül mindent megnéztem, amit szerettem volna. Pozsony nem egy világváros, de szerintem magyarként illik legalább egyszer elmenni oda, ha tudunk. Szerencsére közel van és pár óra alatt bejárható. Persze aki a múzeumokat és egyéb helyeket szeretné belülről is megtekinteni, akkor több napra érdemes tervezni.

Nekem nagyon jól esett egy kis kikapcsolódás, jó volt felfedezni egy újabb várost. És persze a célomat elértem azzal, hogy egyedül voltam pár órát. Sokan tartanak az ilyen jellegű utazásoktól, inkább a társaságot szeretik. Szerintem mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, nem kell egyik mellet sem letenni a voksot. Biztos vagyok benne, hogy fogok még egymagam felfedezni új helyeket, de a legközelebbi kalandot a családommal fogom átélni.

Kisfiunk egy éves lett, ezért úgy gondoltuk, itt az ideje az első családi nyaralásunknak. Korábbi utazásainkkal ellentétben most már a helyszín, az időpont és a programok kiválasztása is a baba szempontjai szerint történtek, így mentünk el előszezonban (05.30-06.05.) Spanyolországba. Nem a strandolás volt az elsődleges cél, inkább a városnézés, ezért a nyár eleji hőmérséklet tökéletes volt számunkra.

Két várost választottunk 3-3 éjszakára: Valenciát és Madridot. Először Valenciába repültünk a reggeli órákban. Szerencsére az út során könnyedén ment minden, a kisfiunk is jól viselte élete első repülését. Landolás után az első utunk a szállásunkhoz vezetett, ami egy apartmanszálloda volt, egy teljes lakást kaptunk. Sajnos a korai bejelentkezés nem volt lehetséges, így csak a csomagokat hagytuk ott és elindultunk sétálni.

A városban szinte kikerülhetetlen a Jardín del Túria, ami egy hatalmas park, így azon keresztül indultunk a belváros felé. A története az, hogy korábban a helyén a Túria folyt keresztül Valencián, azonban 1957-ben egy árvíz sok áldozatot követelt és hatalmas károkat okozott. Ekkor elhatározták, hogy kivezetik a folyót a városból. Először utat építettek a helyére, azonban így kevés volt a zöldfelület, végül inkább egy 110 hektáros parkot hoztak létre. Nagyon szép, hihetetlenül sokféle és gyönyörű növény található benne. Több helyen vannak játszóterek, sportpályák, kávézók, így tényleg minden korosztály megfordul ott, sokan futnak és kerékpároznak. Nekünk azért volt ideális bármelyik pontja, mert a kisfiunk szabadon mászkálhatott.

A látnivalók közül először a Torres de Serranos tárult elénk, ami a megmaradt két városkapu egyike. Mi ennek a megmászását kihagytuk, inkább a mögötte lévő tér egyik éttermének (Restaurante La Maruja) kiülős részénél ebédeltünk egyet. Itt valami istenit ettünk, sajnos az étel nevét nem tudom, csak azt, hogy serpenyőben készült és tálalt, mint a paella (ami egyébként Valencia mellől származik). Ebben viszont nem rizs volt, hanem krumpli, de a többi feltétet itt is mi választhattuk ki.

Ezután a környékbeli hangulatos utcákon sétálgattunk, fagyiztunk, kávéztunk. Ez az óvárosi rész abszolút a turisták kedvence, könnyen bejárható és nagyon szép épületek vannak mindenfelé. A Plaza de la Virgen tér a központ, itt található a székesegyház, a bazilika és a Neptun-szökőkút is. Érdemes csak úgy elvegyülni a tömegben és nézelődni. Sok utcai árus kínál errefelé horchatát, ami egy édes, tejes, hideg, mandulából készült frissítő. Ez az ital egyébként innen Valenciából származik, ezért én mindenképp ki szerettem volna próbálni, de megérte, nekem nagyon ízlett.

A sok sétában elfáradva délután a szállás felé vettük az irányt. Onnan pár perc sétára volt egy hatalmas áruház (Carrefour), így elmentünk oda bevásárolni. Ott aztán tényleg lehet kapni mindent, a halpult sem átlagos, de még konzerv polipot is árulnak. Mi nem bonyolítottuk túl a vacsit, vettünk itt mindenféle finomságot és a szállásunkon megettük. Költséghatékony megoldás, de a lényeg inkább az volt, hogy végre nyugodtan ehettünk, miközben a fiunk fel-alá szaladgálhatott.

Másnap a tengerpart felé vettük az irányt. Mivel nem akartuk az egész napot ott tölteni, ezért reggeli után először a belvárosba mentünk. Itt megnéztük a piacot, mert szeretjük az ilyen helyeket. Megállapítottuk, hogy hihetetlen a választék, a magyarok számára nem megszokott zöldségeket, gyümölcsöket, halakat is árulnak. Ha nem akar az ember vásárolni, akkor is érdemes szétnézni. Csütörtök reggel volt, mégis rengetegen voltak.

A piac után a közeli Selyembörzét néztük meg (belépő 2 EUR/fő). Ez a hely a világörökség része és a nevéből adódóan korábban selyempiacként üzemelt. A hely nem túl nagy, egy kicsike, hangulatos udvarról nyílik az oszlopos rész, valamint az emeletre is fel lehet menni, ahol a mennyezett az, ami igazán díszes. Azt mondjuk sajnáltam, hogy semmi nem utalt a korábbi tevékenysége, de így is érdemes volt megnézni. 

Ezután már tényleg a strandra mentünk. Első nap a repülőtérről a városba csak szimpla metró jegyeket vettünk, nem terveztük meg előre, hogy mikor, merre fogunk menni, mennyit fogunk tömegközlekedni. Most megvettük inkább a 48 órás (T2) jegyeket (6,7 EUR/fő), nagy a város, mi abszolút kihasználtuk. A metróról leszállva nem túl bizalomkeltő, romos részen kellett eljutni a partra. Több nyaralószerű házat is láttunk, de olyanok voltak, mint amiket nem is használnak. A strand viszont gyönyörű volt, hosszan és szélesen elnyúló homokos part és lassan mélyülő tenger tárult elénk. A víz így május végén még hűvös volt (kb. 22 fok), de hamar meg lehetett szokni. A kisfiunknak is beletettük a lábát, de nem örült, természetesen Neki ez nagyon hideg volt. De amikor ölben tartottuk és úgy sétáltunk Vele a térdig érő vízben akkor tetszett már Neki is. Inkább csak homokoztunk és sétáltunk. Meg biztos, ami biztos aludt egyet. Mi csak a kikötőhöz legközelebbi strandon voltunk, mert a többi még messzebb van a várostól, nem tudom, hogy azok milyenek. Összességében tetszett a hely, gyönyörű volt, fürdésre alkalmas, de pár dolgot hiányoltam: nem volt átöltözési lehetőség, csak 1-2 büfé volt és vízi szórakozási lehetőségeket sem láttam. Mégis azt mondom, hogy szívesen visszamennék ide bármikor.

Pár óra strandolás elég volt egy ilyen pici babával, meg egyébként is a nap végére hasmenése lett szegénynek, ezért visszamentünk a szállásra. Valenciának nagyon jól áll, hogy tengerparti város, de a strand tényleg nagyon kiesik a belvárostól, mi is a szállásunkig tömegközlekedtünk majdnem egy órát. Eléggé elfáradtunk, aznap már csak pihengettünk, vacsira ismét hideget ettünk.

Sajnos másnap reggelre sem lett jobban a pici, annyi szerencse volt, hogy a kedve abszolút jó volt. Az aznapi strandolás helyett inkább a szálláson maradtunk, de délelőtt biztos, ami biztos elmentünk a Carrefourba és vásároltunk ebédet és gyógyszert (az itthonról hozottak mellé). Mikor a boltban a pénztárnál álltunk, akkor megtudtuk a hasmenése okát is: végre elkezdett jönni az első fogacskája így 1 évesen. Már hónapokkal ezelőtt mondogattuk a férjemmel, hogy csak nem akar jönni Neki egy foga sem, biztos majd a nyaralás alatt fog elkezdődni. És igazunk lett. Azóta is azon poénkodunk, hogy a spanyol lányokra fáj a foga :)

Mivel a kedve tényleg jó volt, pelust meg bárhol tudunk cserélni, így délután felkerekedtünk és elindultunk várost nézni. A tudomány és művészetek városrészt céloztuk meg. Útközben a Túria parkban pihentünk egy kicsit. Itt elsétáltunk a Gulliver játszótér mellett is. Ennek az az érdekessége, hogy a magasból nézve egy fekvő embert ábrázol, belőle jönnek ki a csúszdák, mászókák. 

Elértünk a tudományok és művészetek városához, ami több részből áll. Van itt operaház, oceanográfia, 3D mozi, lézerszínház, planetárium és tudományos múzeum is. A belépőjegyek elég drágák, ha mindent meg szeretnénk nézni, akkor 37,90 EUR/fő áron vannak. De ha azt nézzük, hogy az egész napot el lehet itt tölteni, annyi sok érdekes dolog van, akkor szerintem megéri. Lehet külön-külön is jegyet venni, attól függően, hogy mi érdekel minket. Én nagyon szívesen bementem volna mindenhova, de úgy voltunk vele, nem biztos, hogy a baba is élvezte volna, így csak az ingyenes részen sétálgattunk, kávéztunk. Szerintem aki Valenciában jár, annak érdemes legalább egyszer eljönnie ide, hihetetlenül gyönyörű és futurisztikus az egész hely. Egy nagy, sekély medencében még evezni is lehet, de akár egy hatalmas gumilabda belsejében is szaladhatunk a víz felszínén.

Ezután elindultunk a kikötő irányába. Gyalog kicsit messze van és a környék sem bizalomkeltő. Persze a babánk ezt is végigaludta, így a sok szép hajóról lemaradt. Nekünk azért jól esett a séta, de a nap végére már mi is elfáradtunk. 

Visszametróztunk a szállásra, majd egy kis pihi után elindultunk vacsizni. Persze útközben a babakocsi egyik kereke defektes lett, így bonyolultabb lett az este, de szerencsére találtunk egy kerékpárboltot, ami 20:30-ig volt nyitva. Zárás előtt pár perccel estünk be, mégis nagyon kedvesek voltak, megoldották a problémánkat.

