Tavalyi bolognai buszos utam után elhatároztam, hogy ha idén lesz lehetőségem, akkor ismét Észak-Olaszországba, azon belül Veronába szeretnék utazni. A szerencse mellém állt: egy utazási élményem megosztásáért cserébe ajándékba kaptam 2 db retúr buszjegyet bármilyen úti céllal. Ehhez persze jött még az is, hogy a férjem maradt itthon a két gyerekkel, anyukámat pedig rábeszéltem, hogy tartson velem. Így már semmi akadálya nem volt, Itália ismét tárt karokkal várt.

A Flixtripem, azaz a buszos élményem anyaként itt olvasható: https://www.facebook.com/notes/flixbus/flixtrip-szóló-utazás-mindenkinek-jár-anyáknak-is/2252615138322097/

Szerettem volna Veronát még egy ahhoz közeli hellyel párosítani. Először a Garda-tóra gondoltam, de végül Velencét választottam. Úgy gondoltam, hogy anyukámnak is látnia kell ezt az egyedülálló helyszínt, ezért először oda utaztunk. A buszunk egyik este 20:30-kor indult a Népligetből és másnap reggel 6:50-kor már a szárazföldi részen, Mestrében volt. Itt egyből bevonatoztunk a szigetre (10 perc, 1,35 euro/fő) és készen álltunk az egész napos városnézésre.

A vonatállomásról kilépve a Canal Grande tárult elénk a vízibuszokkal (vaporetto) és gondolákkal. Ezt a látványt nem lehet megunni. Elkezdtünk sétálni kávézót keresve, közben szűk utcákban bolyongtunk, kis hidakon fel-le. Velence varázsa szerintem ebben rejlik. Megfigyeltük az ébredező várost és közben megállapítottuk, hogy az üzleteknek nincs könnyű dolguk, az áruszállító kiskocsikkal elég nehézkes itt közlekedni. Babakocsival sem lehet egyszerű.

Korán reggel alig volt nyitva pár bolt, kávézót nagyon nehezen találtunk, de a Rialtó-híd lábánál végül rábukkantunk egyre. Velence legrégebbi hídja az egyik kötelező látnivaló a városban, története röviden annyi, hogy a helyén korábban fahíd állt, az azonban kétszer összeomlott, egyszer leégett, végül 1588-1592 között megépítették a jelenlegit. Elég tekintélyt parancsolóan ível át a Canal Granden, jó volt a tövében kávézni, sütizni. Finom volt minden, de az árakról csak annyit, hogy a helyszínt kell megfizetni és jobb nem utána számolni, mert fejest lehetne ugrani egyből a vízbe.

Kis pihenő után tovább sétálgattunk. A kirakatokban nem győztük csodálni a rengeteg és nagyon igényesen kidolgozott árut. Volt itt minden: álarcok, muranoi üveg termékek, szuvenírek, igazi olasz bőr táskák, cipők és még sorolhatnám. Kicsit megleptek a steampunk (viktoriánus stílus modernizálva) álarcok, de nekem még ezek is tetszettek.

Hamar elértünk a piacra. Nem eszem halat, nem szeretem, de annyira különlegeseket lehet mediterrán országokban látni, hogy szinte mindig elmegyek a helyi halpiacra. Most sem csalódtam, volt itt minden a poliptól kezdve a rákon át a kagylóig. A mellette lévő zöldség- és gyümölcspiacon pedig árultak szuvenír fűszereket és tésztákat is.

Haladtunk tovább és nemsokára elértünk a Szent Márk térre. Megnéztük kívülről az óratornyot, a harangtornyot, a Sóhajok hídját és a Dózse-palotát. A szűk utcák után jó volt a hatalmas téren megpihenni. Le is ültünk egy lépcsőre, de ránk szóltak, hogy azt nem lehet. Az egész városban szinte alig lehet leülni csak úgy valahova. Mindegy, bementünk inkább a Szent Márk Székesegyházba. Őszintén szólva nekem kívülről jobban tetszett, belül nagyon sötét és komor volt az egész. Leülni persze itt sem lehetett, el voltak kerítve a padok.