Másnap reggeli után összepakoltunk és kicsekkoltunk. Mivel csak dél körül indult a vonatunk Madridba, ezért úgy gondoltuk, hogy a vonatállomáson csomagmegőrzőbe tesszük a nagy bőröndöt és a környéken sétálunk, ebédelünk indulás előtt. Persze pont akkor kezdett el esni az eső, ezért inkább bent maradtunk az épületben és mekiztünk egyet. Az állomás nem nagy szám, viszont a mosdóját meg kell említenem, nagyon modern és tiszta, a női mosdóban még ingyenesen használható hajlakk, fixáló és testpermet is ki volt téve. Busszal is lehet közlekedni a két város között, az a legkedvezőbb árú, viszont a 4 és fél órás utat a babával nem vállaltuk, inkább a másfél órás vonatozás mellett döntöttünk. A vonat igazán modern volt, filmet is vetítettek, amihez külön fülhallgatót osztogattak, de lehetett az étkezőkocsiban is pihengetni. A 300 km/h sebességet pedig meg sem lehetett érezni, semmi zakatolás nem volt.

A vonatról leszállva először itt is csak szimpla metrójegyet vettünk, viszont annak ára az utazás hosszától függően változik. A szálláson lepakoltunk és szusszantunk egye. Szerencsére itt is volt pár perc sétára egy Carrefour bevásárlóközpont, ott kajáltunk egy olasz helyen. Azért ekkor már egy kicsit szomorú voltam, hogy sehol sem botlottunk idáig paellába, pedig nagyon ettem volna már egyet. Az estebéd után elindultunk a belvárosba. A metrónál vettünk 3 napos tömegközlekedési jegyeket (18,40 EUR/fő). Ebben a városban is metróval a legegyszerűbb közlekedni, viszont a legtöbb megálló nem akadálymentesített, babakocsival nem olyan egyszerű eljutni egyik helyről a másikra. Az egyik megállóban viszont vállaltuk a lépcsőzést is, azaz csak vállaltuk volna, de valamiért nem tudtak felmenni az emberek a felszínre. Nem értettük először, lehet, hogy az aznap lemondott miniszterelnök körüli felbolydulás okozott dugókat a közeli Kongresszusi székháznál. Közlekedni sem volt egyszerű, kicsit hideg is volt, így csak egy picit járkáltunk. Megnéztük a Gran Via utca egy részét és a Puerta del Sol teret a macival. Az eperfa gyümölcséért kapaszkodó medve Madrid jelképe, mindenen ez van, még a csatornafedeleken is. 

Másnap a reggeli után Madrid felfedezése következett. Először a Puerta del Soltól egy nyüzsgő sétálóutcán keresztül mentünk el a Királyi Palotáig. Azt és a mellette lévő Almudena katedrálist csak kívülről tekintettük meg, de mind a kettő nagyon szépnek bizonyult így is.

Mikor a férjem kérdezte, hogy mit szeretnék megnézni Madridban, akkor mondtam, hogy az egyiptomi templomot. Nem értette, hogy Spanyolország fővárosába hogy kerül egy ilyen, aztán elmeséltem a történetét. Az 1950-es években az egyiptomi kormány elhatározta, hogy a Níluson az asszuáni gát megépítésével egy hatalmas víztározót hoz létre, aminek következményében viszont az Abu Simbel sziklatemplomok víz alá kerültek volna. Azért, hogy megmentsék azokat, nemzetközi összefogásra volt szükség. A templomokat végül hatalmas tömbökre darabolták, majd egy magasabb ponton újra felépítették. Az összefogás fenntartásaként jött létre 1972-ben az UNESCO világörökségi egyezmény, célja a világ kulturális, természeti és szellemi örökségeinek védelme. Egyiptom köszönetképpen adományozta a Debod templomot Spanyolországnak, amit szintén darabokra szedtek a szállításhoz, majd a jelenlegi helyén, a Parque de la Montanaban felépítették. Sajnos mikor mi ott jártunk, akkor a belsejében található kis múzeumot nem lehetett megtekinteni, de így is megérte megnézni. És természetesen a körülötte lévő park és a kilátás is nagyon szép. 

Mivel ebédidő volt, ezért a Királyi Palota felé visszakanyarodva az első helyre beültünk, ahol paellát lehetett kapni. Végre ezt is ettünk, még mindig nagyon klassz kaja. 

A következő állomásunk ismét a Sol tér volt, szokásos tömeg volt mindenfelé, de sok volt az élőszobor és a beöltözött mesefigura is. Sorban kellett állni a turistalátványosságoknál: a macinál és a 0 kilométerkőnél is, hogy fényképezni lehessen. A járdában található pici dísz Spanyolország földrajzi középpontját jelzi. Egyébként a térnél található Sol metróállomás (mostani, hivatalos neve: Han Solo, az új Star Wars film 2018-as bemutatójáig) rendkívül bonyolult. Többször megfordultunk ott a 3 nap alatt, de akadálymentesen közlekedni és átszállni ott nem egyszerű, szerintem még most is eltévednénk, pedig általában jól tájékozódunk.

Következő állomásunk az Atocha vasútállomás volt. Erre csak egy pillantást vetettünk, kíváncsiak voltunk a belső trópusi kertre. A növények különlegessé teszik a pályaudvart, de azért én egy kicsit sajnáltam őket, látszott rajtuk, hogy az üvegtetőn átszűrődő fény nem elég nekik.

Innen elsétáltunk a Retiro parkba. Régen ez az 1,4 km2 területű hely királyi park volt, ma azonban mindenki előtt nyitva áll. Látszott, hogy az emberek kikapcsolódni járnak ide, sokan sétáltak, piknikeztek, csónakáztak és sportoltak itt. Tartalmas napon voltunk túl, ezért mi is elterültünk a füvön és pihengettünk egy kicsit. Kisfiunk is nagyon élvezte a hatalmas teret, nem győztünk utána szaladni. Ezután már nem is mentünk sehová, csak vissza a szállásunkra.

Másnap délelőtt egy modern, üzleti városrészhez mentünk. Itt megnéztük kívülről a Bernabeu focistadiont és pár magas toronyházat. A legjellegzetesebb épület a Puerta de Europa, azaz Európa kapuja. Ezek a 114 m magas ikertornyok a világ első ferde felhőkarcolói. Ezektől nem messze található 4 másik üzleti épület is, melyek Spanyolország legmagasabb épületei.

Napközben visszamentünk a szállásra pihenni, ebédelni is csak a közeli Carrefourba mentünk. Délután a Királyi Palotát terveztük megnézni belülről. Ide 10 euró a belépő, de vannak ingyenesen látogatható időpontok is: október-március között hétfő-csütörtök 16-18 óra között, és április-szeptember között hétfő-csütörtök 18-20 óra között. Mi is megcéloztuk az egyik ilyen időpontot, odamentünk 17:30-ra, de olyan hosszú sor volt, amit mi kisbabával nem akartunk kivárni, inkább kifizettük a belépőjegyeket és pillanatok alatt bejutottunk. A palota nemcsak kívülről, de belülről is nagyon szép, gazdagon díszített. Bent a termekben nem lehet fotózni, de nem is baj, így a látogatók tényleg megnézik azokat. Nekem az tetszett a legjobban, hogy minden helyiség más színűre volt dekorálva. Első ránézésre túldíszítettnek tűntek, de milyen is legyen egy palota, ha nem ilyen. VI. Fülöp király egyébként nem itt él, hanem egy kisebb helyen Madrid külvárosában. A palotában jelenleg csak különböző eseményeket, ünnepségeket tartanak.

Másnap már a hazaút napja volt, de csak este indult a gépünk, így még sokat tudtunk a városban mászkálni. Reggeli után összepakoltunk és a recepción hagytuk a csomagjainkat. A metrónál újabb napi jegyeket vettünk, mert a korábban megvettek már nem voltak érvényesek, mivel nem órákban kell azokat számolni, hanem naptári napokban. Délelőtt először a Plaza Mayort (Fő tér) néztük meg. Ezen a helyen korábban vásárokat, de még bikaviadalokat is rendeztek. Ma inkább ez is a turistáktól nyüzsög, a körülötte lévő árkádok alatt sok üzlet és kiülős hely található.

A Fő térhez közeli Mercado San Miguel volt a következő állomásunk. Ez a piac kisebb, mint a valenciai és nem is az alapanyagokon van a fő hangsúly, hanem a készételeken. Nagyon ínycsiklandó dolgokat árultak, és nagyon kulturált volt az épület is, látszik, hogy sokan járnak oda kajálni. Körülnéztünk mi is, utána pedig a belvárosban tettünk még egy kört és a Királyi Palotánál lévő játszótéren időztünk egy kicsit.

Ezután már a szállásunk felé vettük az irányt, de megnéztünk még pár dolgot útközben. Sok múzeum található Madridban, a mi utazásunk most nem ilyen jellegű volt, ezért egyikre sem szántunk időt. A Prado előtt egy kicsit azért pihentünk. Itt található egy szép templom is, de mikor ott jártunk, akkor zárva volt. Kicsit szaladgál a fiunk, aztán indultunk tovább. 

Ebédelni paellát szerettünk volna még utoljára, de persze, hogy egy ilyen hely sem jött velünk szembe. Végül egy amerikai jellegű étterembe ültünk be, teljesen rendben volt minden. Ezután a közeli Retiro parkban álltunk meg ismét egy kicsit, majd visszametróztunk a szállásunkra, felvettük a csomagokat és kimentünk a repülőtérre (repjegyek összesen 43.500 forintba kerültek). A gépünk csak este 20:45-kor indult haza, de legalább ez a nap is szinte teljes volt és hazafelé a kisfiunk felszállás után végig aludt. 

A nyaralásunk ezzel véget ért, de úgy gondolom, hogy tartalmas egy hetet töltöttünk Spanyolországban. Mindkét városban sok szépet láttunk, de teljesen eltérő településekről van szó. Valencia igazi mediterrán hely, a tengerpart és a rengeteg pálmafa sokban hozzájárul ehhez. Madrid már sokkal nemzetközibb, igazi nagyváros. Nekem mind a kettő nagyon tetszett, de ha csak egyet választhatnék, hová mennék vissza legszívesebben, akkor Valenciára voksolnék.

A kisfiunk ezzel túl van élete első repülésén és már a tengert is látta, bár emlékezni még nem fog ezekre. A férjemmel mi mégis azt valljuk, hogy szeretnénk minél több helyet megmutatni Neki (és jövőbeli gyermekeinknek is) a világon, hogy megtapasztalja más nemzetek szokásait, kultúráját és ezáltal elfogadó ember legyen belőle. Én arra bíztatok mindenkit (nem gyerekeseket is), hogy ha teheti, akkor utazzon sokat és fedezze fel a világot. Spanyolország repülővel pár óra alatt elérhető és hihetetlenül gyönyörű hely, nagyon jó úti cél. Mi most voltunk az országban másodszor, de biztos, hogy nem utoljára. 

Idén szerettem volna egy rövidebb városlátogatást tenni úgy, hogy non-stop kivitelezhető legyen. Csak arra vágytam, hogy péntek este hosszasan elbuszozzak valamerre, szombat reggel megérkezzek, egész nap járjam a várost, aztán este vissza. Páran megkérdezték, hogy miért, én pedig elmondtam, hogy amióta anya lettem (amit nem cserélnék el semmiért), azóta jobban tudom értékelni a csendet és a magányt, így az volt a cél, hogy legalább 10 órás buszút legyen, ahol tudok zenét hallgatni, sorozatot nézni és csak úgy bámulni ki a fejemből. És mindezt egyedül, mert ezt is már régóta ki szerettem volna próbálni. Szerencsés vagyok, mert a férjem abszolút támogatott ebben, biztatott és természetesen Ő volt addig a kisbabánkkal. De Ő is élvezte az apa-fia napokat.

Sok ilyen város van, ami megfelelt volna a feltételeknek, de abban biztos voltam, hogy Olaszország, a még mindig kedvenc országom lesz a befutó. Ahogy nézegettem a célállomásokat, úgy hamar felkeltette Bologna a figyelmemet. A város Olaszország 7. legnépesebb és 13. legnagyobb települése, ezért sokak szerint egy nap alatt abszolút bejárható. Annyit tudtam már róla, hogy sok a vörös színű épület, nagyon régi az egyeteme és természetesen a bolognai spagetti is adott volt. Elkezdtem olvasgatni a tudnivalókról és egyre több érdekesség keltette fel a figyelmemet: a bolognai spagetti nem létezik, a városnak 7 nagy titka és 3 beceneve van. Ennyi elég is volt, eldöntöttem, hogy ezeknek utána járok, így április 28-án felfedeztem a várost.

Budapestről 22:55-kor indul közvetlen járat, ami másnap 11:25-re ér oda, Bolognaból pedig 20:00-kor indul és másnap 8:45-kor érkezik meg a busz. A budapesti indulást kicsit későinek találtam, ezért nézegettem átszállási lehetőségeket. Végül a 21:10-kor induló busszal mentem Velencéig, ami reggel 7.25-re ért Velence-Mestrébe a szárazföldi részre. A vonatállomás a buszállomásnál van, így könnyen át lehet szállni. Innen már sűrűn van közvetlen vonat Bolognába, egyből mehettem volna tovább, de úgy voltam vele, hogy ha már egyszer Velencénél járok, akkor csak eltöltök ott is egy pici időt. Így végül bevonatoztam a szigetre (1,3 EUR, 10 perc) és ott egy órát sétálgattam. Persze kis ráhagyással vettem meg előre a vonatjegyet (www.trenitalia.com), hogy késés esetén is elérjem. Az olasz határnál volt útlevél/személyi ellenőrzés, egy olaszul beszélő fickót le is szállítottak a buszról, ahol három határőr körülállta és nagyon hevesen beszélgettek, de aztán visszaengedték és fél óra kényszerpihenő után már mentünk is tovább. Persze ez pont elég volt, hogy egy perccel lekéssem a vonatot, de 3-5 percenként járnak, ezért elmentem a következőhöz egy másik peronra és vártam. A vonat persze nem jött sőt, másik kettő addig el is ment másik vágányokról. Aztán átmentem egy másikhoz és végre fel tudtam szállni egyre. Kicsit izgultam, hogy nem erre a vonatra volt jegyem, de úgy voltam vele, hogy nem töltöm az időt újabb jegyvásárlással, inkább felszállok. Szerencsére senki sem jött oda hozzám, tényleg 10 perc múlva már le is szálltam Velencében.

Sajnos a késés és a vonatos kalamajka miatt a másfél órás szabadidő egy órára csökkent, de abszolút nem bántam meg. Ez az idő természetesen nagyon kevés egy ilyen gyönyörű helyen, de elég volt arra, hogy sétáljak egy kicsit pár csatorna partján, megcsodáljam a Canal Grandet, igyak egy kávét (elviteleset) és csak úgy szippantsak egy kicsit a város hangulatából. 

A szigeten aztán felszálltam a Santa Lucia vonatállomásról 9:25-kor induló vonatra és már robogtam tovább. Több vonat is megy egy nap eltérő menetjegyárakkal, én egy kicsit drágábbal mentem, mert így gondoltam jónak az időbeosztást. De mindenképp meg kell előre venni a jegyeket, mert folyamatosan drágulnak. Bolognaba 10:52-re érkeztem meg, tehát korábban, mint a Budapestről induló közvetlen busszal és még Velencét is láthattam. Innentől indult a városnézésem, amire 9 órám volt, hisz a busz este 20:00-kor már indult is haza.

A vonat- és a buszállomás itt is közel van egymáshoz, ezért elsőként megnéztem, hogy este honnan fog indulni a buszom. Ezután egy hatalmas parkon (Parco della Montagnola) keresztül elindultam a központ felé. A parkon túl a Piazza Otto Agoston térre érkeztem, ahol szerencsére egy hatalmas kínai piac volt. Mivel otthon felejtettem a napszemüvegemet és vakító napsütés volt, ezért vettem gyorsan egyet. Egyébként utánanéztem, minden pénteken és szombaton 6:30-20:00 között lehet ott vásárolni.

Innen kb. 100 méterre volt a város 7 titkának egyike, a La Piccola Venezia, azaz a "Kis Velence". Bolognaban van néhány hely, ahonnan lehet látnia a föld alatti csatornahálózatot. Egyébként azt olvastam, hogy túrák alkalmával meg lehet pár zárt csatornát is tekinteni. A leghíresebb hely a Via Piellán van, ahol az utca egyik oldalán szabadon látható a víz, a mások oldalon viszont csak egy ablakon keresztül. Érdekességnek jó, de azért szerintem erős túlzás Velencéhez hasonlítani.

Ahogy tovább sétáltam máris rengeteg árkádos épületet lehetett látni. A város sajátossága, hogy a nagy meleg ellen így védekeznek. Állítólag 38 km hosszat is kitesznek ezek, így tényleg szinte mindenhol úgy lehet mozogni, hogy ne érjen minket a nap, eső esetén pedig ne ázzunk meg. Szerintem nagyon ötletes és látványos, abszolút meghatározza a város hangulatát. Persze kb. a nyolcadik fotó elkészítése után tudtam, hogy itt akár egész nap ezeket fényképezhetném, de azért pár különlegesebbet megörökítettem. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy voltak koszosak, büdösek is, de a legtöbb helyet azért tisztán tartották, főleg azokat, ahol kávézók, éttermek vagy üzletek vannak.

A következő állomásom a Torre Prendiparte volt. Ez egy 12. században épült, 60 m magas torony, ami jelenleg Bed & Breakfastként üzemel. Biztos nagy élmény lehet itt megszállni, de szombatonként meg is lehet mászni szervezett túra keretén belül. 

Bologna egyébként nagyon híres a tornyairól. Állítólag a 12-13. században mintegy 180 körüli volt a számuk és a gazdagságot jelképezték. Minél vagyonosabb volt egy család, annál magasabb tornyot építtetett. Ezeket főleg lakóházként használták, de voltak olyanok is, amik börtönként funkcionáltak. Mára nagyon sokat lebontottak, de a legtöbb inkább összeomlott. Jelenleg kb. 20 db áll, a két leghíresebb pedig az egymás mellett található Torri Asinelli és Garisenda. Ezek a 97 és 48 m magas tornyok egymás felé dőlnek, de főleg a Garisenda elhajlása szembetűnő. Egyébként ez az egyetlen ferde torony Olaszországban, mert a pisai az harangtorony. Nagyon látványosak, jól mutatnak egymás mellett, nem hiába használta ezeket annó inspirációként a lerombolt new yorki World Trade Center tervezője. Ide a nap folyamán még visszatértem és megmásztam a magasabbat.

A tornyoktól 5 perc sétára található a város főtere, a Piazza Maggiore. Itt aztán tényleg pörgött az élet, rengetegen sétálgattak vagy ültek egy árkád alatti kávézóban. Sokszor rendeznek itt koncerteket, fesztiválokat, de a mindennapokban is az emberek találkozási pontként használják. Ez a hely régen piactér volt, jelenleg több történelmi épület veszi körül. A leghíresebb közülük a San Petronio bazilika, mely a világ 15., Olaszország pedig 5. legnagyobb temploma. Kívülről és belülről is grandiózus, de tetszett az is, hogy nem túldíszített. Eredetileg nagyobbra tervezték, mint a vatikáni Szent Péter bazilikát, de a pápa azt nem támogatta. Érdekesség belül a világ legnagyobb napórája, a Cassini-féle meridián-vonal, amely az év napjait mutatja. Őszintén bevallom, én nem tudtam értelmezni, de nem is nagyon olvastam jobban utána. Giovanni Domenico Cassini egyébként a bolognai egyetemen tanított csillagászatot.

A Piazza Maggiore szinte összeolvad a Piazza del Nettunoval, ahol a legtöbb turista szelfizik. Itt található a Neptun szökőkút, amit a  tenger istenének tiszteletére készítettek. A kút rejti a város újabb titkát, ami nem más, mint a szobor bal keze. Eredetileg Neptunt nagyobb férfiassággal tervezte a szobrász, de az egyház ezt sem engedte, ezért a bal kezének hüvelykujját úgy formázták meg, hogy egy bizonyos szögből egy hatalmas pénisznek látszódjon.