Ezután elindultunk a szállásunk felé. Ebédidő volt, ezért szerettünk volna enni egy pizzát. A halpiac környékén elkezdett esni az eső, ezért ott ültünk be egy étterembe. Itt már eléggé szakadt, ezért kicsit időztünk, kávéztunk, aztán elindultunk. Mire elértünk a hotelig, addigra bőrig áztunk. Nem vittünk esernyőt, mert az előrejelzés szerint jó idő lett volna. Elfoglaltuk a szobánkat és átöltöztünk, majd pihentünk, aludtunk egy kicsit. Sajnos később sem lett jobb idő, ezért vettünk egy-egy esőkabátot és úgy mászkáltunk a környéken. Vettünk pár szuvenírt meg vacsorát, visszamentünk a szállásra és gyakorlatilag reggelig ott maradtunk. Egyébként nem bántam, jó volt végre egy nagyot aludni. 

Másnap végre nem esett. Megreggeliztünk, majd elsétáltunk a vonatállomásra, ahonnan Veronába utaztunk. Az út 1 óra 10 perc volt, kicsivel délelőtt 10 óra után  már ott voltunk. Besétáltunk a belvárosba és egész nap ott bolyongtunk. 

Először a Piazza Bra térre mentünk. Én nagyon szeretem Velencét, de egy nap után jó volt egy másik városban lenni, ahol vannak végre parkok, fák, padok. A tér körüli színes épületek és a központi Aréna nagyon látványos, rengeteg turistát vonz. Mi is megcsodáltuk a világ 3. legnagyobb amfiteátrumát, ahol korábban gladiátorviadalokat rendeztek, ma azonban hangversenyek, koncertek helyszíne. A téren kicsit fotózkodtunk, oda is jött hozzánk két gladiátornak beöltözött férfi, hogy velük is készíthetünk képeket. Éltünk a lehetőséggel, vicces volt. Persze egyértelmű volt, hogy fizetségért cserébe csinálják, tartották is a markukat, adtunk nekik pár eurót. Lassan elindultunk egy közeli csomagmegőrző felé (interneten előre foglaltam), ahová a nap nagy részére lepakoltuk a cuccainkat, így kényelmesebb volt a városnézés. 

Verona fő bevásárló utcája, a Via Giuseppe Mazzini következett. Itt már nehéz volt a sok ember között közlekedni, de azért mi is végig sétáltunk rajta a kirakatokat nézegetve. Vásárolni nem nagyon kell itt, az árak eléggé el vannak szállva.

A város fő attrakciójánál már alig lehetett mozdulni, de kibírtuk, mivel a többiekhez hasonlóan mi szerettük volna látni a híres Júlia házat az erkéllyel. Azt tudni kell, hogy az 1597-ben íródott Rómeó és Júlia shakespearei történet nem valós, a szerzőt nem ez a ház inspirálta. Az épület a 13. századból származik és a Cappello család tulajdonában állt. Mivel a műben szereplő Capulet család neve nagyon hasonlít erre, ezért a város az 1900-as években megvásárolta az épületet, átalakították, építettek hozzá egy erkélyt és a mai napig a turisták vonzására használják. Lehetne erről vitatkozni, hogy mennyire korrekt dolog. Én azt gondolom, hogy ez senki előtt nem titok, mindenki ennek tudatában tud dönteni a látogatásáról. Szerintem itt nem a helyszín a lényeg, hanem az, hogy az emberek hisznek a szerelemben és ennek jelképeként elzarándokolnak ide.

Az évek során odáig fejlődött ez az egész, hogy ma már rengeteg feliratot ragasztanak/írnak az udvar falaira, leveleket is lehet ott hagyni Júliának címezve, melyet 15 titkár különböző nyelveken megválaszol. Mondjuk ez elég érdekes foglalkozás, nem tudom, hogy választják ki Őket, milyen kritériumoknak kell megfelelni. A másik őrület az udvaron található Júlia szobor jobb mellének simogatása, mivel az a babona szerint szerencsét hoz. Mi sem kísértettük a sorsunkat, beálltunk a sorba és megsimogattuk. 

Nagypapám nem nagyon szeret utazni, mégis nagy álma volt egyszer eljutni Velencébe. 7 évvel ezelőtt nagymamám meg is lepte Őt a 70. szülinapjára egy utazással, mely során Veronába is ellátogattak. Azóta is többször dicsekedett nagypapám azzal, hogy bizony megsimogatta Júlia mellét és ezért nagymamám sem haragudhat. Nem ezen múlik, de már 54 éve házasok. 