Ezután a világ legrégebbi, 1088-ban alapított egyetemének néztem meg a korábbi főépületét. Csak a belső udvarra pillantottam be, de el tudtam képzelni, hogy milyen lehetett itt pár száz évvel ezelőtt tanulni. Hihetetlenül díszes, de abszolút magával ragadó. Aki szeretné, az 3 euróért megnézheti az Archiginassio anatómiai színházat, ahol a korabeli orvostan hallgatókat oktatták. Van egy titok az egyetemen belül (pontosan nem tudom, hogy hol), egy asztalba vésett felirat: panum resis, azaz a tudás minden döntés forrása.

Mivel már ebédidő volt, elkezdtem keresni egy helyet, ahol ehetek.Útközben találtam egy plázát drága üzletekkel és hipp-hopp elértem egy újabb templomhoz. Bolognában tényleg az a jó, hogy a szinte minden 1-2 kilométeren belül van. A 13. századi Szent Domonkos bazilika szintén csak visszafogottan díszes, ezt a hely szolgál Szent Domonkos, a Domonkos-rend alapítójának nyughelyéül.

Megcéloztam a következő látnivalót és szerencsére pont ott találtam előtte, a Piazza Santa Stefano téren egy megfelelő helyet, ahol ehetek. Itt több étterem is van, de az árkádok alatt főként csak többfős asztalok voltak, ahová nem akartam egyedül leülni. Az egyiknél megkérdeztem, hogy van-e esetleg egy kisebb asztal, de a pincér nagyon bunkón, még rám sem pillantva csak annyit mondott, hogy kint nincs, nézzem meg belül. Más esetben egy ilyen helyre a lábamat sem tenném be ezek után, de éhes voltam és ott volt előttem pár méterre a következő látványosság is, ezért bementem. Bent ismételten megkérdeztem egy pincért, hogy kaphatok-e egy kisebb asztalt és Ő nagyon kedvesen egy kétfőshöz vezetett. Egyébként a mellettem lévő asztalnál egy nő ült egyedül, szóval nem éreztem magam kellemetlenül. Nem túl olcsó, inkább középkategóriás hely, de abszolút ajánlom (www.ristorantecesarina.it). Itt végre kipipálhattam egy újabb bakancslistás vágyamat, mégpedig azt, hogy egy igazi  tagliatelle al ragu-t ehettem, amit tévesen mindenki bolognai spagettiként ismer. Én is csak az utazás tervezésénél olvastam, hogy illetlenség a városban bolognai spagettit kérni, mivel az konkrétan nem létezik. A történet annyi, hogy a II. világháború idején az amerikai és angol katonák ettek itt ilyen tésztaételt, de nem tudták a nevét, ezért ők nevezték el így. Ez az étel valójában nem is spagetti tésztával, hanem tagliatellével (hosszú, lapos tészta) készül, valamint a darált húshoz a zöldségek és fűszerek mellé bort is adnak, majd legalább 3 órán keresztül főzik. Nekem nagyon ízlett, megérte kipróbálni.

Ebéd után újult erővel ismét nekivágtam a városnak. Mivel a Jeruzsálem-negyedben voltam a Santo Stefano templomegyüttesnél, ezért azt néztem meg következőként. Ezen a vallási helyen korábban 7 templom lett egymásba építve, ezzel szerették volna megteremteni a vallásos emberek a saját Szentföldjüket. Mára már csak négy templom maradt ezekből érintetlen. Nagyon hangulatos, zeg-zugos hely, egyik templom éri a másikat. Egy belső udvaron található egy márványtál is, amiben állítólag Pilatus mosta kezeit Jézus elítélésekor.

Lassan indultam vissza a két toronyhoz, mert meghatározott időre szólt a jegyem, hogy felmehessek a magasabb tetejére. Útközben megnéztem egy újabb titkot a Strada Maggioren. Itt egy árkádos épület fagerendáiban három nyílvessző található. A szóbeszéd szerint a 14. században egy főnemes élt itt, akit három tolvaj meg akart ölni, azonban elvonta a figyelmüket egy másik alakban egy meztelen nő, így a nyilaik nem értek célt. Vannak akik szerint mind a három ott van, de őszintén szólva én csak kettőt láttam, elég magasan vannak, jó fényképet nem is tudtam készíteni róluk.

És elérkezett a délután folyamán az a program, amit nagyon vártam. A Torre Asinelli 5 euróért megmászható meghatározott időpontokban. Én még itthon megvettem előre a jegyeket (www.duetorribologna.com), hogy ne kelljen ezzel ott tölteni az időt. Viszonylag sok embert felengednek egyszerre, de a 97 m magas toronyban található 498 lépcső leküzdése úgyis mindenkinek más tempót jelent, nem volt tolongás. Azzal számolni kell, hogy a lépcsők már elég elhasználtak, ami felfelé nem is volt probléma, de lefelé a kikopott élek nagyon csúszósak, én két kézzel kapaszkodtam, mégis párszor majdnem dobtam egy hátast. Fentről nagyon gyönyörű kilátás tárult elém, a vörös város a lábam előtt hevert. A tiszta idő miatt nagyon messzire el lehetett látnia, a San Luca templom is kivehető volt, amely egy távolabbi hegy tetején található. Oda fel lehet menni a városból busszal vagy kis vonattal is, de vezet felfelé egy 3,8 km hosszú, 666 boltívet tartalmazó árkádos sétány is rengeteg lépcsővel, amely a világ leghosszabb fedett útja. Én ezt kihagytam, nem szerettem volna ezzel tölteni az időt, inkább a városban sétálgattam. Az Asinelli torony rejti egyébként a következő titkot, egy legenda szerint található a tetején egy törött váza, de ahogy utána olvastam, mindenhol azt írják, hogy még senki sem látta. Azt is olvastam, hogy csak pár darabja van a burkolatban és azok is csak szimbolikus jelentőségűek, a II. világháborúra vezethető vissza a történet, a város konfliktusainak kezelését, a problémák megoldását jelképezi.

A tornyok után a Quadrilatero negyedben bámészkodtam és vásároltam. Ez a pár utcát magába foglaló rész tele van kisboltokkal, ahol helyi termelők árulják a portékájukat. Nagyon hangulatos, de elég drága minden, a világ összes pénzét el tudtam volna ott költeni. Itt nagyon tetszettek a kézzel gyúrt tészták, szívesen vásároltam volna belőlük, de volt amiből 1 kg 35 euróba került és persze nem is lett volna jó hazafelé a buszon összetörni. De ami még ennél is jobban tetszett az a nagyon sokféle pisztácia termék, voltak paszták, darabosak, törtek. Egyszer olvastam egy Milánó környéki piacról szóló blogot, ahol pisztácia likőrt is lehet kapni. Már akkor a számban éreztem az ízét, ezért nem volt kérdéses, amikor itt megláttam egy boltban, hogy veszek egyet. Itthon meg is kóstoltuk, nagyon finom volt, abszolút megérte.

Még a délelőtt folyamán láttam a főtér közelében egy szuvenír árust, ezért elhatároztam, hogy visszamegyek oda. A városban egyébként csak pár üzletben láttam ilyen dolgokat, nincs lépten-nyomon, mint máshol. Ha már újra ott jártam, akkor megnéztem egy újabb titkot is, amit szintén egy árkád rejt. Itt négy felirat található a mennyezeten és ugyanazok a padlón is, ebből egy az étterem neve, a Canton de' Fiori. A másik három pedig: Vinum laeititia, Canabis protectio, Panis vita, azaz a bor boldogság, a cannabis védett, a kenyér élet. A cannabis Bologna gazdagságához járult hozzá sokféle felhasználása miatt, de főleg textilt készítettek belőle. Egyébként a hetedik titok is a közelben van a bazilikával szemben. A Palazzo del Podesta egyik árkádos része olyan, hogy a boltívek a hangokat az egyiktől a másikig vezetik, állítólag a leprások ezt használták arra, hogy a szeretteikkel beszélni tudjanak.

Mivel mindent megnéztem amit szerettem volna és még volt pár órám a buszig, ezért csak céltalanul bolyongtam és nézelődtem. Szerettem volna enni még egy tiramisut is, pár cukrászdába benéztem, de csak egy helyen láttam, ott is pohárdesszertként, ezért kihagytam. Fagyit viszont lehetett sok helyen kapni, vettem is egy pisztáciásat, amiről minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a legfinomabb volt, amit valaha ettem. Ezzel én is leültem a bazilika előtti lépcsőre, ami tele volt csacsogó emberekkel. Ezután lassan elindultam a buszállomásra, hogy még ott vegyek valami vacsorát, de sajnos ott semmi sem volt nyitva, ezért átmentem a vonatállomásra, de meglepődtem, hogy ott sem lehetett kaját venni. Végül egy közeli Sparban vettem szendvicset, jobb volt, mint a semmi, de kicsit szomorú voltam, mert inkább egy olasz pizzát szerettem volna búcsúzóul. 

A busz időben indult haza és mivel két városban nem volt fel- és leszálló, ezért azokat nem is érintettük, így egy órával korábban hazaértünk. Szerencsére hazafelé alig volt utas, végig egyedül ültem, így egy kicsit kényelmesebb volt. Egyébként a turista buszokon általában nem lehet használni a wc-t, de itt lehetett, nagyon tiszta volt és volt benne minden, wc-papír, folyékony szappan, kéztörlő. Ez apróság, de egy hosszú utat komfortosabbá tud tenni. Meg persze az is, hogy az üléseknél volt konnektor és az út során végig gyors wifi is volt. Én abszolút meg voltam elégedve. Persze aki nem szeretne ennyit egy helyben ülni az mehet repülővel, hetente két fapados járat üzemel.

Ez az egy nap nagyon tartalmas volt, Bolognára tényleg elég volt nekem ennyi idő. Persze azért napokat el tudtam volna ott tölteni, akár a közeli Firenzével egybekötve. A város hihetetlenül hangulatos és egyedi. Nem hiába kapta a három becenevét: a tudós, a kövér és a vörös. A tudós az egyetem, a kövér a gasztronómia, a vörös pedig az épületek színe miatt. 

Olaszország az az ország, ahová bármikor el tudnék utazni egy napra, de akár évekre is odaköltöznék. Szerintem minden megvan ott, amiért érdemes felkeresni: rengeteg a látnivaló, kiváló a természet (tengerpart, hegyek), temperamentumosak az emberek és persze a gasztronómia sem elhanyagolható. Pár évvel ezelőtt, mikor felbukkantak a fapados jegyek Milánóba, kitaláltam, hogy a harmincadik szülinapomon szeretnék felmenni a dóm tetejére. Végre elérkezett ez a nap is, január 21-én valóra váltottuk ezt a bakancslistás álmomat. 

Két napot töltöttünk el a városban a férjemmel, vasárnap a reggeli 6:10-es géppel mentünk, hétfőn este pedig a 22:20-kor indulóval jöttünk. A  repülőtérről a Malpensa Bus Expressel mentünk be a városba, a retúr jegyeket 14 EUR/fő áron a repülőtéren vettük, de a sofőröknél vagy interneten előre is lehetett volna. Korábban több helyen is azt olvastam, hogy a busz az 50 perces menetidőt a dugók miatt akár 90 perc alatt teszi meg és hogy a helyben vásárolt retúr jegyeknél három óra pontossággal meg kell adni a visszautazás időpontját is. Szerencsére mi semmi ilyet nem tapasztaltunk, pontosan indult mindkétszer a busz és nem volt késés sem, de vasárnap reggel és hétfőn este használtuk, valószínű hétköznap a város irányában lehet dugókra számítani. Milánóban a Central Station a végállomás (a hatalmas épülettel szemben állva bal oldalon), a buszok 20 percenként közlekednek mindkét irányba.

Első sétánk a Porta Nuovahoz vezetett, amely egy új városrész. A terület nagyon rendezett, szép és modern. Két kiemelkedő látványosság van itt. Egyik a Bosco Verticale (függőleges erdő), amely egy 76 és egy 111 méteres épületet jelent, nevét pedig onnan kapta, hogy az erkélyeken fák, bokrok lettek telepítve. Januárban azért ez nem volt nagyon látványos. A másik különleges épület a 231 méter magas Unicredit torony, amit a tervezéskor még Garibaldi toronynak neveztek. Ez már tényleg tekintélyt parancsoló, az ország legmagasabb toronyháza.

A Corso Como sétálóutcán folytattuk az utunkat a Sforza kastélyig. Útközben áthaladtunk a Porta Garibaldi városkapu alatt. A boltívet I. Ferenc magyar és cseh király, osztrák császár látogatásának emlékére építették 1825-ben.

Ezután elértünk a XV. században épített Sforza kastélyhoz, ami egykor a milánói hercegek rezidenciája volt. Az épület ma számos múzeumnak ad otthont. A kastély területe ingyenesen látogatható, mi itt sétálgattunk a napsütésben. Az épületegyüttes mögött található az angol stílusú Parco Sempione park az Arco della Pace diadalívvel, amit Napóleon dicsőítésére építettek. A kastély és a park területe is hatalmas, órákat el lehet ott tölteni.

A kastély után a dóm felé vettük az irányt. Mivel már kissé fáradtak és éhesek is voltunk, ebédeltünk egyet a Galleria Vittorio Emanuele II passzázson a McDonald's-ban. Ez volt a legegyszerűbb és szinte már hagyomány is nálunk, hogy minden utazásunk alatt egyszer tuti mekizünk. A passzázs önmagában is lenyűgöző az üvegkupolával és -tetővel, gyönyörű mozaikpadlójával és az egymást érő világhírű márkák üzleteivel (Prada, Versace, Louis Vuitton, stb.). A padló egy felkapott része egy bikát ábrázol, aminek a tökén jobb sarokkal háromszor körbeforogva állítólag szerencsénk lesz, de a szóbeszéd szerint ez csak szilveszterkor igaz. Biztos, ami biztos, forogtam hármat én is. Az viszont egyértelmű, hogy turista látványosságnak számít, várni kellett, hogy sorra kerüljünk és a sok koptatás miatt kicserélt darabkák fényesebbek is a többinél.

Ebéd után újult erővel végre elérkeztünk a dómhoz. A kombinált jegyeket (dóm, kripta, múzeum, tető lépcsőzéssel) interneten előre megvettük 14 EUR/fő áron (www.ticketone.it). A kinyomtatott visszaigazoló emaillel el kellett menni egy különálló épületbe (dómmal szemben állva jobb oldalon, 14 Piazza del Doumo), ott sorszámot kellett húzni, de szerencsére egyből felvillant a számunk és mehettünk átvenni a tényleges jegyeket. Így online pár euróval többe kerülnek (kezelési költség), de mindenki így tanácsolta a sorban állás elkerülése végett. Nem tudom, hogy ha ott veszem a jegyet, akkor hol lehet azt megtenni és mennyit kell sorban állni, viszont a dóm főbejáratánál egy hosszabb és egy rövidebb sor volt, mi megkérdeztük egy biztonsági embert, hogy a rövidebbe beállhatunk-e és azt mondta, hogy igen. Itt hamar sorra kerültünk, egy gyors átvilágítás és táska ellenőrzés után be is jutottunk végre. 

A dóm belülről is hatalmas, viszont kevésbé díszes, mint kívülről. Középen el volt kerítve egy rész, ahol azok közlekedhettek, akik az éppen celebrált misén vettek részt. Egy kicsit leültünk mi is hallgatni, aztán körbejártuk mindkét oldalt, megcsodáltuk a hatalmas oszlopokat és üvegablakokat. A dóm 1386-ban megkezdett építése előtt is a város ezen részén volt a vallási központ, sőt templom állt már itt a rómaiak idején is. A dóm belsejéből lépcső vezet le a régészeti területre, ahol a feltárt részeket lehet megtekinteni.

Ezután elindultunk a várva várt helyszínre, a dóm tetejére. Ide lifttel és lépcsőn is fel lehet menni, mi a gyalogos megoldást választottuk. Ehhez ki kellett menni a dómból, majd azzal szemben állva a bal oldalon kellett újra sorba állni és újból átvizsgáltak a biztonságiak. Itt már lassan haladt a sor, már ebben (és az eddigi napban) eléggé elfáradtam, pedig csak ezután jött a lépcsőzés. Utólag sem bántam meg, hogy ezt választottuk, de őszintén bevallom, meg kellett közben állni pihenni. Az mondjuk rossz volt, hogy a felfelé és a lefelé közlekedők is ugyanazt a nem túl széles lépcsőt használták. Nem tudom, hogy ez mindig így van-e, mert láttuk, hogy a túlsó oldal felújítás alatt van, lehet, hogy ott is lehet egyébként közlekedni.

Fentről gyönyörű volt a kilátás és a tiszta idő miatt el lehetett látni egészen az Alpokig. Már a térről nézve a dómot egyértelmű volt, hogy a fehérmárvány homlokzat nagyon részletgazdag, rengeteg szobor, torony és vízköpő díszíti, amiket itt közelebbről megcsodáltunk. Minden olyan volt, amilyennek képzeltem és örültem, hogy ismét kihúzhattam valamit a bakancslistáról. Nem utolsó sorban pedig konstatáltam, hogy tényleg 30 éves lettem.

Miután kigyönyörködtük magunkat, elmetróztunk a szállásig, ami a dóm és a Central Station között volt félúton. Vettünk 24 órás tömegközlekedési jegyet (4,5 EUR/fő), amit másnap délutánig ki is használtunk. A szállásra érve a bejelentkezésnél egy magyar lány volt a recepciós, aki elmondta, hogy mindig örül a magyar vendégeknek. Nagyon kedves volt, amikor megtudta, hogy szülinapom van, akkor kaptunk két főre szóló ajándék ital kupont a bárba. 

Egy órányi pihenés után elindultunk ismét a városba. Mivel nagyon éhesek voltunk, ezért a Central Stationnál található egyik, 1931 óta működő étterembe mentünk be (www.caffepanzera.it), ami nekünk bejött, nagyon finom volt a paszta és a pizza is.

Estére már csak a Navigli negyedben volt egy kis séta betervezve a csatornák partján. Ez a hely tényleg nagyon hangulatos, egymást érik a bárok. Ide főleg aperitivozni járnak az emberek, ami annyit jelent, hogy egy 10-15 eurós koktél mellé a svédasztalról lehet falatozni. Erről eltérő véleményeket hallottam, van, aki szerint csak csemegézésre jó, de van, aki szerint vacsorának is betudható. Mivel mi előtte ettünk, így nem próbáltuk ki, csak sétáltunk egy kellemeset, majd visszamentünk a szállodába, ahol az ajándék szülinapi italok vártak. A bárban nagyon kedves férfi volt, a gyöngyöző bort ajánlott, amit mi el is fogadtunk, nagyon finom volt. A bárpultra nagyon ínycsiklandó, speciális chips-szerű krumpli is ki volt téve, amiből kértünk egy adagot, de amikor ki akartuk azt fizetni, akkor nem engedte, ajándékba adta azt is.

A másnap reggel a lustálkodásról szólt, a szállodából délig kellett kijelentkezni és azt is tudtuk, hogy este későn indul csak a gépünk, bővel elég időnk lesz még a városnézésre. Kényelmesen megreggeliztünk, aztán elmetróztunk a San Siro Stadionhoz (Giuseppe Meazza Stadion). Nem terveztünk meccsnézést, de amikor lefoglaltam az utazást, akkor rákerestem, hogy játszik-e vasárnap este az AC Milan. Mivel láttam, hogy játszik, de idegenben Dél-Olaszországban, akkor úgy voltam vele, hogy ok, nem nagy veszteség. Mikor bejelentkeztünk a szállodába, akkor mondta a recepciós lány, hogy este meccse lesz én meg nem értettem. Ekkor felvilágosítottak a férjemmel, hogy Milánónak van egy másik foci csapata is az FC Internazionale Milano és közös stadionjuk van, ők játszottak aznap este az AS Romaval. Rákerestem és még lehetett jegyeket kapni, de kihagytuk, tényleg nem volt se kedvünk, se erőnk hozzá, majd talán máskor.