A nem túl nagy udvarra a belépés ingyenes, a házba 6 euro/fő a belépő. Bent korhű tárgyakat, bútorokat lehet megnézni, melyek nem tartoznak sem a valós, sem a kitalált családhoz. Két dolog miatt érdemes szerintem bemenni. Az egyik az erkély, sorban állás után ki lehet rá állni, de manapság már a szerelmespárok a boldogító igent is kimondhatják ott. A másik dolog pedig a postaláda és az email küldő, itt is lehet üzenni Júliának. Mi is írtunk, várjuk a választ.

Ezután a pár méterre lévő Piazza delle Erbe következett, melyet éttermek, üzletek és nagyon szép középkori épületek fognak körül. A Júlia ház után jól esett a hatalmas téren a séta, de azért itt is rengetegen voltak. Szombati és vasárnapi napokon piacot is rendeznek itt, így mi azt is megnézhettük. Volt itt minden, főleg szuvenírek, a nap folyamán vissza is tértünk ide bevásárolni.

Ebédeltünk, kávéztunk, megpihentünk, majd ismét nyakunkba vettük a várost. Ha már Júlia házát megnéztük, akkor Rómeóé sem maradhatott ki. Közel volt, útba ejtettük. Mondjuk ezt csak kívülről lehet megtekinteni, mert magánkézben van.

Amikor tervezgettük az utazást, akkor Veronáról volt egy tipikus felülnézeti kép a Castel san Pietroról fotózva, ami nagyon megtetszett. Szerettem volna én is látni, ezért megcéloztuk az Adige folyó túloldalát. Útközben vetettünk egy pillantást a Sant' Anastasia templomra, majd a folyó belvárosi oldaláról is megcsodáltuk a túloldalt található domboldalt. 

A folyón a Kr. e. 100-ban épített Ponte Pietrán lehet átkelni. Ez a kis híd nem az eredeti, mivel azt a II. világháborúban a németek felrobbantották, azonban 1957-ben az eredeti alapanyagokból újjá lett építve. Nem túl hosszú, de nagyon hangulatos átsétálni rajta. Visszafelé jövet még egy menyasszonyt és egy vőlegényt is láttunk ott fotózkodni. 

A túloldalon lépcsőn lehet felsétálni a dombra, de van sikló is, mi azt választottuk. Erre csak retúr jegyet lehet venni 2 euro/fő áron. Fentről tényleg csodás panoráma tárul elénk, a folyó és a város nagyon jól látható. Kicsit üldögéltünk és gyönyörködtünk, majd elindultunk vissza a városközpontba.

A belvárosban már csak szuvenírt vásároltunk, sütiztünk, kicsit sétálgattunk. Megnéztük még a Piazza dei Signori teret a közepén található Dante szoborral. A firenzei születésű költő idejében a város két részre szakadt, a pápa és a császár híveire. Ő úgy gondolta, hogy a pápák inkább az egyházzal foglalkozzanak. Ennek a vége számára száműzetés lett, mely során először Veronában kapott menedéket. Itt írta fő művének, az Isteni színjátéknak a nagy részét, ennek állít emléket a város ezzel a szoborral.

Ezután elindultunk a buszunkhoz, ami 19:00-kor indult Budapestre. Szerettünk volna még venni némi ennivalót meg édességet ajándékba, bolyongtunk is sok utcában, de élelmiszer boltot sehol nem találtunk. Végül a buszállomáshoz közeli vonatállomáson vettünk pár dolgot. Nem tudom, hogy a helyiek hol vásárolnak, csak a külvárosban láttunk nagy bevásárló üzleteket. Ez az egy nem tetszett a városban, de lehet, hogy egyszerűen csak mi nem találtuk meg a boltokat.

Ezzel véget ért az utazásunk, ami szerintem nagyon jól sikerült. Szerencsénk volt az ajándék buszjegyekkel, jobb helyszíneket nem is választhattunk volna. Velencét szerintem egyszer mindenkinek látnia kell, nincs még egy hozzá hasonló a világon. Verona teljesen más karakterű város, de szintén nagyon szép. És ami a legjobb volt, hogy egy kicsit anyával lehettem. Az én kislányom most fél éves, de ki tudja, lehet, hogy idővel egy anya-lánya-unokája csajos utazást is csinálunk.