A stadiont azért szerettük volna megnézni kívülről, mindig lenyűgöznek minket az ilyen hatalmas épületek. Van lehetőség 17 euróért belülről is megtekinteni, valamint a múzeumot is (www.sansiro.net). Mi körbejártuk kívülről és bementünk a szuvenírboltba. Az belülről ketté van osztva, balra az egyik csapat, jobbra pedig a másik csapat kellékeit árulják. Persze itt is mindent eladnak, amit lehet, az én kedvencem a stadion fűmagja volt. Ami még tetszett, hogy mindkét csapat oldalán egy-egy ablakon keresztül be lehetett látni a pályára, ahol épp az előző napi meccs után rakták rendbe a terepet. 

Ezután villamosra szálltunk és elindultunk a belváros felé. Tartottunk egy rövidke pihenőt, sütiztünk, kávéztunk, aztán a San Ambrogio-bazilikát néztük meg kívül és belül. Ez Milánó egyik legrégebbi temploma, a 4. században építették. Állítólag a tér és az épület helyén állt korábban a császári palota, ahonnan Nagy Konstantin kihirdette a vallásszabadságot. A téren található egy oszlop is (Colonna del Diavolo=Ördög oszlopa), aminek a helyén a legenda szerint az ördög a szarvaival döfött egy mélyedést haragjában, mivel nem tudta megkísérteni Konstantint. Pár méterre található innen a Katolikus Egyetem és ha már ott jártunk, akkor annak is bekukkantottunk a belső udvarára.

Folytattuk utunkat és elmetróztunk az "Arany négyszöghöz". A négy utca (Via Montenapoleone, Via Sant'Andrea, Via Monzani, Via della Spiga) által határolt terület Milánó divat mekkája. Itt rengeteg elegáns és drága üzlet, divatház található, a tehetősebbek luxusautókkal járnak ide vásárolni. Az árakról annyit, hogy a Dolce&Gabbana kirakatban láttunk egy táskát 13.500 euróért (kb. 4.160.000 Ft). Egyébként tényleg szép és egyedi dolgokat árulnak ott, nem lett volna gond a válogatással.

Innen már sétáltunk mindenhová, mivel közel voltak egymáshoz a nevezetességek és a 24 órás jegyünk is lejárt. A dóm felé útba esett a világhírű operaház, a Scala, ezért vetettünk rá egy pillantást és az előtte lévő téren található Leonardo da Vinci szoborra is. 

Mivel a Scala a Galleria Vittorio Emanuele II passzázs mellett van, így ismét átmentünk azon és a dóm téren, majd pár utcával arrébb (Via Verziere, 2, 20122 Milano) egy különleges templomot néztünk meg. A San Bernardino alle Ossa templom közvetlenül a Santo Stefano Maggiore templom mellett található. Mindkettő kívülről és belülről is egyszerű, nem túl díszes. A San Bernardino különlegessége viszont az, hogy egy belső, különálló kápolnájában emberi csontokkal, koponyákkal vannak díszítve a falak. A történet annyi, hogy 1210-ben a közeli temetőben elfogyott a hely, ezért a maradványok itt lettek elhelyezve. Elgondolkodtató, hogy illik-e vagy sem egy ilyen helyet létrehozni, hisz azok az emberek nem valószínű, hogy hozzájárultak mindehhez. Sokat gondolkodtam rajta, hogy megnézzük-e és ha igen, akkor a fényképezés és a blogolás pláne belefér-e, aztán azzal lettem meggyőzve, hogy ez a történelem része. Egy biztos, ez a hely egyszerre bizarr és különlegesen művészi.

A nem mindennapi templom után a közeli Flash Pizzeriában (Via Bergamini, 1, 20122 Milano) ettünk egy nagyon finom, hatalmas, vékony tésztás pizzát. Azért itt már jól esett a pihenés és az igazi olasz kávé is segített magunkhoz térni. Mivel még mindig volt pár óránk a busz indulásáig, ezért sétáltunk egy utolsót a dóm környékén, szuvenírt vásároltunk és elindultunk a Central Station felé még pár látnivaló beiktatásával.

Átsétáltunk a Piazza dei Mercantin, ami a középkor alatt a közigazgatási központ volt és megnéztünk még pár templomot (Santa Maria presso San Satiro, Santa Maria del Carmine). Egyetlen templom maradt ki a tervezettből, a San Maurizio al Monastero Maggiore, ezt nagyon nehezen találtuk meg és mikor odaértünk, akkor mondta egy hölgy, hogy hétfőnként zárva van. 

Az utolsó állomásunk a sétánk során a Porta Nuova volt. Jó volt ezt az új részt hétköznap délután is látni, a vasárnap reggeli kevés emberrel ellentétben most nyüzsgés volt és persze kivilágítva is lenyűgöző látványt nyújtottak az épületek. Ezután már a Central Station következett, ahonnan a 18:40-kor induló busszal mentünk a repülőtérre. A forgalom ellenére a menetidő csak kicsivel volt több, mint 50 perc, de őszintén szólva többet is tudtam volna ülni, eléggé elfáradtunk. A repülőtéren még vacsoráztunk és nézelődtünk, itt is volt pár nagyon elegáns üzlet, de a duty freeben láttunk 3.750 euróért (1.160.000 Ft) whiskyt is. 

Milánó szerintem lenyűgöző, nagyon tetszett, hogy egyszerre modern és történelmi is. Szívesen eltöltöttünk volna még több időt ott, de a két nap alatt meg tudtuk nézni azt, amit szerettünk volna. Nagyon sokan választják a várost egynapos utazásként, a kora reggel és késő este induló repülő ezt lehetővé teszi. Erről persze megoszlanak a vélemények, hogy megéri-e. Szerintem bárhová érdemes elutazni akár pár órára is, ha csak arra van lehetőségünk, jobb, mint ha el sem indulnánk. Milánóra is igaz ez, egy kellően megtervezett útvonallal, előre megvásárolt belépőkkel, tömegközlekedéssel és sok-sok gyaloglással abszolút kivitelezhető. 

Milánó! Remélem, hogy nem kell újabb harminc évet várnom arra, hogy ismét találkozzunk :)

Prágában már jártam 2009 szeptemberében a férjemmel, akkor busszal mentünk két éjszakára (itt írtam az utazásunkról és a látnivalókról részletesen: http://valamerre.blog.hu/2016/08/07/praga_731). Már akkor elvarázsolt a város hangulata, ezért mindig is visszavágytam. Idén nem terveztem már utazást, azonban jól esett egy rövid feltöltődés. Ezúttal november közepén anyukámmal repültem el egy éjszakára és nagyon jó döntés volt visszatérni és újra a macskaköves utcákon sétálgatni. Szerencsére most már repülővel 55 perc alatt elérhető a város, délután 17:30-kor száll le a gép, másnap pedig 17:55-kor indul vissza. 

A tömegközlekedésre abszolút megéri megvenni a 24 órás jegyet (110 CZK, kb. 1350 HUF), mivel a belváros és a repülőtér között buszozni és metrózni kell kb. fél órát, egyenként a jegy pedig 32 CZK lenne. A repülőtérről mi a 119-es busszal mentünk az "A" metróig, azzal pedig az óvárosig.

A metróból leszállva elsétáltunk a Moldvához megnézni az esti fényekkel kivilágított túloldalt, utána pedig az óvárosi térre mentünk, ahol megnéztük Prága két jelképét: a Tyn templomot és a csillagászati órát. Kicsit járkáltunk a környező utcákban, természetesen benéztünk pár szuvenír boltba is, amik tele voltak Kisvakondos ajándéktárgyakkal. Mivel vacsoraidő volt, ezért kerestünk egy hangulatos éttermet, a Mincovna Restaurantban nagyon finom prágai sonkát ettünk és barna sört ittunk (http://www.restauracemincovna.cz). Azt meg kell említeni, hogy a városban nem itt vannak a legolcsóbb éttermek. 

Másnap a reggeli után elvillamosoztunk a várnegyedbe, ahol csak egy rövidke sétát terveztünk. A területre csak fokozott biztonsági ellenőrzés után lehet bemenni, mindenki táskájába belenéznek. Itt egyedül a Szent Vitus-székesegyházat szerettük volna megtekinteni belülről is, azonban az vasárnap csak déltől látogatható, így csak kívülről csodáltuk meg. 

A székesegyház után elindultunk gyalog lefelé a városba az egyik lépcsősoron. Sajnos nem azon, amelyik egyenesen a Károly-hídhoz visz, hanem egy másikon, de ez is szép volt és megcsodáltuk felülről a várost. Szerencsére még korán volt, így nem volt annyira sok turista. Egyébként itt is megállapítottuk, hogy aszfalt járdát sehol sem láttunk a városban, mindenhol macskakő van (és villamossín). Egy rövidke sétával leértünk a Malostranská megállóhoz, ahonnan átmetróztunk a híd túloldalára, hogy visszafelé sétáljunk át rajta.

A folyóparton sétálva nekem még mindig furcsa volt, hogy a Moldva itt észak felé folyik. Elértünk a Károly-hídhoz, ami még mindig nem hiába a turisták kedvence. A híd az Óvárost és a Kisoldalt köti össze, két végén három torony áll, a kisoldali kettő városkapuként is szolgál. Itt természetesen már mozdulni is nehéz volt a tömegtől, de azért jó volt átsétálni a hídon.

Mikor átértünk a Kisoldalra már fáradtak voltunk, ezért leültünk egy kicsit kávézni. Miután megpihentünk, újult erővel vetettük bele magunkat a szuvenírek vásárlásába, amik itt kicsivel olcsóbbak, mint az Óvárosban. Ezután elindultunk felfelé a székesegyház irányába, itt éttermek, kocsmák és ajándékboltok váltják egymást. Ebédelni az U Laury Restaurantba (http://www.ulaury.cz) ültünk be, ahol kétféle háromfogásos menü volt (190 CZK). A helyet abszolút ajánlom, finom, bőséges és megfizethető. Itt végre megkóstoltuk a knédlit is és természetesen a barna sör sem maradhatott el.

Ebéd után még egy kicsit bóklásztunk a környéken, de már inkább a metró felé vettük az irányt, hogy még a repülőtéren is legyen időnk vásárolni. Egy udvarba benézve azt láttuk, hogy rengeteg ember fotózott valamit, ezért mi is odamentünk kíváncsian. Ahogy odaértünk és megláttam a műalkotást, rémlett valami, hogy olvastam már korábban ezekről a pisilő szobrokról valamit, de itthon jobban utánanéztem a Világutazó honlapján, ahol ezt írják róluk:

"A híd túlsó oldalán szintén van egy múzeum, mégpedig a Franz Kafka életét és munkásságát bemutató gyűjtemény. Ennek udvarán található Cerny két pisilő férfit ábrázoló bronz szobra, amelynek alakjai egy Csehországot formázó medencében állnak, forgatható csípőjük és mozgó péniszük segítségével pedig folyamatosan híres cseh íróktól származó idézeteket „írnak” a vízre. A látogatók (állítólag) SMS-t küldhetnek egy, a szobor mellett található telefonszámra és a két férfi az üzenet szavait is „kipisili”."

A metró megálló előtt pár száz méterrel megálltunk még pár percre a folyóparton, ahol rengeteg szelíd hattyú található. Természetesen itt is sokan voltak, de érthető, hisz egy vasárnapi ebéd utáni sétára tökéletes a hely. Mi itt búcsúztunk el Prágától, innen már tényleg a repülőtérre mentünk, hogy legyen idő ott is egy kicsit vásárolni és harapni valamit.

Nagyon hamar eltelt ez a rövidke utazás, de abszolút megérte ennyi időre is elmenni, így én mindenkinek csak ajánlani tudom. A város még mindig nagyon hangulatos és gyönyörű, rengeteg látnivaló van, az ételek és italok pedig nagyon finomak. Ami Prága mellett szól, hogy repülővel könnyen és olcsón elérhető, valamint a szállás és tömegközlekedés európai viszonylatban abszolút megfizethetőnek számít.

Február második hétvégéjén egy kisebb utazást tettünk Hollandiába. Szabadidő hiányában csak két napot tudtunk ott eltölteni, de úgy gondolom, hogy azt maximálisan kihasználtuk. Szombat reggel a korai 6.25-ös géppel elrepültünk Eindhovenbe, ahol 8.30-kor landoltunk, így a repülőtérről 9.00-kor induló amszterdami busszal már robogtunk is a fővárosba. Persze aki csak Amszterdamra kíváncsi, annak az oda induló reggeli gép lehet tökéletes, azonban mi mindkét várost szerettük volna látni és szempont volt a költséghatékonyság is. A többes számot úgy értem, hogy a férjemnek szülinapi ajándék volt ez a kiruccanás, Ő csak a repülőtéren tudta meg, hogy hová is szerveztem az utat, szóval Ő csak egyszerűen rám bízta magát, de szerencsére minden tetszett neki.

A két napba mindkét város belefért, a mi szállásunk Eindhovenben volt, így az első napot Amszterdamban töltöttük, este pedig onnan vonatoztunk Eindhovenbe. 

A buszunk 10.40-kor érkezett az amszterdami pályaudvarra (busz, vonat). Az első dolgunk volt, hogy a vonatállomáson magunkhoz ragadtunk egy ingyenes térképet, majd a hatalmas hóesésben elindultunk felfedezni a várost. A Dam teret céloztuk meg először, ahová a legegyszerűbben a Damrak utcán végigsétálva lehet eljutni. Már itt rácsodálkoztunk a sajt- és szuvenírboltokra, nem is tudtuk megállni, hogy ne menjünk be 1-2 helyre.

A Dam téren megnéztük a Királyi palotát, a Madame Tussaud Múzeumot, a Nieuwe Kerk templomot és a Nemzeti Emlékművet. Nagyon romantikus volt a hóesésben ott sétálgatni, azonban néha kicsit zavaró volt, amikor nem láttam már attól semmit.

Ezután a híres virágpiacot (Blumenmarkt) szerettük volna megnézni, ami az egyik csatorna partján található. Útközben már láttunk párat a híres csatornákból és a gyönyörű sorházakból is, amik valóban nagyon hangulatossá teszik a várost, nem hiába nevezik az észak Velencéjének.

Az úszó virágpiac kb. 250 méter hosszú, az egyik csatorna partján van, a kis szűk utca másik oldalán pedig üzletek, éttermek vannak. Itt szinte az összes árushoz bementünk, nem győztünk csodálkozni, rengeteg különleges virág, virághagyma és szuvenír volt mindenhol. Na meg persze kezdő cannabis készlet és hasonló dolgok. Be is vásároltuk itt a szokásos szuveníreket, amiket egyébként máshol drágábban láttunk. Vettünk 2 db tulipánhagymát is, amik egy fapapucsba voltak csomagolva, a hagymákat itthon elültettük, már el is kezdtek nőni, kíváncsian várjuk, hogy mi lesz belőlük.

Aki nem szeretne élő virágot venni, az vehet fából készülteket is, nagyon igényesek ezek is. Az utcában sétálva még benéztünk pár helyre, a Magic Mushroom neve eléggé beszédes, de az én kedvenceim a sajtboltok voltak. Kívülről a kirakatokat nézve azt gondoltam, hogy belépve majd megcsap a tömény sajtszag, de nem volt vészes. Nagyon jó volt, hogy szeletelt sajtokat is lehetett kapni, amik előtt ki is volt téve 1-1 tányéron kóstoló, így nem vásárol az ember zsákbamacskát. Elég sokat meg is kóstoltunk, az én kedvenceim a kókuszos és a pestos volt. Itt is sikerült bevásárolnunk pár darabot, alig vártuk, hogy itthon megegyük őket.

Ebéd után elindultunk a csatornák mentén, benéztünk még pár sajtboltba, de nagyon kellett vigyázni, mert a biciklisek hihetetlen tempóban közlekedtek, nem beszélve arról, hogy ők voltak többségben. A februári hideg ellenére rengetegen voltak, el sem tudom képzelni, hogy jó időben mennyien lehetnek.

A sétánk végcélja a piros lámpás negyed volt. A város többi részén is mindenhol füves cigit lehetett érezni, de itt még jobban. Volt egy üzlet, ahol rengetegen álltak sorban még az utcán is, közelebb érve láttuk, hogy nagyon ínycsiklandó sütiket árulnak, gondolom ezek nem egyszerű cukrász termékek voltak. Mi sajnos nem tudtuk megkóstolni, de tényleg nagyon jól néztek ki. A negyedben egyébként nagyon sokféle üzlet van, mindenféle erotikus és tudatmódosító dolgot lehet kapni. Mi délután sétálgattunk itt, de már akkor is rengeteg ember volt és az ablakban már fehérneműs lányok csalogatták a vendégeket. Amit tudni kell, hogy nem szeretik, ha fényképezik őket. Mi csak a gyönyörű csatornákat fotóztuk, véleményem szerint itt voltak a városban a legszebbek és leghangulatosabbak, így már ezért is érdemes volt elmenni ide.

Késő délután már a vonatállomás felé vettük az irányt a csatornák mentén, de azért elsétáltunk a Hajózási Múzeumig (Maritime History Museum), ami előtt egy hatalmas hajó van, ezt már délelőtt a buszból kinéztük. A városban rengeteg múzeum van, aki több időre utazik, az el tud menni akár a Van Gogh Múzeumba, az Állami Múzeumba (Rijksmuseum), a sörkedvelők kedvence pedig a Heineken Experience lehet. 

Kissé fáradtan késő délután elvonatoztunk Eindhovenbe (1:18), ahol aznap már csak a szálloda felé vettük az irányt a főutcán keresztül, ahol vacsoráztunk.

Reggeli után újult erővel elindultunk felfedezni Eindhovent, ami Hollandia ötödik legnagyobb városa. Először a Gennepper Parkban sétálgattunk, ahol egy vízimalom is található. Ezután a híres Philips Stadionhoz (PSV) mentünk, ahol már az esti meccsre készülődtek.

A belvárosban rengeteg modern épület van, ilyen az üvegből és acélból készült Blob is, amiben néhány üzlet található. A pár száz méterre lévő Flying Pins szabadtéri szobrot is megnéztük, ami 10 bowling bábúból és egy golyóból áll.

Ezek után már tényleg csak a belvárosban szerettünk volna sétálgatni és ebédelni. Az utazás előtt mindenhol azt olvastam, hogy az üzletek vasárnaponként csak a hónap első vasárnapján vannak nyitva, ettől egy kicsit tartottam, de szerencsére ez nem így volt, a legtöbb délben kinyitott. Este mikor a szállodába mentünk, akkor természetesen nagyobb élet volt, rengeteg beülős hely és étterem van, sok holland hétvégére ide is elutazik szórakozni.

Amit még meg kell említeni, az a város legismertebb cége, a Philips, ahol az izzók gyártása 1891-ben kezdődött és az itt élők nagyon büszkék rá, múzeum is van, ahol a régi technológiákat mutatják be.

A fentieken kívül láttuk még este a szállodába sétálva a Van Abbemuseum modern művészeti galériát, másnap pedig a repülőtérre buszozva az Evoluont, de őszintén szólva örülünk, hogy erre nem szántunk időt, mert a képekkel ellentétben nem keltett túl jó látványt, nagyon lepusztult volt (képek forrása: www.mimoa.eu, www.en.wikipedia.org). Akit még érdekel, az időt szánhat a DAF Múzeumra is, ahol különböző régi járművek vannak kiállítva, de a városnak van saját sörfőző gyára is, ahol nemcsak kóstolni, hanem a sörgyártás technológiájával is meg lehet ismerkedni. 

Összefoglalva Amszterdam egy igazi és egyedi nagyváros, nem hiába a turisták és a bulizni vágyók kedvence. Eindhoven már sokkal nyugisabb, de bőven tartogat ő is látnivalókat, így oda is érdemes legalább egyszer elutazni, még ha csak ilyen rövid időre is. Tavasszal biztosan más arculatát mutatja az ország,  mi is szeretnénk egyszer tulipánvirágzás idején visszatérni, ha az időnk és a pénztárcánk is engedi.

2013. január 21-én ellátogattunk Ausztria második legnépesebb városába, Grazba. A város Stájerország tartomány székhelye, három oldalról hegyek veszik körül, középen pedig a Mura folyó szeli ketté. Számomra meglepetés szülinapi kirándulás volt, így előre nem készültem fel a látnivalókból, de a város hangulata hamar megfogott minket, az osztrák rendezettség és tisztaság volt itt is jellemző.

A kocsit leparkoltuk egy külvárosi részen, onnantól pedig többnyire gyalog közlekedtünk. Először a belváros felé vettük az irányt. 

A Fő tér (Hauptplatz) hatalmas, itt található a Városháza és számos üzlet, bódé, a városban ezen a környéken van a legnagyobb élet. A környező kis zegzugos, macskaköves utcákban nagyon jó sétálgatni és nézelődni, tele van szuvenír- és egyéb boltokkal, kávézókkal, éttermekkel. Itt láttam először a kedvenc osztrák mondásomat egy pólón: "No kangaroos in Austria".

A belvárosi séta után elindultunk a Várhegy (Schlossberg) felé. A város történelmi központja és a Várhegy 1999 óta a világörökség része. Felfelé sétálva nem győztünk gyönyörködni a kilátásban, be lehetett látni a várost és a környező hegyeket. Fent megnéztük Graz jelképét, a 13. században épült Óratornyot (Uhrturm), aminek mind a négy oldalán van egy 5 méter átmérőjú óra, mégis az a legkülönlegesebb benne, hogy a nagymutató mutatja az órát, a kismutató pedig a percet. Egyébként naponta háromszor harangjáték is van itt (11, 15 és 18 órakor). A hegyen található egy szabadtéri színpad is.

Lefelé már nem szerettünk volna sétálni, ezért a siklót (Schlossbergbahn) választottuk, ami Európa legmeredekebb siklója. 4 perces menetideje alatt 210 métert halad és 108 méter szintkülönbséget küzd le,  mire leér a Schlossberg Hotel környékére. Az üvegfalú kabinból pedig végig gyönyörű kilátásban volt részünk.

A sok sétában elfáradva megéheztünk, ezért a belvárosi kis utcákban nézelődve próbáltuk eldönteni, hogy hova üljünk be ebédelni, végül egy nagyon különleges étterembe tértünk be. Az ajtón belépve a füstöt vágni lehetett, mivel odabent lehetett dohányozni. Egyből odajött hozzánk egy férfi helyi népviseletben és az első kérdése az volt, hogy dohányzó vagy nem dohányzó részen kívánunk leülni. Miután mondtuk, hogy inkább nem dohányzó helyen, akkor mondta, hogy kövessük, átvezetett minket egy félreeső folyosón, ahol egy lélek sem volt, majd kinyitott nekünk egy ajtót, ami mögött volt pár asztal székekkel és mondta, hogy foglaljunk helyet. Ahhoz képest, hogy a dohányzó rész tele volt, itt senki sem volt, azért mi leültünk és rendeltünk. Amíg vártunk az ételekre, addig észrevettük, hogy az ablakban egy kitömött tyúk volt dekorációként. A hely nagyon tetszett nekünk, senki sem zavart minket és itt ettünk először életünkben fokhagymakrémlevest, ami azóta is az egyik kedvencünk, többször csináltunk már itthon is.

Ebéd után ismét nekiindultunk sétálni mindenfelé a városban. Graz 2003-ban Európa Kulturális Fővárosa volt, ennek keretén belül építették a Mura folyón található, kagyló formájú szigetet (Murinsel), ahol kávézó üzemel, a nyitott részen pedig kisebb előadásokat, fellépéseket is rendeznek. A másik építészeti remek, ami ekkor készült, az a Kunsthaus, amelyet külseje miatt "barátságos földönkívülinek" neveznek. Az épület múzeumként funkcionál, a kortárs művészek alkotásait lehet megtekinteni.

Késő délután visszasétáltunk a kocsihoz és elindultunk hazafelé. Az út Graz környékén nagyon félelmetes volt, az Alpokban kanyarogva a ködtől semmit sem lehetett látni, az utat is csak a GPS mutatta, hogy merre kanyarodik. Szerencsére minden gond nélkül hazaértünk.

Ausztriában még csak 5 helyen voltunk, de mindegyik hely, így Graz is abszolút meggyőzött minket, hogy rendkívül szép és különleges hely. Nemcsak az épített, de a természetes helyek is tetszettek, az ételek-italok nagyon finomak, négy egyeteme miatt pedig nagyon fiatalos a város. Remélem, hogy egyszer még visszatérünk több napra és a környéket is bejárjuk.

A velencei karnevált mindig is szerettem volna látni, ezért 2013-ban mi is befizettünk egy non-stop útra. A busz pénteken 22:00-kor indult Budapestről és egy-két pihenőt tartva a reggeli órákban már meg is érkeztünk Punta Sabbioni-ba. A parkolótól a kikötőig sétáltunk egy kicsit, majd behajóztunk a városba. 

A kikötés után az idegenvezető elmondta a legfontosabb információkat, az esti gyülekezés időpontját és helyszínét, utána pedig mindenki elindult felfedezni a várost. Pár métert sem kellett megtenni és máris lehetett maszkokat vásárolni, amit persze mindenhol máshol is árultak. Nekem legjobban az tetszett bennük, hogy nagyon igényesek voltak és természetesen bőséges volt a választék. A turisták többsége az egész napot ebben töltötte.

A leghíresebb látnivalók a Szent Márk téren találhatók, amely pár perc sétára volt. Amit már a hajóról is lehetett látni, az a 98,6 m magas Campanile harangtorony volt, ahová pár euróért fel is lehet menni. A tér további látnivalói közé tartozik a bizánci stílusú Szent Márk-székesegyház és a gyönyörű Dózse-palota, ahol korábban törvényhozás zajlott, ma azonban múzeumként funkcionál. A palotát és a régi börtönt köti össze a Sóhajok hídja, amin keresztül az elítéltek még egy utolsó pillantást vethettek a városra, mielőtt börtönbe zárták őket. Egy legenda szerint, ha egy szerelmes pár a híd alatt gondolázva megcsókolja egymást, akkor szerelmük örökké fog tartani.

A kötelező látnivalókat megnézve tovább sétáltunk a város belsejébe. Útközben már a délelőtti órákban nagyon sok beöltözött embert lehetett látni. A jelmezekre szintén az a jellemző, mint a maszkokra, nagyon szépek, igényesek és különbözőek. A karnevált farsang idején rendezik, maga a szó a "carne levare" kifejezésből ered, ami a hús elhagyását jelenti. Régen, a farsang idején a mulatságot az utcákon tartották és egy hatalmas színi előadásra hasonlított, ahol a színészek az emberek voltak. Az első jelmezek fekete és szürke selyem köpenyekből és csipke álarcokból álltak. A maszkok között van teljes arcot elfedő is, de a leggyakoribbak csak a szem környékét takarják. A legkülönlegesebb mindenképp a pestisdoktor maszk, amely egy hatalmas csőrből áll és a járvány idején a gyógyítók védekezésként használtak a betegség ellen.

A cölöpökre épített városnak minden apró része nagyon hangulatos, érdemes céltalanul is sétálgatni mindenfelé. Néha azért jó térképet is nézni, mivel sok utca végén nincs egy másik út, csak a víz. Egyébként az épületek homlokzatai a sós tengernek és levegőnek köszönhetően nincsenek túl jó állapotban, de ez is egyedivé teszi a város hangulatát.

Velencében nagyon sok apró híd található, de a leghíresebb természetesen a Sóhajok hídja után a Rialtó-híd, amely a Canal Grande-n, a város fő vízi útján ível át. A hídról nagyon szép kilátás nyílik, csak sajnos a karnevál idején itt is nagy a tömeg. A hídon átkelve egyébként mi azt tapasztaltuk, hogy egy picivel olcsóbban lehet ebédelni, vásárolni és ott található a halpiac is, ahol nagyon különleges halak vannak.

Ha a sok sétában az ember elfárad, akkor vízi taxival és gondolával is felfedezheti a várost, arra azonban fel kell készülni, hogy a gondolázás nem épp olcsó mulatság. Egyes leírások szerint azonban a Canal Grande-n található épületek így tekinthetőek meg legjobban.

A fő látnivalóktól néha érdemes egy kicsit eltávolodni, mert apró eldugott terek vannak mindenfelé, ahol alig mászkál pár ember. Ezek egyikén egy szárnyas oroszlán szoborba botlottunk, ami Szent Márkot, Velence védőszentjét jelképezi. Az oroszlán az erős akaratot és a bátorságot szimbolizálja, a szárnyak pedig egy angyalt, aki Szent Márknak egy viharos tengeri út során jelent meg. A városban egyébként több helyen is megtalálható a szárnyas oroszlán, főként homlokzatok díszeként.

A nap vége felé már mi is a Szent Márk tér környékén sétálgattunk. Amire mindenképp fel kell készülni, hogy a karnevál idején a szokásosnál több ember található az utcákon, a főbb helyeken sokszor szinte megmozdulni sem lehetett. 

Aki szeretne, az délután fakultatív kirándulásra mehet Murano és Burano szigetére. Murano az üvegkészítésről, Burano pedig a csipkekészítésről és a színes házairól híres.

Este a megbeszélt időpontban találkozott a csoport és visszahajóztunk a buszhoz, a reggeli órákban pedig már Budapesten voltunk. A non-stop út igaz fárasztó, de a buszon lehet aludni és napközben ott lehet hagyni a takarót, párnát.

Nekem a karnevál és Velence is azt nyújtotta, amire számítottam, minden nagyon hangulatos volt. Természetesen aki Olaszországban jár, az mindenképp egyen egy pizzát, mert nagyon finom és jó is napközben leülni egy kicsit pihenni és melegedni. Nekünk szerencsénk volt, mert  nem esett az eső, a Szent Márk tér sem volt víz alatt, de ezt nem lehet előre kiszámítani. Ami viszont biztos, hogy hideg van ilyenkor, így érdemes melegen felöltözni, hisz a nap nagy részét a szabadban tölti az ember.